“Az önálló társulat nagy kincse a magyar színházi kultúrának” – Interjú Éry Franciska rendezővel

2021 február 02. kedd, 4:20

Éry Franciskával, a Csokonai Színház rendhagyó Hamlet-előadásának rendezőjével készült interjú.

Londonban élsz és főként ott is rendezel, mit jelentett számodra az itthoni munka, milyen tapasztalataid voltak?

– Londonban nincs a színházaknak önálló társulata, nagyjából mindenki szabadúszó. Így egy ilyen hirtelen érkezett válsághelyzetben, mint a pandémia, sokkal nehezebben és kevésbé rugalmasan tudtak reagálni. Itthon nagyszerű dolog, hogy a legtöbb színháznak saját társulata van, hisz azonnal tud alkotni, összekapaszkodni. Az önálló társulat nagy kincse a magyar színházi kultúrának, ami nem csak rugalmassággal, de közösségi élménnyel is szolgál; személyes kapcsolat van a saját nézőközönségével.

Hamlet próba a Nagyerdei Stadionban / Fotó: Máthé András

– Ez volt az első rendezésed itthon?

– Régóta szerettem volna már itthon dolgozni. Anglia, Skócia, Wales és Németország után a Hamlet a debütálásom Magyarországon. Nem rendeztem még eddig az anyanyelvemen. Akadtak így kisebb nehézségek, inkább vicces helyzetek, például, hogy nem mindig ismertem a magyar színházi szakzsargont. Ennek ellenére úgy hiszem, a színészekkel nagyon összehangoltan tudtunk dolgozni így is, gyorsan kialakult a jó légkör, amire elengedhetetlen szükség volt egy ilyen különleges és nagyszabású projektben. Nagyon szeretem a kísérleti műhelymunkát, szeretek a karakterekből indulni, és ebben nagyszerű partnerek voltak a Csokonai Színház színészei. A karaktermunkába, a helyzetgyakorlatokba vagy akár a zörejezésbe is rengeteg saját ötletet hoztak, ami az előadás részévé vált.

Fontos volt számomra az a nyitottság is, amit Gemza Péter, a Csokonai Színház igazgatója felől tapasztalhattam. Az volt a kérése, hogy a pandémiás helyzethez igazodva rendezzek egy előadást, ami a távolságtartásra és a hangokra fókuszál, de minden mást rám bízott. Külföldön, ahol producerekkel és szabadúszó színészekkel kell folyamatosan egyeztetni, aligha kap olyan kérdést egy rendező egy színházigazgatótól, hogy: „Mit rendeznél szívesen?”. Ez a bizalom és bátorság kiemelkedően fontos volt ebben az első és második hullám közti időszakban. Nagyon hálás vagyok ezért Liptay Gabriellának, aki megérezte, hogy Péter nyitott lesz, és bemutatott neki.

– Mennyire volt nyitott a társulat az előadás merőben újszerű megoldásaira?

– Soha nem volt még ilyen helyzet. A világ leállt, Barcelona növényeknek zenélt, az Angliában dolgozó kollégáim Zoomon próbáltak, mi pedig elindultunk a Hamlettel. Hónapok óta először újból élőben próbáltunk, a színház költözésének kellős közepén, igen feszes tempóban, Shakespeare egyik legismertebb darabját – és ez mind nagyon sokat kívánt tőlünk. A Csokonai társulatában egy karakán, kreatív csapatot ismerhettem meg. A nézők kint, fejhallgatókon keresztül hallgatták a bent lévő színészeket – ez a társulat számára is új volt, nagyon precízen kellett dolgozni a technikával. Ez végig fenntartotta a távolságot néző és színész között, de a fülhallgató egyszersmind különös intimitást is teremtett köztük. Ezt az összekötő hangvilágot a zeneszerzőnek, Bocsárdi Magornak köszönhetjük, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Izgalmas volt látni, hogyan birkóznak meg a színészek azzal a kihívással, hogy ez a Hamlet nem nagyszínpadi játékot igényel, hanem majdnem filmszerű jelenlétet. Arról nem is beszélve, hogy a nézőtől majdnem végig elszeparáltan játszanak; a színész az előadás nagy részében csak saját magát látja egy üveg visszatükröződésében, szinte vakrepülésben játszik a tapsig. Ez nagy bátorságot igényel. Hálás vagyok a Csokonai színészeinek és a kreatív csapatnak a merészségéért, nyitottságáért. Megtapasztalhattam, hogy a kőszínházi lét nem megkövesedettséget jelent, hanem kreatív, eleven társulatot.

Csokonai Színház