„Egy kis kétely mindig kell” – Interjú Herman Flórával

2020 január 24. péntek, 6:28

Budapesttől félórányira, Kakucson nőtt fel, majd az inárcsi általános iskolai irodalomtanárának köszönhetően megismerte a színház világát és magát a színjátszás örömét, bár akkor még maga sem gondolta, hogy egyszer színészi ambíciókra tör.


A Kovácsné Lapu Mária vezette inárcsi színjátszókörben bontogatta szárnyait, ahonnan már egyenes út vezetett Budapestre, a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatára. Nem sikerült rögtön az SZFE-re bekerülnie, de addig is kereste a lehetőségeket, ahol fejlődni tud: a Bárka Színház ifjúsági darabjaiban szerepelt, illetve a Kossuth Rádió egyik rádiójátékában is közreműködött. Az érettségi után néhány évvel, sok küzdés és kitartás árán, a harmadik harmadrostázás után nyert felvételt Horváth Csaba osztályába.  

Herman Flóra / Fotó: Mezey Gábor 

Saját magát visszahúzódó, zárkózott embernek tartja, de úgy érzi az egyetem segített neki elfogadni önmagát, levetkőzni a gátlásait és megtalálni azt az utat, amit folyatatni szeretne. Ha választania kellene a koreográfusi-rendezői és a színészi pálya között, egyértelműen az utóbbit választaná.

 Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó hallgatók életében az elmúlt öt évben. 

Miért itt, a KisHevesiben találkoztunk most? Miért volt ez a terem olyan meghatározó a számodra?

Sokat gondolkoztam rajta, hogy a színpadot válasszam, vagy a színpad alatti öltözőket, vagy egyáltalán, hogy mi számít a legmeghatározóbb helyszínnek. Végül erre a teremre esett a választásom, mert végül is itt töltöttem közel három és fél évet az egyetem alatt, ez és a NagyHevesi volt a terme az osztályunknak. Itt volt a raktár, a kellék- és jelmeztár, az öltöző, kis pihenőszoba egy sárga matraccal, amire leheveredtünk, szóval ez volt az a hely, ahol a legtöbb benyomás ért. Itt sírtam, itt voltam hullafáradt, itt készültem a vizsgákra, amik visszagondolva nagyon szép emlékek. Nem is tudom mikor voltam itt utoljára, fél éve már biztos nem jártam erre.

Szóval itt kovácsolódott össze az osztály?

Abszolút. Itt tartottuk az első karácsonyunkat, ahol még volt bennünk akkor egy nagy adag kíváncsiság egymás felé. Például körben ülve azt játszottuk, hogy szép sorban mindenki mond az adott emberrel kapcsolatban egy pozitív és egy negatív dolgot, az utóbbiból persze óriási viták lettek, szóval összességében ez volt az a hely, ami a közös pont volt mindegyikünknek.

Mit gondolsz egyébként, jó osztályközösségeket volt?

Szerintem egyre jobb lett az évek alatt, ahogy összeszoktunk. Nem tudom, mi számít jónak, mert mindig irigyeltük a többi osztályt, hogy mennyire összetartóak, és hogy mindig együtt lazítanak. Mi, amikor végeztünk a próbával, általában kerestük a saját társaságunkat, de talán azért volt ez, mert elég különböző életkorban kerültünk ugyanabba a helyzetbe, és mindenkinek más volt rá a megoldása, másra volt szüksége, hogy levezesse az esetleg felgyülemlő feszültséget egy keményebb nap után.

5 fiú / Fotó: Mankica Kranjec


Akkor a ti osztályotok elég sokrétű mind életkorban, mind az érdeklődési köreiteket tekintve.
Igen, de ez valahogy adja is magát ennél a szaknál. Mindegyikünk különböző irányból érkezett, éppen ezért más-más dolog érdekelt minket, miközben minden tudást magunkba akartunk szippantani, hogy azzal tudjunk foglalkozni, ami igazán érdekel bennünket ebben a szakmában.

Az osztályotok vizsgaelőadásait elnézve, főleg színészként voltál jelen ezekben. Volt ennek tudatos oka, hogy inkább a színészet felé nyitottál, vagy csak a körülmények miatt alakult így?

