“Nagyon sokat tanultam önmagamról” – Interjú Kovács Máté színészhallgatóval

2020 január 19. vasárnap, 9:26

A gyerekkori nagy szerelem a Bergman féle Varázsfuvola volt. Így kezdődött. Aztán jött az iskolai kórus és a zene. Nem volt B verzió, csak a színház, a színpad. Elsőre felvették a Színművészetire.

Nem volt könnyű váltás ez a gimnáziumot épp csak elvégzett székesfehérvári fiúnak. Mint mondja, az egyetem kemény menet volt, de most a helyén van. Jelenleg az SZFE-s előadásai mellett négy színházban lép fel. Játszik az Alföldi Róbert rendezte Baby Jane-ben a Hatszín Teátrumban, az Átriumban nagy sikerrel futó 12 dühös emberben és Az örült nők ketrecében, az Örkény Színház POSZT nyertes Secondhand-jében, és a Rózsavölgyi Szalon Végszó című előadásában, de szerepet kapott a Szegedi Szabadtéri Játékokon nyáron bemutatásra kerülő West Side Story-ban is.

Kovács Máté / Fotó: Éder Vera

Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben.

Miért itt találkoztunk?

Mert itt, a Szentkirályi utcai épület udvarán csináltuk 2017 őszén Zsótér Sándorral az Élet álmot, és mert ez volt az eddigi legnehezebb munkám. Olyan feladat volt, amiről azt éreztem, lehetetlen megugrani. Rengeteget kínlódtam vele, de közben meg nagyon sokat tanultam önmagamról Zsótérnak köszönhetően. Ráadásul sok minden történt akkor egyszerre az osztályban és a személyes életemben. Ez egy fordulópont volt – amikor idejöttünk próbálni, még gyerek voltam, amikor innen kijöttem, érettebb voltam emberileg és szakmailag. Ebben a próbaidőszakban történt valami, ami a mostani személyiségemet is meghatározza. 

Keményen bánt veled a tanár úr…

Erről sokat beszéltünk és azt mondta, hogy azzal, hogy olykor keményen beszólt nekem és alaposan kielemzett, egyrészt az volt a célja, hogy erősödjek, másrészt, hogy ne legyek engedékeny magammal szemben. 

Mert hajlamos voltál a linkségre?

Nem, nem a linkségre, csak arra, hogy elodázzam a dolgokat: jó, majd megoldom, jó, majd megoldódik… Az, hogy végül ezt az egészet meg tudtam lépni, neki köszönhető. Nem sikerült volna, ha nem kapom tőle ezeket a mondatokat. 

Azt mondtad, az osztályban is történtek változások. Kiélesedtek az ellentétek?

Ekkor tört ki a Marton botrány, ami természetesen megviselt minket. Aztán, amikor tavasszal újra elővettük a darabot, akkor tudtuk meg, ki hova megy gyakorlatra. Így aztán ez az előadás nagyon sok mindenről szól nekem. És valahogy az az érzés is az Élet álomhoz kötődik, hogy élünk ebben az egyetemi burokban, elhisszük, hogy mi vagyunk a királyai ennek a birodalomnak, aztán felébredünk és koppanunk. 

Az osztályfőnökötök, Marton László elvesztése mennyire zilálta szét az osztályt? Hogy tudtátok ezt feldolgozni?

Teljesen váratlanul ért minket. Fogalmunk sem volt, hogy most mi lesz. De én inkább haragudtam és haragszom magunkra, mert azt éreztem, hogy az osztály felvett egy áldozat szerepet, ahelyett, hogy megoldást kerestünk volna. Nem lehet úgy csinálni, hogy mi most áldozatok vagyunk, mindenki kezeljen így minket, és ennek mindent alá kell rendelni.

Baby Jane / Kovács Máté, Hernádi Judit / Fotó: Molnár Miklós

Másodév végén már felléptetek a Madách Színház Shakespeare fesztiválján, nyári fesztiválokra mentetek, tehát volt egy felfelé induló ív és akkor jött ez a törés, mintha ugrás közben egyszer csak megfogják a lábad és lehúznak. 

Senki nem húzott le minket. Mi húztuk le magunkat. Lemondtunk egy munkát, mert arra hivatkoztunk, hogy erre most még nem vagyunk készen. Ezt nem lett volna szabad megengedni magunknak. Marton tanár úrtól nagyon sokat tanulhattunk volna még és nagyon nagy kár, hogy ez nem történhetett meg, de ő is dühös lett volna ránk, ha ezt látja és hajtott volna minket. 

Amikor a Vígszínház elvitt hét embert a tizenkettőből, mit éreztél? 

Én a többiekkel akartam lenni, nem az érdekelt, melyik színházba kerülünk. Ez nem jött össze. Máshogy alakult. 

