“Ez a szép benne, hogy együtt kell végigcsinálni” – Interjú Dino Benjaminnal

2020 február 06. csütörtök, 6:19

Messziről érkezett. A dél-kelet szlovákiai Királyhelmecen született, ott járt alapiskolába, ahogy náluk mondják az általánost és gimnáziumba. Édesanyja tanárnak szánta, de legalábbis legyen egy jó polgári foglalkozása. Így aztán felvételizett különböző felvidéki egyetemekre, mindenhol eredményesen. De azért beadta jelentkezését az SZFE-re is.

Elsőre sikerült, persze nem volt könnyű a beilleszkedés az idegen környezetbe. Nemes Jeles László Napszállta című filmjében kapott jelentős szerepet az akkor még épp csak másodévet végzett hallgató, ez hozta meg a szakmai ismertséget és a közönségsikert. Majd a Vígszínházba került szakmai gyakorlatra, ahol jelenleg többek között a Mágnás Miskában és a Nagy Gatsbyben láthatják a nézők és most készül élete első nagyszínpadi főszerepére, február végén Zsótér Sándor rendezésben mutatják be Molnár Ferenc vígjátékát, a Doktor urat, amiben Puzsért alakítja. Mellette épp túl van rendezői debütálásán, az SZFE-n állította színpadra Joe Orton Szajré című fekete komédiáját.

Dino Benjamin / Fotó: Éder Vera

Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben.

Miért itt vagyunk, a Duna parton, az Erzsébet-híd lábánál?

Azért, mert amikor megtudtam, hogy felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ide futottam. Szükségem volt arra, hogy feldolgozzam az eseményeket. Nem buliztam a többiekkel, hanem a magányba merültem.

Miért pont ide? Egyáltalán ismerted a várost?

Nem, egyáltalán nem. Nekiindultam az Urániától a Duna felé. Na jó, azt azért tudtam, hogy merre van a Duna, de azt nem, hogy hol fogok kikötni. És nem sétáltam, hanem futottam. Olyan energiák szabadultak fel bennem, annyira boldog voltam, hogy idáig rohantam. Itt ültem le megpihenni és felfogni mindazt, ami történt. Aztán szokásommá vált, hogy amikor egyedül akartam lenni – mert tudod, az egyetem első két évében, plusz még kollégistaként, folyamatosan össze voltunk zárva – mindig ide vonultam el. Mindig erre a helyre. Csak itt tudtam gondolkodni vagy épp bambulva nézni a vizet, ami megnyugtatott, ha baj volt. Olyan itt lenni, mintha bevennék egy fájdalomcsillapítót vagy nyugtatót.

Éreztél bármikor megkülönböztetést amiatt, hogy nem Magyarországról érkeztél, hanem Szlovákiából?

Lehet, hogy szerencsém volt, de velem ez soha nem történt meg. Ismerek embereket, akik felvidékiek, mint én, velük előfordult, hogy bántották őket. De nekem nem volt ilyen élményem. Mindig büszkén vállaltam, hogy honnan jöttem és egyáltalán nem volt ebből probléma. Az osztályban időnként viccelődtünk: ja, te ezt nem értheted, mert szlovák vagy…, de komolyan egyáltalán nem foglalkoztunk ezzel. Egy lényeges dolog van viszont: még mindig szlovák telefonszámom van. Nyilván semmibe nem kerülne, hogy vegyek egy itteni kártyát és azt használjam (amit egyébként egyszer meg is csináltam, de aztán visszatértem a régihez), de ez az egyetlen dolog, ami még Szlovákiához köt. Képtelen vagyok lecserélni.

Ennyire fontosak a szlovák gyökerek?

Ez nehéz kérdés. Fontos, hogy hol születtem, hol töltöttem a gyermekkoromat és ott milyen benyomások, hatások értek. Természetesen kötődöm valamilyen szinten, de közben meg örülök is, hogy eljöttem. Az viszont biztos, hogy rengeteget köszönhetek annak, hogy egy másik ország a szülőhazám – például egy nyelvvel gazdagabb vagyok és ismerek egy másik kultúrát.

Dino Benjamin / Amphytrion / Fotó: Éder Vera

A családodat leszámítva az ottani barátságok, kapcsolatok mind megszűntek?