Alapvetően én úgy gondoltam, amikor erre a szakra jelentkeztem, hogy azért itt fizikai színházi koreográfusokat és rendezőket képeznek, de ugyanakkor színészeket is. Szóval igen, tudatos módon közeledtem inkább a színészet felé, és valahogy most is úgy érzem, hogy bár a tanáraim azt sugallják, hogy minél sokrétűbbnek kell lenni, de saját magadnak kell eldöntened, melyik az a szegmense a színháznak, amire igazán fókuszálni szeretnél, és akkor fog arra vinni az utad. Engem egyáltalán nem vonzott az, hogy rendező legyek, és úgy érzem, hogy alkatilag sem illik hozzám. Jobb szeretem, ha egy próbafolyamatban én „csak” javasolok valamit és aztán a rendező vagy beleszeret ebbe az ötletbe, vagy nem.

Január 29-én mutatta be az osztályotok a Bemutatkoznak a fizikaisok c. előadást, melynek három különálló táncetűd volt a része. Itt debütált a te koreográfiád is, ami a Piros ló címet viselte. Hogy érezted magad a másik oldalon, amikor a te ötleteidből állhatott össze az alkotás?

Amikor Csaba kiadta a feladatot az osztálynak, hogy harmadévben saját koreográfiákat kellene létrehozni, akkor mindenki elmondhatta, hogy szeretne-e ezzel élni vagy sem. Nekem egyértelműen nemleges volt a válaszom, persze hozzátettem, hogy szívesen részt veszek bárkinek a munkájában mint előadó, viszont mint osztályfőnök, Csaba ezt nem hagyta annyiban, és azt mondta jó lenne, ha megpróbálkoznék vele. Belementem nyilvánvalóan, úgy éreztem, ha Horváth Csaba ennyire bízik bennem, akkor bele kell vágnom. Aztán elkezdtem gondolkozni, hogy mit, és hogyan, és egyáltalán milyen zenére készüljön az a bizonyos koreográfia, és tudtam jól, hogy ez nekem nem fog olyan könnyen menni. Végül nem az egész osztálynak csináltam, hanem arra gondoltam, hogy kiveszem a részemet a munkából mindkét oldalról, mint koreográfus, és mint táncos is. Választottam egy partnert, akivel tudtam, hogy könnyen tudok majd együtt dolgozni.

Herman Flóra / A szecsuáni jólélek / Fotó: Juhász Éva

A partnereddel, Ruscsák Péterrel ez tulajdonképpen közös munka volt, vagy inkább hangsúlyosabban a te döntéseiden múlt az alkotófolyamat?

Amikor felkértem, körülbelül egy éve volt pályaelhagyó. Ő Kaposvárott végzett színészként, és lett volna még egy csomó lehetősége, aztán mégis úgy döntött, hogy magában keresi a megoldást, mert nem érzi jól magát a színpadon. Féltem is a visszautasítástól, végül úgy voltam vele, hogy valahol ugyanazok a dilemmáink, csak ő színészként kételkedik magában, én pedig koreográfusként saját magamban, és ha úgy vesszük, ez egy nagyon jó párosítás, akármennyire is furcsán hangzik. Nem is kételkedett soha bennem, egy türelmetlen pillanata nem volt a próbafolyamat alatt, inkább egy nagy adag kíváncsisággal ugrott neki, hogy egy másik műfajban próbálhatja ki magát a színpadon. A kérdésre válaszolva, én voltam az, aki hozta próbáról próbára a mozgásanyagot, és itt, ebben a teremben gondolkodtam egyedül, hogy mit kéne csinálni majd ketten. Péter a kontakt improvizációban volt igazán a segítségemre. Nem volt egyszerű számomra ez a feladat, de visszagondolva nagyon örülök, hogy belevágtam.

Mely színészi munkáid voltak azok, amik a legfontosabbak, vagy a leginkább inspirálóak voltak a számodra?

