“Oda muszáj volt menni” – Interjú Andai Katival az 50 éves Szkénéről

2020 február 17. hétfő, 7:00

Andai Katalin főiskolásként sem maradt hűtlen a Szkénéhez, sőt. A vibráló szellemi közegről, Keleti Istvánról és az örökségéről is mesélt.

Harmadikos gimnazistaként került a Szkéné Együtteshez. Hogyan?

Tudható volt, hogy színésznő akartam lenni. A nagymamám révén jutottam el Mezei Évához, az Egyetemi Színpad rendezőjéhez. Felvételiztem nála, de kicsinek és pöszének talált, azt mondta: „Majd a Pista!” Így jutottam el a Műegyetemre, Keleti Istvánhoz, az Irodalmi Színpad vezetőjéhez. Elmondtam egy verset, ő megnézte a fogaimat, és látta, hogy nincs olyan eltérés, amin ne lehetne javítani, így maradhattam. A mai Szkéné helyén akkor két egybenyíló tanterem volt, egy hosszú asztalt ültünk körbe. Én leültem a legtávolabbi helyre, ő pedig kérte, hogy menjek közelebb. Így kezdődött. Feladatokat adott, megmutatta, hogyan kell helyesen ejteni az sz hangot, én pedig gyakoroltam. Pár hónap múlva már nem voltam pösze.

Andai Kati / Fotó: Mészáros Zsolt

Milyennek látta ezt a közeget, amikor ide került?

Én voltam a legkisebb, minden értelemben, amikor megérkeztem. Nehéz erre a kérdésre felelnem, mert nekem ez a környezet elsősorban Keleti István miatt volt annyira lényeges. A fiatalkori, első, nagy szerelem volt és maradt. Összeházasodtunk, gyerekünk is született, ő volt a fő „motívum”. Visszatérve a csapathoz: működött belül egy erős hierarchia. Először kis dolgokat lehetett csinálni, aztán fokozatosan előrébb lépni. A „nagyok” közé kerültem, megnyertük a Ki mit tud?-ot, és végzős középiskolásként így mentem el velük az NDK-ba jutalomútra. Befogadtak, egyenrangú partnerként kezeltek.

Aztán 1967-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Igen, de én akkor is visszajártam. Játszani akkor se lehetett az első két évben, de odamentem, ahová akartam. Az osztálytársaim nem is vették jó néven, hogy nem vagyok velük állandóan. Harmadévesként lehetett színháznál gyakorlatosként dolgozni, és kellemetlen helyzetbe kevertem magam. Az osztályfőnököm, Ádám Ottó közölte, hogy volna egy szerepe a Madách Színházban, de én azt mondtam, hogy egyelőre nem tudok felelni, mert a Szkénében is vár egy szerep, és én inkább odamennék. Három napot adott, hogy döntsek. Az esetet elmeséltem Montágh Imrének, aki közölte, hogy ilyet nem szabad csinálni, és azonnal a Madáchba kell menni. Így lettem virágáruslány abban a Hermelinben, amiben Gábor Miklós, Tolnay Klári, Domján Edit is játszott. Fantasztikus élmény volt. Aztán sikerült egyeztetnem a Szkénével, így lettem Iszméné Keleti Antigonéjában.

Miért maradt a Szkéné ilyen fontos?

Ha meg tudtam oldani, mindig mentem. A nyári táborokban mozgásórákat tartottam a tagoknak. Amit a főiskolán tanultam, átalakítottam és továbbadtam. Később visszajártam teát osztani, ruhatárazni. Ez nem volt kérdés. Oda muszáj volt menni.

Weöres Sándor: Teomachia, 1970

A főiskola után viszont elkerült Kaposvárra.

Molnár Gál Péter jött egyszer Kaposvárra, rám mutatott: „Maga a Keleti-féle Andai? Miért nem megy vissza a Szkénébe?” Meglepett. Jöttem volna én, de hát abból nem lehetett megélni… Kaposváron a színpadon, a kollégák között nagyon jól éreztem magam, de szenvedtem is amiatt, hogy távol vagyok mindentől. A Szkénében megszoktuk, hogy mindent magunk csinálunk: én a két kezemmel szedtem fel a parkettát, hogy színházterem szülessen. Azt hittem naivan, hogy Kaposváron ez folytatódik. A festőtárban kértem valami tennivalót, de rövid úton elküldtek. Nagy csalódás volt. A közös színházcsinálásba vetett lelkesedésem megtört, amikor elmondták, hogy hol a helyem.