Teljes mértékben. Korábban az egyetem, most a színház, olyan sok időt vesz el az életemből, hogy nem sűrűn tudok hazajárni. Messze lakom, vonattal utazom, elég hosszú az út. Ha egy nap szabadidőm van, nem éri meg elmenni. Csak hát nagyjából ennyi jut év közben, leszámítva az ünnepeket. Épp ezért nem nagyon tudtam ezeket a kapcsolatokat ápolni, így aztán akarva, akaratlanul elmúltak vagy megszűntek.

De annak idején miért a budapesti egyetemet választottad és nem mondjuk a pozsonyit? Miért gondoltad azt, hogy itt a helyed?

Nem tudtam, hogy itt a helyem. Először beadtam a jelentkezésemet Pozsonyba, aztán megkaptam a felvételi szövegeket – ott kötelező anyagokat adnak -, amik szlovákul és csehül voltak. Értek én szlovákul, nem erről van szó, csak gondolkodni és érezni nem tudok azon a nyelven. Rájöttem, nem leszek boldog, ha felvesznek, mert igazából semmi közöm ehhez az egészhez. Ezért nem is mentem el a felvételire. A családom és a barátaim rábeszéltek, hogy próbáljam meg a budapesti egyetemet. Teljesen lehetetlennek tűnt. Emlékszem, az utolsó pillanatokban töltöttem fel az adatokat a felvi.hu-ra, de úgy voltam vele, most mit veszíthetek? Végül aztán felvettek.

Nagyon magányos voltál eleinte? Hogy sikerült beilleszkedni?

Nyitott embernek tartom magam, szeretek barátkozni, társaságba járni és ismerkedni, de ez nagyon nehéz volt. Mert itt nem szimplán egy olyan közösség van, ahol együtt vagyunk egy hétig, aztán mindenki hazamegy, és utána újra találkozunk. Én ezekkel az emberekkel éltem öt évig. És ez nagyon durva. Egy idő után persze elkezdenek többet jelenteni, mint barátok, mert 0-24-ben össze vagytok zárva, mindenki tud mindent a másikról. Próbálsz megmaradni szuverén lénynek, de ez lehetetlen – mégis ez a szép benne, hogy együtt kell ezt végigcsinálni. Ebből születhetnek életre szóló szakmai és emberi kapcsolatok, de az is benne van, hogy örök ellenségek lesztek. Szóval igen, iszonyú nehéz volt az elején. Minden és mindenki idegen volt. Röhejes, de az is fura volt például, hogy forint van. Álltam és nem tudtam, mit kezdjek ezzel a pénzzel… Szerencsére elég hamar sikerült ezeken túllendülni.

Dino Benjamin / A nagy Gatsby / Fotó: Dömölky Dániel

Azt mondod, nyitott ember vagy és könnyen teremtesz kapcsolatokat. Ez biztos így van, én mégis azt gondolom, hogy alapvetően magányos alkat vagy.

Igen, talán. Kifejezetten szeretek egyedül lenni és csak egyedül tudok gondolkodni. Ezért is volt nehéz a kollégium, ahol egy pici szobában hárman laktunk, mert nem volt meg az a tér, amire szükségem van. És azt mondtam, amikor lesz fizetésem, az lesz az első, hogy szerzek egy albérletet. Boldog vagyok, hogy most már van egy szobám, ahová el tudok vonulni. Igazából nem tudom megmondani, miért van így. De ne gondold, hogy ez egy ilyen depressziós dolog, csak egyszerűen szükségem van rá.

Az osztályközösségetek egyébként jó volt? Jól tudtatok együtt dolgozni?

Mindig nagyon szerettük egymást, de nem nagyon tudtunk együtt dolgozni. Megvoltak a csapatok, állandó partnerek, akik szívesen melóztak együtt, és azok a jelenetek jól is működtek, de amikor közös feladat volt, az nem ment. Állandóan összevesztünk, mindenki mást akart, ragaszkodott a saját igazához, a saját koncepciójához és nem sikerült megegyezni, kompromisszumokat kötni. Aztán amikor Marton tanár úr kiesett ebből… Olyan ez, mint amikor van egy ház – ami mi vagyunk – és az egyik tartóoszlopa kidől. Megingott az egész, már nem álltunk olyan biztos lábakon. Ezután még kevésbé tudtunk együtt lenni és minden sokkal nehezebb lett. Egy olyan dolog szűnt meg, amiről nem nagyon lehet beszélni, mert csak az tudhatja igazán, aki átélte.

