“Csak erő kell, szorgalom, alázat és tenni akarás” – Interjú Bera Márkkal

2020 február 14. péntek, 8:24

Bera Márk Dabasról származik, a Kaposvári Egyetem színművész szakán Eperjes Károly osztályában végzett, most a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja.

Éppen Vinnai András FÚRNITÚR című darabjának főszerepét próbálja Anger Zsolt rendezésében. Erről a munkáról, az idáig vezető útról és kicsit a jövőről is beszélgettünk.

Bera Márk

Hogy kerültél a pályára? Mi vonzott a színészet felé?

Általános iskolában egy tanárom – a szüleim válásakor terápiás jelleggel – invitált a színjátszó körbe. Itt kezdett egyre jobban érdekelni a színház világa, szavalóversenyekre jártam, az eredmények pedig azt mutatták, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy milyen jó adni. Legfőképp ez az, ami motivált. Szerettem mindig tevékenykedni valamit, de leginkább olyasmit, amiben azt éreztem, hogy adni tudok. Aztán jelentkeztem a Kaposvári Egyetemre, ahol elsőre sikerült a felvételim. Eperjes tanár úr adott esélyt, hogy színész váljon belőlem, és most itt vagyok a Pécsi Nemzeti Színházban.

Egyértelmű volt, hogy Kaposvárt választod? A Színház- és Filmművészeti Egyetem Budapesten nem vonzott?

Budapesten nem jutottam tovább az első rostán, viszont most az van bennem, hogy nem hiába történt ez így. Kaposváron kicsit konzervatívabb a légkör, ami közelebb áll hozzám, ez jobban megfogott. Egyébként sem vagyok Budapest orientált.

Fotó: Mihály László

Ezek szerint örültél, amikor végzősként a gyakorlati évre, az azt követő évadban pedig társulati tagként egy vidéki színházhoz, nevezetesen Pécsre kerültél?

Nagyon örültem! Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy számomra felejthetetlen pillanatot. Az egyetemen készített Lúdas Matyi előadásunk meghívást kapott a Pécsi Családi Fesztivál programjába. Soha nem fogom elfelejteni, amikor próbakezdéskor kiléptem erre a csodálatos nagyszínpadra – épp Háber Laci intézkedett, mint ügyelő – felnéztem az „égre”, vagyis a mennyezetre, és azt mondtam „édes jó Istenem én ide szeretnék kerülni”.

Visszatérve a kérdésre, jelenleg úgy érzem, sokkal több lehetőség van vidéken. A főváros nagyon telített, sokan vagyunk a szakmában és sokaknak nincs munkája. Látom például az osztálytársaimat, akik Budapestre kerültek, ők sokkal kevesebb lehetőséget kapnak, mint mi itt Pécsett.

Ezek szerint a szakmában nem érvényesül Budapest központúság?

Természetesen, ha én szeretnék egyszer befutott, ismert színész lenni, az máshogy nem működik, csak ha közelebb kerülök az oroszlán barlangjához, ami pedig Budapest. Ahhoz, hogy esetleg úgy tudjak egyszer majd valamikor oda kerülni, hogy megvan hozzá a kellő szakmai hátterem, ahhoz még el kell töltenem itt jó pár évet, hogy tanulhassak. De erre még nem gondolok, most egyetlen dologra kell fókuszálnom, hogy itt, ebben a színházban teljesítsek, elvégezzem a munkámat. Ha belefér, akkor lehet pluszt vállalni, castingokra járni, de alapvetően egy dologra kell nagyon koncentrálni, és azt minőségi szinten megugrani.

Fotó: Mihály László

Hogy látod, a tanulási lehetőséged most egyensúlyban van a munka mennyiségével? A sok szerep, a sok előadás nagy fejlődést jelent?

Igen. Nagyon sok impulzus ér, többféle műfajban kipróbálhatom magam, új rendezőkkel dolgozhatok, ez lehetőség arra, hogy mindennel felvérteződjek. Bármiből lehet tanulni, a sok munkával járó nehézségekből főként. Amikor egy előadásból sokat játszunk egyfolytában, akkor a monotonitás okoz néha problémát, és olyan is van, hogy egy nap több különböző előadást játszunk. De ebből, amit idén megtanultam az az, hogy hogyan tudom beosztani az energiáimat.