Nehéz így megmondani, de ha ki kellene emelni, akkor az egyik a Bakkhánsnők volt.
Nagyon szerettem volna, hogy Agaué szerepét kapjam meg, és végül aztán Nagy Peti (szerk: az előadás rendezője) rám is osztotta. Ez nagyon meghatározó volt, mert még csak másodéves voltam. Először kellett az egyetemen egyetlen szerepen gondolkodnom, és azt végig vinnem. Azóta már sokkal könnyebben állok a nagyobb feladatokhoz, de akkor ez még teher volt, annak ellenére is, hogy az egyik osztálytársam rendezte. Valahogy nagyon bele akartam adni apait-anyait, ami átfordult görcsösségbe az elején. Mivel ezt egészen mostanáig játszottuk, pont így a vége felé sikerült igazán ráéreznem a szerep ívére, vagy arra, amit Horváth Csaba mondott nekünk néha: lazán, feszesen. Nyilván be is kellett hozzá érnem, de nagyon szép volt pont ezért annak az előadásnak az útja, és hogy ilyen sokáig játszhattuk. Ezzel párhuzamosan Zsótér Sándor rendezett nekünk egy Brecht darabot, A szecsuáni jólélek című előadást, amiben többek között Sin asszonyt játszottam, aki szintén egy nagyon eszes, jó humorú, erős asszony, így hasonlóképp volt bennem egy megfelelési kényszer, mint a Bakkhánsnőknél. Mindeközben igazán hálás voltam Zsótér tanár úrnak, hogy ezt én küzdhettem végig, emellett pedig nagyon sokat tanultam a próbafolyamat alatt tőle, mert ő tűpontosan meg tudta látni bennem azt, amiben igazán fejlődnöm kellett.
A harmadik igazán inspiráló munka pedig A Mester és Margarita című előadás, ami az osztályfőnökünkkel közös munka volt. Horváth Csaba óráin is nagyon izgultam mindig, és nem igazán tudtam mit kezdeni sem magammal, sem azzal, hogy hogyan kéne viselkednem előtte, vagy hogyan adjam önmagam. Aztán harmadévben sikerült megtalálni a közös hangot, mert megtanultam kevésbé görcsösnek lenni, ő pedig megismerte ezáltal az igazi személyiségemet. Így kaptam meg akkor Korovjov szerepét, amivel úgy éreztem végre sikerült „megérkeznem” a Színműre, értem ezt úgy, hogy már nem magammal foglalkoztam a próbafolyamat során, hanem a munkával, megértettem azt a tudást, amit át akartak adni, illetve sokkal bátrabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam onnantól kezdve. Nagyon örülök, hogy a beérésemnek volt egy útja, és bízom benne, hogy ez az út még nem ért véget teljesen.

Ha átgondolod az elmúlt négy és fél évet, mit gondolsz, hogy teltek ezek az évek az egyetemen, milyen hangulatban?

Úgy érzem, hogy mindenképpen egyenes ívben haladtunk felfelé, az egyetemen eltöltött évek alatt folyamatosan fejlődtünk, mindazonáltal érzelmileg tele volt hullámvölgyekkel. Volt olyan, hogy az egész osztály belekerült egy nehezebb időszakba, de mivel együtt éltük meg, próbáltuk segíteni egymást, és aztán a fontos eseményekre – mint például egy vizsga vagy egy bemutató – együtt tudtunk talpra állni a rosszabb periódusokból.

Herman Flóra / Fotó: Mezey Gábor 

Különleges szak a tiétek, koreográfus és rendező szak egyben, ugyanakkor színészként és táncosként is helyt kell állnotok. Érezted azt, hogy nehezebb dolgotok van, mint a színész szakokon tanulóknak?

A mi szakunk nagyon szerteágazó, sokkal több elméletet tanulunk, hiszen részben rendező-képzés, sokkal több a mozgás és a táncóra, mert koreográfus-képzés, de közben ugyanúgy vannak ének-, beszéd-, és színészmesterség óráink, tehát inkább úgy mondanám, hogy sokkal sűrűbb ez a szak, ezért nehezebb fókuszálni arra az adott területre, ami téged igazán érdekel, és ami a célod. Ugyanakkor sokkal komplexebb képet kapsz a színházról, a folyamatokról. Annyiban hátrányosabb a helyzetünk, hogy alapvetően a színházigazgatók illetve a színházrendezők a színészosztályokból válogatnak, ezért is örültem, amikor Szombathelyre, a Weöres Sándor Színházba hívtak, ahol egy szlovén rendező állított színpadra egy előadást. Ő például a színésztestre helyezte a hangsúlyt a próbafolyamat során, így az, hogy én ezen a szakon tanulok sokkal könnyebbé tette a közös munkát. Voltak ötleteim, beláttam a teret, ismertem egy csomó technikát, amit a próbafolyamat elején tréningeken gyakoroltunk a többi színésszel együtt.

Jelenleg több futó munkád is van, az egyik Szombathelyen, a másik Budapesten,
a Jurányiban. Mesélsz egy kicsit róluk?