Mennyire volt fontos neked Marton László?

Nyilván mindenki máshogy dolgozta fel az ő elvesztését. Én abba a kategóriába tartoztam, akik nagyon magukba zuhantak és nemigen tudtak a munkával foglalkozni. A mai napig nagyon fáj a hiánya, mert ő volt az, aki meglátta bennem azt, amiért most ott vagyok, ahol. Tőle tanultam meg az alapokat. Sőt, emellett egy kicsit apa pótlék is volt. Nem ismerem az apukámat és mindig kerestem egy olyan embert, aki – lehet, hogy hülyén hangzik – az apám lehetne, akire felnézhetek. Ő ilyen lett. Maximálisan adtam a véleményére, iszonyúan fontos volt, hogy mit mond, nem csak egy-egy órai jelenetről, hanem magáról az életről. Mert nagyon sokat mesélt az életről, az ő életéről, a gyerekkoráról, a szüleiről. Amikor ez megszűnt, azt borzasztóan nehezen tudtam feldolgozni.

Dino Benjamin / Fotó: Éder Vera

De mit tudott? Mi volt a titka?

Belépett az osztályterembe és megfagyott a levegő, egyáltalán nem azért mert féltünk tőle, mindig nagyon kedves volt velünk, de mégis… Mindig azt éreztem, hogy fejet kell hajtani előtte, mert olyan vitathatatlan tekintélye volt. Ezt nem lehet tanítani, ez egyszerűen csak áradt belőle. Belépett és egy nagy embert láttam. És ez a tekintély egy olyan szakmai tudással párosult, ami szerintem páratlan volt. És az volt a legszebb, hogy nem kellett feltétlenül egyetérteni vele. Mindig szabadságot adott nekünk: mi találjuk ki, mi mondjuk el. Ő csak irányt mutatott. Elmondta a véleményét, de mindig hozzátette, nem muszáj így csinálni. Ezek miatt is tartom őt iszonyatosan jó pedagógusnak. Emlékszem, amikor megjött, valaki mindig levette a kabátját és felakasztotta egy szögre vagy fogasra, bármire… iszonyú rendetlen osztálytermünk volt, de ez a gesztus neki mindig kijárt. És természetesen Hegedűs D. Géza tanár úrnak is köszönettel tartozom, mert az első rostán ő volt az, aki meglátott bennem valamit, ő juttatott tovább és később is végig mellettem állt.

Nem sokkal később a Vígszínházba kerültél gyakorlatra. Boldog voltál?

Mindig is nagyon sokat jelentett nekem a Vígszínház. Soha nem jártam ott, de mindig sóvárogtam gyermekkoromban azután, hogy egyszer eljuthassak megnézni ott egy előadást. Persze Marton tanár úr miatt is fontos volt. Állandóan a Vígszínházzal példálózott, hiszen neki is ez volt „a” színháza. Például csináltunk egy jelenetet, és ha nem értette mit beszélünk, azt mondta: „kicsim – mindig kicsimmel kezdte a mondatot -, amikor majd felállsz a Vígszínház nagyszínpadára, nem beszélhetsz így, mer senki nem fog érteni belőled semmit”. Amikor megtudtam, hogy igény van rám a Vígben, iszonyúan örültem és büszke voltam. De akkor már a tanár úr nem volt ott, ezért mindannyian, akiket odahívtak dolgozni, megosztottuk vele a hírt, és ő azt mondta, hogy akkor a legboldogabb, ha nekünk helyünk van, és ne gondoljuk, hogy emiatt bármilyen rossz érzése van. Ez nagyon megnyugtató volt.

Fontos munka volt az egyetemen az Élet álom Zsótér Sándorral, és most ismét együtt dolgoztok a Doktor úrban. Ő is meghatározó ember a pályádon?