Az egyetemen minden év végén készítettem magamban egy számadást az adott évről. Leültem egy padra és elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mit tanultam abban az évben. Ez a mai napig így történik. Minden bemutató, de lehetőség szerint előadás vagy próba után is értékelem saját magamat, mennyi munkát fektettem bele, sikerült-e átadni valamit a nézőknek, ha igen, miért, ha nem, miért nem. Vagy épp megtettem-e amit ezen a próbán kellett, hogy közelebb kerüljek az adott szerep életre keltéséhez.
Minden rendezőnek teljesen más a metodikája, munkamódszere. Most a Fúrnitúrban, előtte pedig a Mobil című előadásban két tejesen más habitusú rendezővel dolgoztam, és mindkettőtől tudtam tanulni.

Fotó: Mihály László

A Fúrnitúrban egy családalapítás előtt álló fiatalembert játszol, akire az előadás során, a Fúrnitúr bútoráruház széleskörű szolgáltatásainak köszönhetően, hirtelen rázúdul a családi élet összes „szépsége”. Rátalálsz magadban erre a fiúra?

Nehéz feladat nekem. Huszonöt évesen nem vagyok abban a korban és élethelyzetben, hogy lazán elő tudjak rántani a zsebemből helyzeteket, amik már megtörténtek otthon. Például amikor a gyerek hatvanötödször mondja el, hogy kakilnia kell. De szerintem a személyiségemben van egy apáskodó, gondoskodó rész, ami talán segít. Ez egy nagyon új feladat. Szerencsére eddig minden produkcióban mást csináltam, de ez különösképp újszerű számomra.

A főszerep ténye hogyan hat rád? Nyomaszt, vagy inkább felemel?

Nagyon nagy felelősség van rajtam. De hál’ istennek kaptam egy olyan rendezőt (Anger Zsolt – a szerk.), aki egy pillanatra sem engedi el a kezem. A főszerep szárnyalás érzése még nem jött meg, még nem abban a stádiumban vagyok. Bár vannak olyan részek, ahol át tudom adni magam, de még leginkább arra koncentrálok, amit a rendező kér. Zsolt pedig figyelmeztet, hogy ne legyek türelmetlen, majd főpróbahét keddjén fog megjönni minden. Hiszek neki. Arra vágyom, mikor az apró kis puzzle darabok a végén kiadnak egy egész képet, és büszke lehetek rá, hogy ezt én raktam össze.

Fotó: Mihály László

Akkor a Fúrnitúr próbafolyamata is hozzájárul az idén tanultak leltárához?

Abszolút! Ennél a próbafolyamatnál nagyon sok általános színészi technikát tudok megtanulni Anger Zsolttól. Ez lehet akár egy levegővétel, miért pont ott, miért pont akkor. Ez nagyon megsegíti a színészt, és nyilván ad hozzá egy olyan ritmust is, amitől majd a néző kacagni fog. Zsolt kincseket ad át nekem, ami alatt érthetjük a technikát, de a szereppel kapcsolatos általános színészi felfogásról is beszélhetünk. Neki van egy nagyon sajátos színházi világa, minden előadásában fellelhető egy „Anger-elem” amitől tudom, hogy ezt ő rendezte.

Ha a jövőre gondolsz, hogyan látod magad 10 év múlva színészként, illetve a magánéletben?

Szeretek tudatosan tervezni, de hogy 10 év múlva mi fog velem történni, nem tudom. Szeretnék valamikor gyerekekkel foglalkozni, akár diákszínjátszó társulatot vezetni, és azt is tervezem, hogy doktorálok színművészetből.
De most elsősorban tapasztalatra van szükségem. Olyan szeretnék lenni, mint a szivacs, ami egyre többet szív magába, aztán egy idő után mikor megfogod, folyik belőle a lé, nem kell vésővel, kalapáccsal kiszedni. Amikor megvan a biztos szakmai hátterem, akkor szeretnék családra és minden másra gondolni.

Fotó: Mihály László


Engem megfertőzött ez a szakma, aminek nagyon örülök, bár ennek is vannak hátulütői, mint például barátok elvesztése, magány, amiket el kell fogadni. Ezt én választottam, vagy ha szépen szeretnék fogalmazni, valaki ott fent ezt adta a kezembe. Nekem ezt kell csinálnom, mert tudom, hogy képes vagyok valamit adni. Úgy érzem van bennem kellő küldetéstudat. Azt gondolom, mindent el lehet érni, amit szeretnénk, csak erő kell hozzá, szorgalom, alázat és tenni akarás. De a legfontosabb – ahogy Eperjes tanár úr az első órák egyikén tanította -, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal és a minket körülvevő világgal. Ha csak ezt az egy dolgot tanultam volna meg tőle, már akkor nyertes lennék.

Kérdezett: Nagy Eszter