“Felbukkannak történetek, amikről beszélni kell” – Interjú Berényi Nóra Blankával és Sipos Lászlóval

2020 január 16. csütörtök, 6:27

Egy szobrász, aki évek óta sziszüphoszi munkát végez. Egy fiatal lány, aki váratlanul megjelenik és felkavarja a műterem állott levegőjét.

Megformálódik Herkules; a tökéletes férfi szobra. De ez a mozdulatlan avatár egyszer mégis megmozdulna, amikor belenéz egy világoszöld szempárba.

Történetük január 17-én elevenedik meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem Padlás terében. Sipos László III. éves színész hallgató debütál íróként és rendezőként Herkules-sarok című munkájával. Az ifjú alkotóval és az előadás egyik női főszereplőjével, egyben koreográfusával, Berényi Nóra Blankával beszélgettünk színházcsinálásról, öröm munkáról, félreértelmezett szerelmekről, mozdulatról és mozdulatlanságról.

Hogyan és honnan jött az előadás ötlete?

László: 2016-ban született a szöveg első változata, amikor még a Soltis Lajos Színházban játszottam. Írtam néha ezt-azt az ottani stúdiósoknak, így az egyik kollégám megkért, hogy írjak neki egy monodrámát. Az ő karakteréből kiindulva az jutott eszembe, hogy szóljon egy szoborról darab. Jóval később, a szöveg elkészülése után jöttem rá, hogy valójában magamról írtam, egy saját történetből inspirálódva. Az egy trükkös dolog, hogy egy szoborról szól, mert a mozdulatlanság és a tehetetlenség kérdése alapvető eleme kell, hogy legyen egy ilyen történetnek, de ezt színpadon megjeleníteni elég nehéz formailag. Aztán ahogy dolgoztam, kiderült, hogy nem tud megmaradni monodrámaként, két szereplős előadássá nőtte ki magát. Sajnos nem tudtuk az évadban bemutatni, de annyira a szívemhez nőtt, hogy nem akartam elengedni. Felkértem egy lányt és felolvasószínházi formában mutattuk be egy fesztiválon a Soltisban – két szövegkönyvvel, egy gitárral és egy zongorával. Nagy hatással volt mindenkire, akivel átélhettük. Ezután több helyre is meghívtak minket, kilenc alkalommal adtuk elő. Minden felolvasás után tartottunk közönségtalálkozót, nagyon izgalmas történetek kerültek felszínre, mert persze mindenkinek volt valamilyen személyes élménye a látottakkal, vagy inkább hallottakkal kapcsolatban. Az egyik ilyen alkalom után, felhívtak a szervezők. Egy néni arra kérte őket, tolmácsolják nekünk az üzenetét: ő eltemette a férjét és a fiát, és gyászban élt évek óta, de úgy érezte, az előadásnak köszönhetően ezt a gyászt most le tudta tenni. Akkor végleg biztos lettem abban, hogy ezzel a darabbal még van dolgom. Ha bárki megkérdezi, miért szeretnék színházzal foglalkozni, ezt a történetet mesélem el neki. Miután felvettek a Színműre már ott kattogott az agyamban, hogy kezdeni kellene valamit ezzel a történettel, ezúttal rendes színházi előadásként. Mostanra találtam olyan alkotótársakat, akikkel úgy érzem, meg tudom valósítani. Színészeket találni könnyű, minden bokorban színészek nőnek. Alkotótársakat nehéz.

Sipos László / Fotó: Éder Vera

De hogy lett a két szereplőből öt?

László: Főként Kárpáti Péternek köszönhetem, hogy elkezdtem bátrabban és kíméletlenebben hozzányúlni a saját történetemhez, ő mentorálta a szöveget egy korábbi formájában. Azt javasolta, hogy a sok elbeszélő részt inkább dramatizáljam, bontsam meg a mesélő formát, ehhez pedig kellettek plusz szereplők. A történet két idősíkban játszódik: jelen és múlt szálai keverednek. A szobrászmester, akit Cserna Antal játszik, beleszeret egy nála sokkal fiatalabb lányba és miután ez a lány elhagyja, a fájdalmából inspirálódva készít egy szobrot, ami az utcára kikerülve elkezd élni, gondolkodni. Viszont szoborlétéből adódóan mozgásképtelen, tehát tehetetlen, mint a szobrászmester, akit elhagyott a fiatal szerelme.

Mintha két történet is rímelne erre a sztorira egy kicsit. Az egyik A boldog herceg, a másik a Pygmalion.