Hogyan?

Bementem az Örkény Színházba és az Átriumba és elhívtam az igazgatót és az intendánst az előaásainkra. És ennyi.  Az Örkénybe Bagossy László hívott a Secondhand című előadásba, Ugrai István az Átriumba. Ott először beugrottam az Így szerettek ők-be, aztán jött a Tizenkét dühös ember, majd még egy beugrás az Egy, kettő, három-ba, volt a Fehér nyuszi, vörös nyuszi és a Kasszasiker, ami végül nem tudott megvalósulni, nyáron pedig az Őrült nők ketrece. 

Ott ismerkedtél meg Alföldi Róberttel, aki aztán vitt magával más munkára is. 

Igen. Először egy Így szerettek ők előadás kapcsán találkoztunk. Azután az Egy, kettő, háromban. 

Az Örkényben először találkoztál profi színészekkel, ráadásul az az előadás igazi közös munka, egyenrangú szerepekkel. Sokat adott neked?

Nagyon. Felszabadított. Élveztem, hogy valami egészen mást csinálunk, mint az egyetemen, de közben meg mégsem. Tényleg igazi csapatmunka volt. És láthattam azt is, hogy ezek a színészek is szembesülnek akadályokkal, előfordul, hogy nem megy nekik, vagy ők is ugyanúgy keresgélik a figurát, mint mi, pályakezdők. Mellette pedig segítettek és tanácsot adtak tök egyszerűen, természetesen. Olyan biztonságérzetem volt, hogy azt gondoltam: igen, így akarok dolgozni. 

Kovács Máté / Fotó: Éder Vera

Teljesen más vagy, mint két évvel ezelőtt. Érzed, hogy megerősödtél emberileg, szakmailag? Hogy megjött az önbizalmad? 

Ha valami nem megy elsőre, most is azt érzem, hogy soha nem fog, de azért jóval magabiztosabb vagyok, mint az egyetemen voltam. 

Nem is szeretsz visszajárni az egyetemre?

Nem erről van szó. Nem nagyon kell. A Marat-t például szeretem csinálni, abban már felszabadultan tudok működni. Jó lett volna, ha ehhez hasonló felszabadultsággal tudtam volna végigcsinálni az előző éveket, de persze ehhez kellett az, hogy ezt az utat bejárjam.

Sikerdarabokban szerepelsz, jókat játszol, jó helyeken. Nem érzed, hogy picit nagyobb lett a mellényed? 

Ezen nem szoktam gondolkodni. Erre inkább a környezetem tudna válaszolni. Örülök, ha valami jól sikerül, de sokkal jobban érdekel az, ami nem megy. Ezt tanította Zsótér, meg Marton és Alföldi is. 

Marton, Zsótér és Alföldi. Ők a meghatározó emberek? 

Ők is. Alfölditől nagyon sokat tanultam a színpadi működésről, a színpadi létezésről, technikáról és szerintem egyáltalán nem mondott mást, mint Marton és Zsótér, csak másként fogalmaz. Mármint most a tanításról beszélek. Az energia és a beszéd fontosságát hangsúlyozta. Meg a ritmusét. A színpadi ritmussal akkor találkoztam először, amikor együtt dolgoztunk. Azt gondoltam, fantasztikus ritmusérzékem van. Tévedtem. Na meg az építkezés. Hogyan kell építkezni egy adott jelenetben, hogy egy pillanatra se üljön le, hogy a néző figyelmét végig meg lehessen tartani. Hogy milyen a dinamikája, a tempója egy szövegnek. Amikor a Baby Jane-t próbáltuk, ezekkel küzdöttem leginkább. Két szerepem van a darabban, az Apa és Edwin. És ott a kérdés: hogy legyél Hernádi Judit és Kiss Mari apukája huszonkét évesen? Sehogy. A helyzettel kell foglalkozni. Ez pedig abszolút a Zsótér-Marton iskola. Legalábbis én tőlük tanultam. Kicsit olyan volt, mint egy nyári egyetem. Tanított arra is, hogy hogyan kell próbálni: ha az irány rossz, akkor szól. Ha az irány jó, de még nem teljesen pontos, akkor hagyja, mert tudja, hogy be fog érni. De sok segítséget kaptam a csapattól is.

Ez nagyon fontos. Nem csak „megcsinált”, hogy jól működj az előadásban, hanem ennél többet adott… Van még egy izgalmas feladatod, az Izgass fel! című thriller musical. Egyrészt komoly énekes szerep, másrészt a történet homoszexuális fiatalemberekről szól. Voltak benned gátlások?

