“Sok szép élményem volt az Adáshibával” – Interjú Szakonyi Károllyal

2020 szeptember 29. kedd, 8:23

2020. szeptember 7-én, öt hónappal a tervezett időpont után, a kényszerűen félbeszakadt évad miatt elhalasztott bemutatót végre megtarthatta a Pécsi Harmadik Színház, Vincze János rendezésében műsorra tűzhették Szakonyi Károly keserű komédiáját, az Adáshibát. Épp ötven évvel ezelőtt a Pesti Színház adott otthont az ősbemutatónak Várkonyi Zoltán rendezésében.

– Hubay Miklós szerint “azok közé a ritka darabok közé tartozik, amelyeknek az üzenete egyre erősebb az idő múlásával”.

– A pécsi közönség reagálását látva, valószínűleg igaza volt Miklósnak, aki nagyon szerette az Adáshibát, ahol lehetett, megnézte, és beszélt is róla sokfelé. Lehet, hogy kissé túl is becsülte, de nagyon jólesett, ahogy róla vélekedett. Bölcs és okos embernek, jó drámaírónak tartottam. Valószínűleg, ha az ember szerencsés kézzel nyúl egy témához, ha meg tudja ragadni a kor lényeges kérdését, ami az embereket érdekli, akkor annak az idő múlásával is megmarad az igazsága. Írói pályámon ez volt az egyik szerencsés pillanat, ami nem is rajtam múlt. Mondhatnám kegyelmi állapotnak is, ahogy általában az írás: kegyelmi állapot. Miként a pünkösdi példázatból ismerjük a történetet, amikor az apostoloknak megjelent a Szentlélek, és ők elkezdtek olyan nyelveken beszélni, amiken nem tudtak – így beszél az író akkor, amikor kegyelmi állapotba kerül, mert többet mond el, mint amennyit tud. S ha többet mond el, mint amennyit tud, akkor az sokáig érvényes. 1970 januárjában a nagymarosi alkotóházban töltöttem két hetet – szobrászok, festők, grafikusok között. A Vígszínháznak ígértem egy darabot, s ehhez a fejemben körvonalazódott egy kispolgári család képe: apa, anya, elvált lányuk meg a nagyobbik fiuk a feleségével, és a kisebbik fiú, az egyetemista, aki lázad, aki mást, többet akar, s elmegy otthonról. Mindehhez egy meglehetősen ironikus ötlet társult: eljátszottam már a gondolattal, vajon egy kártyázó asztaltársaság felismerné-e Jézus Krisztust, ha megjelenne közöttük? S akkor kezemre játszott a véletlen. Egyik este, vacsora után a bekapcsolt tévé elé sereglett mindenki, hogy megnézzen egy krimit. Megvolt tehát az alaphelyzet! Az én szereplőim is a tévé előtt ülnek, kizárólag azt figyelik, szinte tudomást sem véve egymásról. Befűztem a papírt az írógépembe, és leírtam az első dialógusokat, úgy, ahogy máig elhangzanak a darabban. Napjainkban, amikor a technikai civilizáció fejlődése káprázatos, az egymásra figyelés hiánya, az elidegenedés, a dolgok fontossági sorrendjének összetévesztése sajnos továbbra is, sőt, még fokozottabban érvényes. Ezt érezheti a közönség is, különben mi a csudáért nézné az előadást?! Fölállna és elmenne.

Szakonyi Károly / Fotó: Kollányi Péter, MTI

– Mely országokban-városokban játszották az Adáshibát?

– 1980-ig volt egy füzetem, tíz éven át abban vezettem a bemutatók sorát, s a bevételeket. Utána is értesültem róluk, de a 90-es évektől voltak reprízek, felújítások, s előfordult, hogy egyszerre több színház is kedvet kapott rá. Ezekhez a bemutatókhoz még hozzá lehet számítani az amatőr társulatok Adáshiba-előadásait is, akik nagy kedvvel játszották; és a gimnáziumi diákszínjátszást, hiszen a középiskolások is szívesen feldolgozták, a maguk képére (miként annak idején Csokonaiék) kiforgatták, de nem hamisították meg, csak jókat játszottak vele.

– Melyik volt a legtávolabbi ország, ahová elment megnézni?