Ne lepődj meg!, de az egyik legmeghatározóbb tanár az életemben. Ő a másik, akitől a legtöbbet tanultam az iskolában és most a színházban. De azt tudni kell, hogy nagyon-nagyon rettegtem tőle, amikor még nem ismertem, csak elhúzott mellettem időnként a folyosón. Azt gondoltam, ha egyszer vele kell dolgoznom, azt biztos nem élem túl. Aztán a második év végi vizsga után megtudtuk, hogy jön hozzánk rendezni. Totálisan bepánikoltam. Elkezdtünk próbálni és fokozatosan megismertem, milyen ember és milyen tanár. Egy szó van rá: csodálatos. Nem találkoztam még egy olyan emberrel, aki ilyen pontosan elemez darabot, karaktert, és aki ennyire szeretné átadni a tudását. Meg akar ismerni téged, nem csak a színészt, akivel dolgozik, hanem téged, mert így tökéletesen tud instruálni, irányítani és ettől ki tudja hozni belőled a maximumot. Sokszor még azt is, amit magadról se hiszel el, mert ő hamarabb ismer meg téged, mint te önmagadat. És most már azt is bátran kijelenthetem, hogy mostanra barátok lettünk. Nagyon nagy öröm, hogy most vele dolgozhatok a Vígszínházban.

Dino Benjamin/ Kinek az ég alatt már senkije sincsen / Fotó: Dömölky Dániel

Ráadásul egy igazi főszerepben és a Vígszínház nagyszínpadán.

Nagyon meglepődtem és iszonyatosan köszönöm a tanár úrnak, hogy rám bízta ezt a nagy szerepet. És persze köszönöm Eszenyi Enikőnek, hogy volt bátorsága és hite igent mondani erre kérésre.

Az egyik legnagyobb sikered az egyetemen Sosias az Amphitryonban, ami egy igazi ziccer szerep, és most a Vígszínházban egy Molnár Ferenc vígjáték főszerepét játszod. Ez a te műfajod? Vagy inkább a drámai karakterek állnak közel hozzád?

Aki rám néz, egyből azt gondolja, hogy én egy vicces alkat vagyok, vagy olyan Puck féle valami. Imádom a vígjátékokat és nem nagyképűségből mondom, de azt hiszem, elég könnyen megy is. Sokkal nehezebb nekem egy dámai szerepet megcsinálni és sokkal jobban is szeretem – sajnos.

Van vágyálom, amit majd szeretnél eljátszani?

Nagy szerepálmom volt 16 éves korom óta a Marat. Amikor megtudtam, hogy 23 évesen eljátszhatom, többet éreztem, mint boldogság. Mégis, azt gondolom, ott valami elcsúszott és nem úgy sikerült, ahogy én azt szerettem volna. Fura, régóta vágysz valamire, és amikor megkapod, szétfoszlik a kezedben. Érdekes… Persze van még más is, de nem akarom elmondani, mert az tabu. Na, jó egyet még. Imádom Shakespeare-t. De csak annyit árulok el, hogy királydráma.

Túl vagy az első rendezéseden. Hogy van az, hogy egy színész hallgató egyszer csak azt mondja: én most rendezni akarok? Nem elég, hogy megmutatod magad a színpadon? Van benned egy erős közlésvágy, vagy más utakat akarsz keresni a színházban?

Nehéz ezt jól megfogalmazni, de az biztos, hogy egyáltalán nem arról szól, mint hogy én most mást akarok kipróbálni a színházon belül, vagy mást gondolok a világról és ezt akarom megmutatni. Sokkal inkább egy érzelmi változás volt bennem, hogy valamit, amit fontosnak, közlésre érdemesnek tartok, ezúttal ne nekem kelljen kimondani, hanem mondják ki mások helyettem. Nagyon sokáig kerestem a megfelelő anyagot. Nagyjából tudtam milyen érzések, gondolatok foglalkoztatnak, amik mentén aztán elindultam. Rengeteg darabot olvastam a nyáron, főleg olyanokat, amiket nem gyakran játszanak az itthoni színházak. Az egyik ilyen volt a Szajré. Első blikkre nem tartottam a világ legjobb színdarabjának, de mégis valami olyasmit találtam benne, amit régóta kerestem. Szerencsére voltak partnereim, akik segítettek. Nagyon boldog vagyok, hogy rendezhettem. Régi vágyam volt ez, annak idején még Marton tanár úr is buzdított, mert érzett bennem potenciált ilyen téren is, és mondta, hogy mindenképpen próbálkozzak meg vele. Úgy éreztem, mikor, ha nem most. Utolsó éves vagyok az egyetemen, hol próbáljam ki magam, ha nem itt.