László: Mindkettőt már azután olvastam, hogy megszületett a darab. Az egyik közönségtalálkozón vetette fel ugyanezt valaki. Azt gondolom, mindenki valahogy egy közös tudásfelhőből csatornázza le a történeteket és képeket, mindenki valahonnan inspirálódik, ezért újra és újra fel-felbukkannak történetek, amikről beszélni kell.

Mit jelent a cím?

László: A Herkules-sarok egy közterület neve. Egyébként sem a város, sem a szereplők nincsenek megnevezve. Erre nagyon figyeltem írás közben.

Herkules egy mitikus hős. Miért ez a sarok neve?

László: A Herkules szobor akkor készül el igazán, amikor megtelik lélekkel. Ahogy mondtam, a mozdulatlanságot szinte lehetetlen megvalósítani színpadon. Ezt úgy oldottuk meg, hogy van egy fémváz szerkezet, ez jelképezi a szobrot és ebben helyezkedik el a színész, aki a szobor lelke. Ő közvetíti a szobor belső gondolatait, kommentálja a körülötte történő dolgokat, reagál az eseményekre, de senki nem hallja őt. Erre még rá is erősítünk. Márfi Márkon – aki a szobor lelke – lesz egy mikroport és az ő gondolatait a közönség köré elhelyezett hangszórókon keresztül egy multi sztereó térben, mint egy gondolati térben kapjuk meg. Vagyis a közönség folyamatosan a szobor gondolataiban csücsül.

Nóra: Olyan ő, mint a cikázó gondolat. Össze-vissza ugrál a kalitkájában, mint egy kismajom és nem tud kitörni onnan.

Te formálod meg a szobrász feleségét. Milyen ez a lány?

Nóra: Gyerekkorában nem kapott elég támaszt a szüleitől. Állandóan csak hajtja az életében a történéseket és nem képes megnyugodni, csendben lenni egy pillanatig sem. Amikor először felmegy a mesterhez, arra vágyik, hogy legyen egy mentora, aki nem csak az alkotásban támogatja, hanem segít neki megérteni az életet. Mondhatni egy apapótlékot keres. Csak aztán a rajongást összetéveszti a szerelemmel és így elveszít egy számára nagyon fontos embert. Eleinte nagyon nehéz volt rátalálni arra, hogy vajon milyen is lehet ez a lány, mert a tetteire, amiket a mesterrel szemben követ el nem lehet azt mondani, hogy túl szépek lennének. Nagyon kellett vigyázni, hogy ne legyen egy Szörnyella De Frász típusú karakter, hanem egy hús-vér gondolkodó lény, aki ugyanúgy hibázik, mint mindenki más. Ő a megérzései alapján cselekszik. A mester a realitás és a higgadt agy, ő pedig az ide-oda csapongó érzelem. A darabban, ahogy Sipi is mondta, több idősík fut egymás mellett. Egyszer a mester műtermében vagyunk, ahol csak ő meg a lány létezik, majd hirtelen átugrunk akkorra, amikor a lány már elhagyta őt és anya lett belőle. Ez igen nehéz, mivel az anyasággal a lány is teljesen megváltozik. Ő is sokkal visszafogottabb és tudatosabb lesz.

Cserna Antal alakítja a szobrászt. Hogy dolgoztok együtt?

Nóra: Elképesztően sokat tanulok tőle. Eddig főként az osztálytársaimmal próbáltam, most általa átértelmeződött bennem a próba fogalma. Nyugodt, türelmes, nem az a fontos, hogy egyből tudd mit kéne csinálnod, hanem, hogy együtt kitaláljuk. Meg az is fontos, hogy nagyon sokat beszélgettünk. Ha valami nem ment azonnal, akkor hosszasan csak sztoriztunk, kerestünk kapcsolódási pontokat a szituációhoz az életünkből. Azt is szeretném megemlíteni, hogy egy igazán jó csapat jött létre. Mindannyian segítjük egymást. Próba után mondunk javaslatokat a másiknak, hogyan lehetne izgalmasabb egy- egy helyzet, vagy hogyan lehetne jobb ritmusa egy poénnak.

