“Van-e még bátorságunk hinni akármiben” – Interjú Bélai Marcellel egy új csapatról

2020 január 22. szerda, 6:31

’A vadász esélye’ Bélai Marcel, Kozma Gábor Viktor és Gaál Attila Csaba által alapított színházi alkotóközösség. A beszélgetés apropóját nemcsak megalakulásuk, de első bemutatójuk, a Csongor és Tünde adta. A darab rendezőjével, Bélai Marcellel, Bérczes Zsigmond beszélgetett.

Bérczes Zsigmond: Honnan jött a név: A Vadász Esélye?

Bélai Marcel: Pilinszky Jánostól ered. Maár Gyula készített vele egy interjút, az a címe, hogy Hűség a labirintushoz, ebben beszél a vadász esélyéről. A hihetetlenül koncentrált aktív figyelem és a látszólagos semmittevés, ahogyan a vadász vár a vadra. És persze még ezer meg ezer analógiát lehetne hozni az alkotásra, a pillanat megragadására, de mi ezt választottuk. Ez egyfajta szemlélet. A névválasztás kapcsán az volt a fő elv, hogy számunkra jelentéssel bírjon.

B.Zs.: Kik alkotják a társulatot?

B.M.: Sokkal inkább egy alkotó közösségről van szó, mint társulatról. Folyamatosan változnak a formációk, a felállások, a szerepkörök, mindez projektről projektre. De válaszolva a kérdésedre, név szerint: Sebestyén Erika, Szekeres Blanka, András Gedeon, Zádor Fanni, Szőke Zsuzsi, Kiliti Krisztián, Bódi Zsófia, Pelsőczy Luca. A tagok között vannak akik az elmúlt években végeztek Marosvásárhelyen és van aki a budapesti Színművészeti Egyetem hallgatója.

B.Zs.: Mi kapcsolja össze a társulatot? Mi az a művészeti koncepció ami az alkotóközösséget összehozta?

B.M.: Ezt a mai napig kutatjuk, nincs erre egyértelmű válasz. Mind a hárman (alapító tagok szerk.) elég különböző ízléssel rendelkezünk, sok mindenről nagyon mást gondolunk. Valószínűleg a színházzal való viszonyunk, az a szemlélet, amit a név is takar, meg a makacs kíváncsiság, ami összeköt bennünket. Nem hiszem, hogy ez nevezhető koncepciónak. Ez inkább egy véletlenszerű találkozás felismerése. De lehet ez így túl romantikus lenne.

Fotó: Bereczky Sándor

B.Zs.: Lehet, hogy Marosvásárhelyen végzettként a pesti színházi közegből való kilógás, be nem ágyazottság az összetartó erő?

B.M.: Megfordítanám: nem Budapest, hanem Marosvásárhely felől fogalmazódik meg a “mi egységünk”. Ott ismerkedtünk meg, ott kezdtünk el együtt dolgozni. Én személy szerint egészen tavaly májusig még kintre terveztem az elkövetkezendő éveimet. Villámcsapásszerűen jött a felismerés, vagy tévképzet – majd az idő eldönti, hogy melyik-, hogy itthon van dolgom és ehhez kerestem partnereket.

B.Zs.: A Csongor és Tünde az első rendezésed és egyben ez a társulat debütálása is, miért pont erre esett a választás?

B.M.: Pontosabban az első rendezésem Magyarországon. A választásnak praktikus és személyes okai is vannak. Praktikus ok, hogy mindenképpen egy olyan darabbal szerettem volna kezdeni, amit lehet vinni középiskolákba, ebből adódóan egy olyan darabot kellett választani, ami ott követelmény, akár érettségin is. Amikor végignéztem a középiskolákban kötelező olvasmányok listáját értelemszerűen ott volt a Csongor és Tünde is. Azt hiszem anno nem is olvastam végig, mindenesetre egy nagyon erős belső ellenkezést éreztem magamban, szóval nekiveselkedtem, hogy nézzük meg mi is az oka ennek az ellenkezésnek. Aztán meg már kérdés sem fért hozzá, hogy ez lesz. Emellett egy olyan darabot szerettem volna, ami kihívás a színészeknek és nekem is.

B.Zs.: Miben új a te értelmezésed?

B.M.: Hogy őszinte legyek sem a kényszert, sem az igényt, de talán még a képességet sem érzem magamban, hogy bármi újat mondjak Vörösmarty szövegével. Ez az újdonság mánia valahol ki is készít. Az, hogy valami új még semminek nem adja meg a legitimitását, értékkel pedig pláne nem ruház fel az a puszta tény, hogy valami új. Megaztán mi újat lehet mondani azzal, hogy “Elérhetetlen vágy az emberé, elérhetetlen, tündér, csalfa cél!”

Bármilyen kétségbeejtően is hangzik, ez a felismerés se nem új, se nem régi. A tétje inkább az, hogy meg tud-e ma szólalni ez az anyag. Meg tud-e ma szólalni a bennünk élő idealista, vagy olyan mélyre temettük magunkban, hogy már a hangszínét sem ismernénk fel? Leegyszerűsítve: van-e még bátorságunk hinni akármiben.

B.Zs.: Nem hangzik kifejezetten idealistán amit mondasz. Ez lenne hát az aktualitása?

Ha nem érezném magamban ennek az idealizmusnak a hiányát, akkor talán nem is foglalkoztatna a Csongor és Tünde. Pont itt van a lényeg számomra. Nekem azt tanították, hogy az adott darab és a jelen között hidakat kell találni. Azért, hogy közvetíthető legyen a mába, a mi életünkbe az az emberre való rácsodálkozás, vagy felismerés amit az adott szövegben artikulál a szerző. Emellett számomra egy rendkívül butító és ijesztően unalmas spekulációnak tűnik az aktualizálás. Azt mondja Ilma: „Mily unalmas itt az élet annak aki nem szeret, hát még, akit nem szeretnek!” Szerintem ez a szeretni és szeretve lenni vágyás, amin keresztül az emberek kizsigerelhetőek és manipulálhatóak akár egy párkapcsolatban, akár mint társadalmi lények. Számomra nincsen abban semmi aktuális, hogy az ember szeretne szeretni és szeretve lenni. Ez a vágy helyzettől függően tud akár nevetséges, kétségbeejtő, felemelő, vagy visszataszító is lenni. Akármelyik is, az kétségkívül emberi.

B.Zs.: Mikor és hol lehet látni az előadást?

B.M.: Január 30.-án és 31.-én a Három hollóban lesz két előadás. Utána valószínűleg már csak tavasszal.

Az esemény Facebook oldala: https://www.facebook.com/events/1057775514556254/

A társulat Facebook oldala: https://www.facebook.com/chanceofthehunter/