A főiskola nem volt ekkora váltás a szkénés létezéshez képest?

A tudás szempontjából nem volt más. Keletitől minden jót meg lehetett tanulni, amit a főiskolán is tanultunk. Az általános műveltség átadásában meghatározó alak volt: a szkénések mindig olvastak valamit. Onnan hoztam, hogy jól tudok blattolni, aminek a szinkronnál nagy hasznát vettem. A főiskolás lét allűrjei a Szkénében hiányoztak. A főiskolán kiosztották a szerepeket, amiket megtanultunk és eljátszottunk. Ugyanakkor mégsem volt óriási a különbség, mert Ádám Ottó vizsgáira mindenki megtanult mindent, és a végére alakult ki, hogy ki melyik szerepben a legjobb. A Szkénében valami hasonló működött: senki sem érezte azt, hogy meg kell felelni valamilyen elvárásnak. Örömmel dolgoztunk, a részvétel volt a lényeges. Örülök, hogy van egy iskola, ami tiszteletadásként Keleti István nevét viseli (a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakközépiskola – a szerk). Itt hasonló képzés folyik, mint akkor a Szkénében. Nem színészeket akart nevelni elsősorban, hanem embereket.

Miért érdekelte őt ez a fajta, talán mondhatom így: türelmes képzés?

Ez olyan természetes volt, hogy sosem kérdeztem meg tőle. De ha azt kérdezné, hogyan rendezett Ádám Ottó, arra se tudnék felelni. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de működött. Olyan kisugárzásuk volt, hogy mindenki a legjobbat hozta ki magából. Ami a Keleti-féle képzést illeti, sokrétű volt, beszéd, mozgás, sok minden volt benne. A korban divatos szerkesztett műsorok gyakran versekből álltak, olyankor elemeztük a szövegeket, azt, hogyan hangozzanak el, milyen fogalmak kerülnek bennük elő. Ezek nagy beszélgetések keretében történtek mindig, nem a bemagolásról szólt a dolog. Színdarabnál viszont határozott rendezői elképzelésekkel rendelkezett, vezette a színészt. Elutasította a profi színházat. Tény, hogy nem volt nála mindenki egyenlő, voltak egyenlőbbek. Ennek az okát később értettem meg: akiben többet látott, attól többet várt el. Nem kedvencei voltak, hanem meg akarta erősíteni az adott ember meglévő képességeit úgy, hogy jobban terhelte. Nem csak a színpadon, hanem az élet minden területén. Például az, hogy most ilyen pontosan érkeztem, szintén neki köszönhető. Utánozhatatlan, de egyben kegyetlen is volt a humora. Ha valami nem tetszett neki, akkor azt nem egyszer tette szóvá, hanem újra és újra odacsördített.

Keleti István az Antigoné próbáján

Milyen előadás volt az Antigonéja?

Keleti soha nem politikus színházat csinált, de minden munkája hordozott társadalomkritikát. Iszménéként nekem a megalkuvó, kicsit gyáva, érzelmileg ide is, oda is kötődő lányt kellett játszanom. Ma már biztosan más szemmel néznék az egészre, akkor talán nem is értettem meg a teljes képet. Nagyon szerette a görögöket, merem állítani, hogy amit tudni lehetett akkor róluk, azt ő mind tudta.

A Szkénével megmaradt a kapcsolata?

A főiskola végeztével, illetve Keleti Istvánnak a Pinceszínházhoz való távozásával nem. Ha a Műegyetem előtt megyek el, felnézek a második emeletre, akkor megdobban a szívem. De ha bemegyek a színházterembe, nincs nosztalgiám. Nagyon megváltozott ott minden, konkrét és átvitt értelemben is. Nekem ez már csak egy színház a sok közül.

Kérdezett: Jászay Tamás
szkene.hu