Az egyetemen a Pixelben kellett először leküzdenem az ezzel kapcsolatos gátlásaimat. Az igazi kihívás inkább az éneklés volt. A Pixelben is volt egy csók jelenet, itt is van. Színészként egyébként bármit megtehetek, amit a karakter megkövetel. Ez a jó ebben az egész dologban. Én magam az életemben korlátok közé vagyok zárva, amit nem lehet vagy nem érdemes áthágnom.

Tizenkét dühös ember / Fotó: Mészáros Csaba

Van egy társadalmi konvenció, abban létezik egy Kovács Máté…

Igen. Adózol, ügyet intézel, udvariasan beszélsz, akivel kell, és akkor van néhány óra, amikor ebből kiléphetsz és bármit megtehetsz. Így olyan dolgokat élhetsz meg és próbálhatsz ki, amiket az életedben soha nem fogsz. Például nem valószínű, hogy amerikai esküdtként valakinek az életéről fogok dönteni, mint a Tizenkét dühös emberben. Feltehetőleg lengyel király sem leszek, mint az Élet álomban. Az Izgass fel!-ben pedig az érdekel, milyen mániákusan szerelmesnek lenni egy őrültbe és a kedvéért még meg is ölni valakit. Hogy hogy jutsz el odáig? Mi az a megalkuvás önmagaddal vagy a másikkal szemben, hogy ezt megtedd? Miért nem lépsz ki egy ilyen kapcsolatból? 

Neked van olyan döntésed, olyan lépésed, amit megbántál az egyetemi évek alatt vagy ma már másképp csinálnád?  

Van persze. Például elvesztettem barátokat. Mondjuk, nem is tettem sokat érte, hogy megmaradjanak. Hajlamos vagyok csak azzal foglalkozni, ami éppen a dolgom. 

De nem hiányoznak a barátok? 

De igen. Persze szerencsére van olyan munka, ami hoz magával barátságot. 

Azok haverságok, nem? A barátság mélyebb dolog.

Van két-három új barátom, de miután ők is azzal foglalkoznak, amivel én, csak ritkán tudunk találkozni, senki nem ér rá. Egyébként attól, hogy különböző helyekre járok dolgozni és sok emberrel találkozom, még sokszor érzem magányosnak magam. Mármint ez most nem panasz. Vágyom arra, hogy egy állandó közösség része legyek, mint amilyen például az osztály volt. Már külső szemmel látom őket. Furcsa érzés ez. Innen nézve, akik együtt maradtak, azok még mindig az a jókedvű vagy éppen leharcolt csapat, akikhez én is tartoztam. És ez az érzés hiányzik. Aztán bánom még azt is, hogy nem voltam elég bátor, hogy inkább megalkuvó voltam. Nem tudom miért. 

Talán a bizonytalanság miatt.

Igen, lehet. De soha többé nem akarok olyat képviselni, amivel nem értek egyet. Persze kényelmesebb hallgatni és nem konfrontálódni, de ilyenkor saját magammal kerülök szembe: én vagyok hülye? Én nem értek valamit?  Ezt bánom. Többször kellett volna szembe mennem, bátrabbnak kellett volna lennem, sokkal bátrabbnak. Hajlamos vagyok borúsan nyilatkozni, de egyébként nagyon szerettem és szeretem az egyetemet. Persze nehéz és kemény és sokszor kegyetlen. De mindez azért, hogy felkészítsen erre az egészre. Sokat kaptam tőle és nem csak tananyagra gondolok. 

Egyébként magányos típusnak tartod magad? 

Tudok menni csapattal, de szeretek egyedül is lenni, a saját gondolataimmal. Aztán amikor ebből sok, akkor nagyon vágyom a társaságra. Nem tudom magamat se ide, se oda sorolni. 

Mit csinálsz, amikor muszáj kicsit kiengedni a gőzt, eltávolodni a színháztól?

Most igyekszem újra felvenni a kapcsolatot a gimnáziumi barátaimmal. Több társasági életre vágyom. Olvasni szoktam vagy az éppen aktuális kedvenc zenémet próbálom zongorán megtanulni, videojátékozom. Végső esetben sportolok. Általában egyébként betegségekről olvasgatok. 

Mert hipochonder vagy?

Igen. Ezzel töltöm a szabadidőmet. Leginkább ezzel. Beteges szerencsére nem vagyok, csak aggódom. 

Őrült Nők Ketrece / Fotó: Lakatos Péter

Mit szeretnél, mi legyen veled? Társulathoz tartozni?  

Igen.

De sok helyen dolgozol, jókat csinálsz. Ez a függetlenség egyelőre bejött neked.

Igen. De nem tudom, mi lesz. 

Azért akarsz társulathoz csatlakozni, mert biztonságot ad?

Igen. De közben szeretem azt is, hogy egyik helyről a másikra megyek, és mindig másokkal dolgozhatok.

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.