Most, hogy rendezel, látod a másik oldalt is – másként gondolsz magadra színészként?

Abszolút. Sokkal megértőbb vagyok. Gyakran előfordult a munka során, hogy valamit rosszul mondtam vagy kommunikáltam. És akkor bevillant, hogy nem így kell viselkedni, mert pont ez okoz nehézségeket egy próbafolyamatban rendező és színész között. De ezek tök jó felismerések voltak, mert segített abban, hogyan megértsem, hogyan kell bánni egy színésszel, illetve hogyan kell viselkednem nekem, színészként. Mindig próbáltam elmondani, mit gondolok egy jelenetről és miért kérem azt, amit kérek, mert tudom, milyen az, amikor a rendező ad egy utasítást, de nem magyarázza el, miért kell valamit csinálnia a színésznek. Ezeket igyekeztem kikerülni. Remélem, sikerült.

Most jól vagy? Azt érzed, a helyeden vagy? Hogy rendben van az életed?

Azt érzem, hogy most rajta vagyok azon az úton, amiről nem szeretnék letérni. Nagyon nehéz volt rákerülni erre a sínre, most rajta vagyok – azt hiszem. De tudom, hogy nagyon könnyű innen lecsúszni és minden erőmmel azon kell legyek, hogy ez ne történjen meg. Szerencsére olyan kollégákkal és tanárokkal vagyok körülvéve, akik segítenek, és akikben megbízom. Természetesen az én akaratom, erőm, hitem a legfontosabb, hogy ez így is maradjon, de nagyon sokat jelent, hogy ők mögöttem és mellettem vannak.

Dino Benjamin, Rudolf Szonja / Az élet álom / Fotó: Éder Vera

Elképzelhetőnek tartod, hogy vendégként visszamenj, mondjuk Pozsonyba? Játszani, vagy akár rendezni?

Jó lenne. Felvidéki magyar vagyok, aki a szlovák színházon nőtt fel és borzasztóan meghatározó volt mindaz, ami gyerekkoromban ért. Ezért volt nagyon-nagy dolog, amikor a Vígszínház társulatával az Astorka Színházban léptünk fel tavaly ősszel a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadásban. Az volt az első alkalom, amikor szlovák színházban játszottam – ráadásul egy magyar darabot. Azt nem mondom, hogy visszaköltöznék, de vendégként boldogan mennék vissza.

Mi a vágyad? Hol tartani öt év múlva a pályán?

Nagyon homályosan látok annyira előre… Van egy kép, ami egyelőre kevéssé kivehető, de az biztosan látszik, hogy nem egyedül vagyok. Egy csapat vesz körül. Nem tudom, kik, de nekem nagyon fontos, hogy tartozzak egy társulathoz. Az a vágyam, hogy olyan dolgokat csinálhassak, amiknek van értelme, és amik igazán érdekelnek, mindezt egy olyan közegben, ahol szeretek lenni. Hogy ha reggel felkelek és be kell mennem dolgozni, már attól boldog lehessek.

Dino Benjamin / Fotó: Éder Vera

De előfordulhat az is, hogy ez egy saját csapat lesz? Érzel magadban erőt, vagy akarást ahhoz, hogy létrehozz egy társulatot magad köré, vagy inkább valahova társulnál?

Mindkettő benne van. A mostani stábot, akikkel a rendezésemben dolgoztam, semmiképpen sem szeretném elengedni, legalábbis abban bízom, nem ez az utolsó közös munkánk. Szerintem nagyon-nagyon fontos, hogy legyen egy alkotó közösség, aminek a része vagyok, mert anélkül nem tudnám csinálni ezt az egészet. Nem tudom még merre van az a társulat vagy közösség, de remélem, megtaláljuk egymást

Az is nagyon fontos, hogy bízz és higgy magadban. Hiszel és bízol Dino Benjaminban?

Hiszek magamban. És bízom abban, hogy ez a hit – amiért elkezdtem, amiért eljöttem otthonról – mások számára is előbb-utóbb megmutatkozik valamikben. Egy olyan dolgot akartam csinálni, ami gyerekkorom óta izgat és érdekel, és nagyon szeretném, hogy legyen értelme annak, hogy ott hagytam azt a világot, ahonnan jövök. Most úgy tűnik, hogy lesz… Remélem.

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.