– Az első külföldi bemutató nyugaton volt, Finnországban, de kezdetben elsősorban a szomszédos országokban vették elő, s ezekbe könnyen el tudtam menni, mert meghívtak. A Szovjetunióban eleinte csak a Baltikumban engedték játszani, és aztán később Moszkvában is – ennél messzebbre nem utaztam. Ám amikor ott Magyar Hetet rendeztek, a Kremlben tartottak egy fogadást, ahova eljöttek a távoli városokból is a rendezők Vlagyivosztoktól Mongóliáig sok helyről. Mindig nagyon érdekes volt találkoznom a külföldi színészekkel – ez a színház egyik csodája –, mert ha az ember látja őket a saját darabjának szereplőiként, esetleg beszél is velük, könnyen úgy érezheti: rokonok. Egy szöveget fújunk, egy gondolat körül létezünk, és ez nagyon közvetlen kapcsolatot teremt köztünk. Igazán sok szép élményem volt az Adáshibával, bár akadtak kevésbé sikeres rendezések is, de ez belefért.

– A mi előadásunk milyen újdonságot hozott a korábbiakhoz képest?

– Vincze János nagyon ízlésesen valósította meg azt a ,,modernizálást”, amit korunk életformája diktál, amit a darab elbír, ami a mai nézőnek kell. A ritmusa is más, mint ahogy megszoktam, viszont nagyon szépen építette föl, a történet érzelmi íve a pianissimóból egészen a crescendóig erősödik. A vége itt is szívbemarkoló, mert addig sokszor, jókat röhögünk, aztán meg kicsordul a könnyünk. Az Adáshibát erőszakosan, öncélúan nem lehet átalakítani, erre másutt volt kísérlet, de nem lett belőle semmi. János pontos sebészi kézzel nyúlt hozzá, így fájdalomcsillapító sem kellett a szerzőnek! Érzeni lehetett, hogy a közönség együtt lélegzik a darabbal, s élvezi a színészek játékának sok finomságát. Mindez azt bizonyítja, hogy nem csak a 20, de az 50 éves darabnak is van élete, meg tud szólalni, méghozzá maian!

– Az 1970-es évek elején Neil Simon amerikai környezetbe szerette volna helyezni a művet, de Ön erre nem adta meg neki az engedélyt. Nem bánta meg?

– Lehet, hogy megbántam, lehet, hogy nem. Talán túlságosan magabiztos voltam, azt gondoltam, majd én! De mi nem jutunk el Amerikába, Angliába se igen. Rádiójátékokkal igen, azokkal sikerült, és sokkal olcsóbb megoldás is volt, mint a színház.

– Végignézve az Adáshiba-bemutatók szereposztását, csodálatos színészekkel került kapcsolatba.

– Valóban, a színházi világnak köszönhetően is, és a rádiójátékok jóvoltából is. Olyan gyűjteményem van a fölvett hangjátékokból, hogy fantasztikus! Hosszan sorolhatnám, mennyi kiváló színésszel dolgozhattam. Bódogot például az ősbemutatón Páger Antal játszotta, akit gyerekkoromban a mozifilmekben láttam és csodáltam. Színészóriásokkal ismerkedhettem meg olyan időkben, amikor a színház még szeretetteli intézmény volt, s nem az számított, ki honnan jön, hanem hogy jó színész-e, csak az volt fontos. Kicsit elromlott a világ. A színházban is elromlott.

– Most min dolgozik?

– Főmunkatársa vagyok a Lyukasóra című folyóiratnak, és írogatok is bele. A 23. számnál tart az Új Írás című online portál, amit a lap régi munkatársaival csinálunk ingyen, szerelemből. Sokat írok a régi kollégákról, talán hamarosan megjelenik ezekből egy kötetre való Írók lámpafénynél címmel. Befejeztem egy kisregényt is, A csend napjait – mi a csodáról szólhatna egy 90 felé járó embertől, mint életének visszatekintéséről?

– Bátran tekinthet még előre is! Elárulja, örök fiatalságának mi a titka?

– A nők iránti érdeklődés. Meg egy kicsit a gének.

Kérdezett: Csató Andrea/Pécsi Harmadik Színház