Szombathelyen két szerepem is van, az egyik az 5 fiú (szerk. R.: Jaša Koceli) címet viseli, aminek tavaly szeptemberben volt a bemutatója, és aminek a próbafolyamatáról az előbb meséltem. 11-12 éves kisfiúkat formálunk meg, akik olyan kérdésekre keresik a válaszokat, mint hogy hogyan álljanak a világhoz, egymáshoz, mit tanulhatnak és látnak a felnőttektől, vagy hogy olykor milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással az emberek. Nem egyszerű téma, így a nézőknek befogadni sem egyszerű. A másik szombathelyi darab a Liliomfi (szerk. R.: Mohácsi János), aminek november volt a premierje. Ez a két munka tulajdonképpen ajándék volt, nagyon élveztem mindkettőnek a próbafolyamatát. Úgy éreztem, hogy most ott vagyok, ahol lenni szeretnék, és azt csinálom, amit mindig is szerettem volna, kicsit kiszabadultam az egyetemről, új emberek, új impulzusok, új feladatok találtak meg. Igazából mostanában jöttem rá, hogy szeretek próbálni, pedig korábban azt hittem, hogy a kész munkát szeretem, amikor már „csak” játszani kell. Aztán most kicsit elszakadok Szombathelytől, és a Jurányiban próbálok egy kortárs darabot Widder Kristóffal, az E-Mancik Színházi Manufakturával és a KV Társulattal, aminek Lenni vagy nem a címe. Kristóf az előző Horváth Csaba-osztályban végzett, és felkért az egyik szerepre.

Érzed a különbséget a szombathelyi kőszínházi munka és a független társulati munka között?

Nagyon, és ebben nincs semmi pozitív vagy negatív. Habár nekem a független társulati munka nem újdonság, az egyetem előtt már voltak független munkáim, de nagyon azt érzem most, hogy annak örülnék legjobban, ha meg lehetne tartani ezt az egyensúlyt a kettő között. Egészen más a kettő, talán a független munkák során több szabadsága van az embernek, és hangsúlyosabb a közös kreatív munka, mint egy nagy kőszínházban, de ha a jövőben mindkettőből jutna, akkor az lenne a kánaán. (nevet)

Herman Flóra / Bakkhánsnők / Fotó: Mezey Gábor

Mik a terveid a jövőre nézve? Hol szeretnél tartani 3 év múlva?

Azt érzem most, hogy nekem kell egyfajta biztonság – gondolok itt egy biztos helyre biztos emberekkel – ahhoz hogy fejlődjek, és még tanulhassak, hogy megtaláljam a hangomat, ahol ki tudom magam próbálni több szerepben is, legyen az főszerep, mellékszerep, vagy a tánckar egyik tagja. Aztán a vágyak között ott szerepel a szabadúszás, mert szeretnék minél többféle helyen, minél többféle emberrel együttdolgozni a jövőben.  

Hogy érzed, miben fejlődtél leginkább az elsős önmagadhoz képest?

Az biztos, hogy nem vagyok olyan zárkózott, mint amikor idekerültem, mi több sokkal könnyebben tudok kommunikálni az emberekkel, beszélgetni egy adott szerepről, magamról, bármiről. Nem érzem azt, hogy csöndben maradok inkább és megpróbálom megoldani egyedül a felmerülő kérdéseimet, hanem igyekszem bátornak lenni. Ez egyébként nem csak mint előadónak nagy változás a számomra, hanem az egész életemre nézve hatalmas fejlődésnek mondható. Ez annyiszor elhangzott már, de nagyon igaz: merni kell rossznak lenni, felvállalni a rossz döntéseket, különben csak a középszer marad.

Magabiztosabb és önazonosabb lettél.

Igen, illetve emellett már nincs bennem az a kételkedés magammal szemben, hogy elég jó vagyok-e ehhez az egyetemhez, vagy a színpadhoz, hanem helyette van bennem egy nagy adag céltudatosság, hogy igenis, elég jó vagyok, és csak utána jön a többi bizonytalanság.
Egy kis kétely mindig kell ahhoz, hogy az ember ne legyen megelégedve azzal, amit éppen letesz az asztalra. Csak így lehet egyre jobbnak és jobbnak lenni szerintem.

Az interjút Mészáros Klaudia Csilla készítette.