“Mikor lettem én Laci bácsi?” – Interjú Sirkó Lászlóval

2020 október 19. hétfő, 8:31

Hetven éves lett Sirkó László, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház örökös tagja. Október 18-án Pompa-Dúr címmel gálaesttel köszöntötte a közönséget.

Pályáját 1972-ben a kecskeméti Katona József Színházban kezdte, amelyet akkor Radó Vilmos vezetett. 1977-ben szerzett színész diplomát, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Kazán István osztályában. 1977-től a Budapesti Gyermekszínház tagja volt. 1986-ban Lendvay Ferenc szerződtette a Kecskeméti Katona József Színházhoz, azóta a társulat tagja. Létrehozta a Kecskeméti Színitanodát, amelyben 17 évig tanított.

Van olyan idézet, gondolat, ami vissza-visszatér az életében és motiválja?

Inkább azt mondanám, ebben a korban már nem olyan nagy csoda, ha saját gondolata van az embernek, ami érvényes marad a jövőben is. Sőt, mostanság már kimondottan várják tőlem a mottókat, napi üzeneteket. Kezdő színészként óriási megtiszteltetés volt olyan nevekkel játszani egy színpadon, mint például Perényi László. Aztán teltek az évek, és egyszer csak elkezdtek nekem “csókolom, Laci bácsit” köszönni. Mikor lettem én Laci bácsi?

Ezek szerint elreppent az a hét évtized. Milyen érzés visszatekinteni erre a komoly életútra?

Sokszor eszembe jut Jevgenyij Lvovics Svarc orosz író. Annak idején, amikor fiatal színész voltam Pesten, játszottam darabját. Igazi mintadarabok, tele jelképpel, még a gyerekeknek szólók is. A svarci gondolatok afelé visznek, hogy már gyerekkortól élményeket kell gyűjteni, mert ezek gyökereket eresztenek bennünk. Lesznek, amelyek talajig érnek, mások elsatnyadnak. Mindenesetre, ezekből áll össze és látszik majd a felnőtt. Engem is rengeteg inger ért, a szakma elismert kiválóságaitól tanulhattam az egyetemen és azt követően is. Hálás vagyok ezekért. Hiszen szépsége nincs az öregedésnek, erénye viszont igen: a sok tapasztalat. Az igazán nagy dolog pedig az, ha az életben szerzett okosságok, ügyességek, szépségek elraktározódása egyszer csak átfordul az adni akarás gyönyörűségévé.

És Ön ad is, rendszeresen. Egyből vissza is töltődik ilyenkor?

Több évtizede szervezek jótékonysági eseményeket. Körülnézve a világban, látom, tapasztalom, hogy romlik az emberek kedve, lelki állapota, rengetegen magányosak, boldogtalanok, szenvednek és nélkülöznek. Talán ez az igazi születésnapi ajándék a Jóistentől, hogy még mindig képes vagyok segíteni. Hiszen aki nem tud adni, az semmit nem tud. Ha adhatok, és annak örülnek, akkor bennem is megrezdül a húr…

Fotó: Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház

Mire a legbüszkébb az életében?

22 éves koromig az utat kerestem. Kitanultam alapfokon a villanyszerelést, majd elektroműszerész lettem. Ha valamihez nincs közöm, az pont ez a két szakma. Szerencsére nagyon rövid időt töltöttem elektroműszerészként, hiszen egy baráti megjegyzés – miszerint remek a hangom és énekelni kellene tanulnom – gyorsan a színészet felé terelt. Egy évig tanultam intenzíven énekelni, és a vizsgát követően a kecskeméti társulat tagjává váltam. Ezzel rögvest magam mögött hagytam az előző képesítésem. Abból az időszakból kétségkívül ez a legnagyobb élményem. Aztán volt egy rendkívül sűrű korszakom, amikor egymást követték a darabok és folyamatosan dolgoztam. Egy kollégámat váratlanul nélkülöznünk kellett 3 héttel a Szomorú vasárnap bemutatója előtt, és a rendező engem jelölt ki a helyére. Dalokkal együtt 120 oldal szöveget kellett gyorsan megtanulnom. Éjjel-nappal erre készültem, a súgók és a korrepetítorok cserélődtek mellettem. Néhány ősz hajszálra szert tettem azokban a hetekben. Szakmai szempontból ez volt a legnagyobb sokk, ami ért, de helytálltam.

Mi volt a legnagyobb kudarc?

Rám osztottak egy szerepet, ami már a nyolcadik volt abban az évadban. A nyári szünetben is tanulnom kellett volna, hogy felkészült legyek, de halálosan fáradt voltam. Elindult a szezon, csak tanultam és tanultam, majd látva a kimerültségem, átruházták másra a szerepet. Ma már nem úgy élem meg, hogy sikertelen voltam, egyszerűen csak túlterhelt. Felelősnek sem érzem magam emiatt.

