“Nem hiszek a kiabálásban” – Interjú Túri Lajos Péter koreográfussal

2020 március 08. vasárnap, 7:00

Szente Vajk zenés előadásainak állandó alkotótársa, jelenleg a József Attila Színházban próbálják Patricia Resnick és Dolly Parton világsikerű musicaljét, a 9-től 5-iget. A készülő darab apropóján a táncról és külföldi karrierről is mesélt Túri Lajos Péter koreográfus.

Fotó: Kállai -Tóth Anett, forrás: József Attila Színház

Téged mindenki szeret, sosem emeled meg a hangod.
Igen, de ez valószínűleg azért van, mert én is így állok az emberekhez: pozitívan, bizalommal. Gondolom ezt érzik és ezáltal ők is nyitottak mindenféle őrültségre, amiket csináltatok velük a színpadon. Nem hiszek a kiabálásban, megalázásában. A pozitív visszacsatolás nagyon fontos, azzal semmit sem érünk el, ha még jobban belenyomjuk az emberbe a feszültséget és a negatív dolgokat. Attól nem fejlődik a dolog. Szerintem.

A készülő darabban bátran feszegeted a határokat, Kocsis Judit például földön fekvő, fejjel lefelé, kúszva-mászva, mindenhogyan énekel és táncol és saját bevallása szerint lehetetlen, hogy sikerüljön.
Pont tegnap volt egy megbeszélésünk a jelmezzel kapcsolatban, mire mondta Juci, hogy ő ezt magassarkúban biztos nem tudja megcsinálni. Mondtam, hogy de. Nézz rám. Mondom, de, meg fogod tudod csinálni. És tudom, hogy meg fogja tudni csinálni.

Fotó: Kállai -Tóth Anett, forrás: József Attila Színház

Komoly kihívások elé állítod a színészeket, táncosokat. Koreográfusként történetet fordítod a tánc nyelvére vagy a koreográfiáid is mesélik a cselekményt?
Az attól függ, milyen darabra készülünk éppen. Egy musical esetében nagyon fontos, hogy a történetet vezessük, és ne öncélú mutogatás, ugra-bugra legyen amellett, hogy technikás és látványos dolgok legyenek benne. Ugyanakkor fontos, hogy kövessük a történet ívét, meglegyen a lineáris kapcsolat a zene, a tánc és a próza között. Nagyon fontos szerintem, hogy ez a három összekapcsolódjon, mivel ebből áll össze egy musical. Egy tánc előadásnál, ami kifejezetten a mozgásról szól, ott még fontosabb, hogy a testünkkel fejezzünk ki érzelmeket, gondolatokat. Általában az emberekből indulok ki, akikkel együtt dolgozom, másrészről az saját gondolataimat próbálom átadni a táncosoknak, hogy bemutathassák, miről is szól az adott jelenet, történés.

Egytől tízes skálán mennyire voltál izgatott, ijedt, amikor szóba került, hogy Londonba mész dolgozni?
Izgalommal telve vártam, hogy miben lesz más, mint ahogy Magyarországon folynak a színházi munkálatok. De igen, inkább izgultam, meg öröm volt bennem, meg hála. Nagyon érdekes tapasztalás volt.

Szakmailag? Emberileg?
Is-is. Nagyon érdekes, mert nagyon máshogy működik kint a színház. Ott projekt alapon dolgoznak, gondolkodnak. Aláírsz egy szerződést akár koreográfusként, akár táncosként egy darabra és azt nyomod évekig. Teljesen máshogy működik a színház. Nincs például olyan színházi közösség, mint ami nálunk van. Főleg vidéken. Mondjuk, amikor idejöttem a József Attila Színházba, azt gondoltam, hogy hopp, egy vidéki színházban vagyok Budapesten – jó értelemben véve –, és rettentően jó érzés volt egy olyan közösség, összetartó csapat, ami nagyon ritka mostanság, és ezt nagyon meg kell becsülni. London ebből a szempontból negatív tapasztalat volt: hogy mennek el egymást mellett az emberek és mennyire felszínesek, mennyire átlépnek egymáson.

Fotó: Kállai -Tóth Anett, forrás: József Attila Színház

Magányos voltál azokban a hetekben?
Igen magányos voltam. London szerintem egy rettentően magányos város. Mivel több mint tízmillióan élnek abban az egy városban, borzalmasan nehéz a megélhetés. Tényleg áttaposnak egymáson azért, hogy érvényesülni tudjanak, és ez nekem nyilván annyira nem volt szimpatikus.

Cél a Broadway?
Cél, de őszinte leszek: soha nem vágytam arra, hogy külföldön dolgozzak. Ez is fantasztikus élmény volt, nagyon nagy tapasztalás. Persze szívesen kimennék a Broadwayre koreografálni, de nekem az igazi célom, hogy egy állandó csapattal dolgozhassak akár kőszínházban, akár kőszínházon kívül. Az nagyobb cél nekem, mint hogy világhírű koreográfus legyek. Persze szeressék a munkámat, csináljunk nagyon jó előadásokat, de egy csapat vezetése az álmom.

Milyen meséket mondana el Lali csapata?
A műfaj nem megfogalmazható. Egy táncszínházi előadásba igazából bármi belefér, amit az adott alkotó vagy én gondolok, vagy amit az igazgató gondol a darabról és én szerencsés esetben egyet értek vele. Alapvetően nagyon foglalkoztatnak a hétköznapok. A hétköznapi emberek, az érzelmeik és érzéseik, hogy mi történik a négy fal között az emberrel. Ha mondanom kéne valamit, akkor valószínű ezt a témát járná körül az első táncszínházi előadás, amit bemutatok.

Fotó: Kállai -Tóth Anett, forrás: József Attila Színház

Jó visszaülni egy előadásra, amikor már elengedted a kezét és kész van? Nagyon jó, az a legjobb. A legnagyobb visszacsatolás, a legnagyobb eredmény nekem, mint alkotónak nem az, hogy látom, hogy a testükkel ide mozognak, oda mozognak, hanem hogy tényleg gondolat van mögötte.

Vajk tanít a Magyar Színház Akadémiáján, a vizsgán Te koreografálod a tanítványokat.
Most fognak végezni. Már annyira nem is gyerekek, mint amikor három éve elkezdtük. Most lesz a félévi vizsgájuk. Egy nagy musicalt, a Jekyll és Hyde-ot csináljuk nekik. Érdekes, mivel ők színészi pályára készülnek, teljesen máshonnan közelítik meg a mozgást. Elsősorban az volt az elsődleges szempont, hogy megértsék: mit miért csinálunk és mi miből mi jön. Hál’ istennek nagyon pozitív tapasztalatom volt velük, mert egyrészt nagyon tehetséges fiatalok a szakmájukban, másrészt pedig megértették, hogy miről is kellene szólnia ennek a műfajnak. Szóval nagyon hatékony munkát végeztünk.

Büszke apuka leszel a vizsgájukon?
Nagyon remélem, különben szétcsapok.

József Attila Színház