László: Nagyon fontos része volt a munkának, hogy augusztusban lementünk három napra Sukoróra, ott találkoztunk először a kész szöveggel (amit persze azóta is sokat javítgattam, csiszoltam), elkezdtünk tréningezni, csapatépítettünk. Ez adott egy alapfelütést, ami nélkül ez az inspiráló légkör, ez a fantasztikus alkotói csapat nem jöhetett volna létre. Alapvetés volt számomra az is, hogy a tapasztalt kolléga (Cserna Tóni) mellett legyen egy fiatal pólusa is a munkának. A fiatal lányt, aki a szobrot később megigézi, Juhász Kitti játssza, ő jelenleg a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tanul. Ez egyrészt azért lényeges, mert a karaktereknek korban is passzolniuk kell az írott szöveghez, másrészt fontosnak tartom a tudáscserét. Ugyanolyan meghatározó Tóni tapasztalata és profizmusa, mint Kitti lelkessége, fiatal energiái, dolgozni és tenni akarása. Ezekből a különböző attitűdökből, rengeteget lehet tanulni.

Berényi Nóra Blanka / Fotó: Éder Vera

Nóri a koreográfus is. A mozgás mennyire meghatározó része az előadásnak?

Nóra: Több kisebb etűd van benne. Főként olyan pontokon, amiket szöveggel nem tudtunk megjeleníteni, mint például az idő múlását vagy emberi viszonyok megváltozását. A Nemes Nagy tánctagozatán végeztem, ezért esett rám Laci választása ezzel a feladattal kapcsolatban. Akkoriban Góbi Rita társulatában táncoltam, ahol vezetett improvizációt használva dolgoztunk, ami elég közel került a szívemhez, úgyhogy most én is ezt a módszert használtam a csapattal. Sukorón kezdődött, ahol tartottam nekik egy táncórát tét és cél nélkül, majd utána még két hónapon keresztül heti egyszer szintén táncoltunk együtt. Ezt azért tartottam fontosnak, mert úgy gondolom, hogy amíg nem merünk egymáshoz érni és nem bízunk egymásban teljesen, addig fals marad minden mozdulat. A darabban látható mozdulatok, mindenkinek a sajátjai. Én csak irányítottam és finomítottam őket.

Élőzenére dolgoztok.

László: Van egy háromtagú zenekarunk: billentyű, elektromos gitár, dob. Két dal kifejezetten az előadáshoz íródott, a többi feldolgozás. A lánynak, akit Nóri játszik, van egy zenekara, és ez a zenekar jelenik meg a színpadon, szóval valódi szereplői a sztorinak. A történetben kirajzolódik az az ellentétpár, ami miatt többek között nem jöhetett létre a fiatal lány és az idős mester közötti valódi kapcsolat. A lány zenével foglalkozik, a mester szobrokkal. Az egyik élő, lüktető, pillanatnyi valami, a másik mozdulatlan, állandó dolog.

Gondolom, egyeztettél előzetesen Máté Gáborral, aki az osztályfőnököd és ő engedte, hogy rendezhess.

László: Megkerestem a zenészeket, felkértem a színészeket, volt díszletterv is, hogy egy konkrét, előre elkészített koncepcióval tudjak Gábor elé állni. Nagyon izgultam. Úgy voltam már vele, mint a nyuszika, a medve fűnyírójával. Biztos voltam benne, hogy azt mondja: túl korán van még, harmadévben ne rendezzél Sipikém, hanem koncentrálj a tanulmányaidra! De nem, azt válaszolta: hülye lennék nem megengedni, dolgozz, dolgozz, dolgozz! Ebből születnek a tapasztalatok és bármilyen is lesz a végeredmény, mindenképp tanulunk vele. Olyan igazi atyai támogatás volt ez. Persze az is része volt a feltételeinek, hogy ne menjen az osztálybéli feladatok rovására. Azt mondom most, szentimentálisan, hogy még ha nem is jönne létre az előadás, ezért a munkafolyamatért már megérte belekezdeni.

Ez csak egy egyszeri alkalom volt, mert ez a téma nagyon kikívánkozott belőled, vagy vannak rendezői ambícióid?

László: Alapvetően színész szeretnék lenni. Nem rendező és nem is író. Csak vannak néha olyan gondolatok, amiket másképp nem tudok kifogalmazni magamból. Nagyképűen hangozhat, de úgy érzem, ezzel az előadással adni tudok valamit az embereknek. És a jövőben is, ha még rendezni fogok egy, öt, tíz év múlva, csak olyan előadást akarok létrehozni, amivel közölni akarunk valamit, amivel mondani akarunk valamit. Ez nem tudott bennem maradni. Nem tudom, legközelebb mikor lesz bennem ennyire erős a közlési vágy, de ha lesz ismét egy olyan kérdés, ami ilyen intenzíven foglalkoztat, nem fogok tudni ellenállni, hogy meg ne valósítsam.

Szerző: Spilák Klára