Most sem bővelkedik szabadidőben. Olvasni jut ideje? Melyik könyv került utoljára a kezébe?

Általában lefekvés előtt olvasok néhány oldalt, aztán hajnalban újra szívesen tanulok, olvasgatok. Még soha nem olvastam egyszerre csupán egy könyvet, most is háromféle olvasmányt lapozgattam párhuzamosan. Nincsen pártállásom, távol tartom magam az ideológiáktól és politikától, de szeretek mindennel képben lenni, ezért nemrég például Kuncze Gábor könyvét, illetve Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza c. kötetét olvastam. Egyik sem nyerte el a tetszésem. Mellette női verseket válogattam Eszter lányomnak. Szórakozásból viszonylag kevés könyvet forgatok, többnyire valamit keresek, kutatok. Fekete Istvánhoz viszont egyre közelebb kerülök, gyakran idézem nagyszerű magyar írónkat. A Tarka rét c. kötet a kezembe került a közelmúltban, jó szívvel ajánlom minden korosztálynak!

Ha bárkit meghívhatna vacsorázni, kit látna vendégül?

A hölgyek zöme biztosan azt felelné erre a kérdésre, hogy Brad Pittet. Igaz, hogy nem vacsoráztam vele, de egymásba botlottunk a színházban, és még előre is köszönt nekem. Félretéve a humort, egyszer már a feleségemmel, Évával és a két lányommal, Eszterrel és Annával ülnék le meghitten, zavartalanul vacsorázni, mert erre nagyon rég adódott lehetőség. Továbbá néhány olyan emberrel, akikkel jó viszonyt ápoltam, de sajnos már nincsenek köztünk. Major Tamással, Nádasdy tanár úrral vagy épp Versényi Idával szívesen összeülnék újra.

Mi az igaz barátság Ön szerint?

Nagyon kedves ismerősökből sok akad egy ember életében, de barátból kevés. Legjobb barát pedig talán csupán egy. Nekem Wágner Misi volt a legjobb barátom. Olyan kapcsolatom már senkivel nem lesz, mint vele. Gyerekkorunk óta ismertük egymást. Egyszer, 14 évesen még meg is verekedett értem.

Színházi berkekben “Sirkó László rózsája” egy fogalom. Mesélne erről?

1986 őszén szerződtem vissza Kecskemétre, és következő év tavaszán ültettem a színház elé két rózsatövet, amelyeket a piacon vásároltam. Az egyiket kilopták, de a másikat a mai napig gondozom, és minden tavasszal csodásan virágzik.

Ugyancsak szép jelzőket hallani a Sirkó Édenkertről. Milyen most?

Az utóbbi időben különféle egészségügyi problémák gyötörtek, ezért kissé elhanyagoltam a kertet, a lilaakác például kéretlenül elszaporodott. A két évtized alatt szépen kinőtték magukat az akkoriban ültetett facsemeték, így egyre szűkül is a tér, amivel gazdálkodhatunk. A ház ellenben változatlanul lenyűgöz. 20 éve terveztem, de még mindig tetszik és soha nem is fogom megunni. Egy idő után minden vendégünk konstatálja a teraszon ülve, hogy “olyan jó itt”.

Mi volt a legkedvesebb ajándék, amit valaha kapott?

Nemrég szülővárosom, Albertirsa díszpolgára lettem, és ezen alkalomból egy gyűrűvel ajándékoztak meg, amely a város címerét ábrázolja. Ennek őszintén örülök és büszkén viselem.

Végtelenül sok munka, szerepek tömkelege, gyerekszínház üzemeltetése, tv-s szerepvállalás, két gyermek felnevelése és még sorolhatnánk, mennyi minden fért ebbe a 70 évbe. Honnan jön még a lendület?

Zsigerből. Édesapám ugyanilyen volt, de édesanyám szintén nyughatatlan. Ha jön egy ötlet, megvalósítom. Amikor bezárt a színház a vírus miatt, akkor épp az udvarba építettünk egy kisházat, ami Eszter lányom zenei stúdiójaként funkcionál. Néha – a koromból adódóan – fáj itt-ott, de amikor fizikailag rendben vagyok, jöhet a munka! Üzenem mindenkinek, hogy 2076-ig szól a személyi igazolványom! Mindig szembe fogok jönni, mindig lesz ötletem és mindig lehet tőlem kérdezni, nagyon szívesen válaszolok!

Van kedvenc kecskeméti helye?

A helvéciai otthonunk. Továbbá kedves számomra a Bozsó Gyűjtemény kertje, jó érzés benne sétálni, ha épp nem szorongat az idő. A Barátok templomában ugyancsak szeretek elmerengeni a békességben, csendben.

Szereti a csendet?

Van olyan, hogy töltött csend. Azt szeretem. Az ember elücsörög egy barátja mellett órákon keresztül úgy, hogy meg sem szólal.

Az interjút készítette: Sárdi Barbara/Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház