Játék a színházzal – Interjú Keresztes Attila rendezővel

2021 március 14. vasárnap, 6:19

Március 10-én ünnepelte 75. születésnapját a Tompa Miklós Társulat. Keresztes Attila művészeti igazgatóval készült interjú.

Az elmúlt években miniévaddal ünnepelt a színház, most ez a járványhelyzet miatt elmarad, az Egy római tragédia bemutatóját azonban erre a dátumra időzítetted. Miért éppen bohózattal, és miért éppen ezzel a művel emlékezel meg a háromnegyed évszázaddal ezelőtti színházalapításról?

A Székely Színház első bemutatójának évfordulója fontos dátum színházunk életében, és, mint minden születésnap, alkalom a visszatekintésre és az önmagunkkal való szembenézésre. Fontosnak tartom mindkettőt, mert csak ezek által mehetünk előre, ahogyan azt is, hogy mindez a nézőinkkel és – lehetőleg – a színházi szakmával közösen történjen. Az ünnepi, nyilvános visszatekintésben és az önreflexióban, a találkozásokban segítettek minket a miniévadok, illetve a Showkeys néven futó rendezvényünk. Sajnos, tavaly születésnapi ajándékként az a rendelet érkezett, hogy a járványhelyzet miatt fel kell függesztenünk nyilvános rendezvényeinket, így a Showkeys félbeszakadt. Idén sajnos a helyzet nem jobb, a járvány még javában tart, így meg sem próbáltunk nagyobb volumenű rendezvénnyel készülni. Bár a kerek évforduló mást indokolna, ezúttal egy meghittebb születésnapozás lesz, de a bemutatóval megadjuk a színházi ünnepi hangulatot. Az ünnephez amúgy is jobban talál a vígjáték, hisz közvetlenebb, jobban tükröződik benne, hogy kik vagyunk és mi vesz minket körül. A komédia és a bohózat alkalmat ad az önreflexióra és a színház felmutatására, anélkül, hogy annak súlya túlzottan nyomasztóvá válna. Arról nem is beszélve, hogy, lássuk be, mindannyian jobban szeretjük az olyan születésnapokat, ahol fel-felcsendül a nevetés, folyik a csipkelődés, vidáman nosztalgiázunk.

Fotó: Bereczky Sándor

Drámai rendezéseid után mindig visszatérsz a vígjáték, a zenés bohózat műfajához. Miért tartod ezt fontosnak?

Ha végignézek eddigi munkáimon, egész eddigi pályámra jellemző a műfaji sokszínűség, igyekszem ezt megőrizni. Nem tudatosan és előre beosztott ritmus szerint térek vissza a könnyűnek nevezett vígjátéki műfajhoz, hanem egyszerűen szeretem ezt csinálni. Ez a műfaj a látszat ellenére rendkívüli pontosságot, precíz ritmust követel, ugyanakkor nagyon nagy teret enged minden alkotó fantáziájának. Rendkívül jó játék, amire időről időre szüksége van színésznek, rendezőnek, színháznak és nézőnek egyaránt.

A Schöntan testvérek bohózatát, illetve annak magyarítását korábban kétszer rendezted. Ezúttal egy új fordítás alapján saját átiratot készítettél alkotótársaiddal. Miben különbözik ez a korábbi változattól?

Mind az eredeti darab mind a korábbi magyarítás középpontjában egy polgári közösség és a színház találkozása, ezek ütközése áll. Ez mindkét esetben a keletkezési korának világát idézte meg, hiszen fontos, hogy a néző számára ne egy muzeális közeg jelenjen meg. Ez volt az oka, hogy a korábbi előadásokban is részben az adott színházra és városra írtuk át a darabot, ám mostanra már sokszoros adaptáció lett volna belőle. Ahhoz, hogy a mai és itteni közegünkben érvényes előadást tudjunk fogalmazni, sokkal járhatóbb útnak bizonyult az eredeti szövegből kiindulni, azt újrafordítani, majd az alapproblémát, a szereplőket és a szerkezetet megtartva létrehozni egy mai előadás szövegét.

Az átírók mindannyian kötődnek Marosvásárhelyhez, az előadás is folyamatosan reflektál a városra, a színházra. 

Amint korábban említettem, számomra az évforduló nem választható el a visszatekintéstől és az önreflexiótól, ez viszont nem történhet általánosan. Fontos, hogy mi a jelenből és az ittlétből nézzük azt a színházat, amely itt jött létre, itt működött és mindmáig itt működik – remélhetőleg már rég messze túlmutat a város vagy a régió határain, de ebben a városban, ebben a régióban van. A színház a jelen művészete, csak itt és most érvényes, maga az alkotás, az előadás a finálé pillanatában megszűnik. Ez az oka annak, hogy a színházra emlékezni lehet, de a múlt színházát újra megnézni nem. A felvételek, ha vannak, sem magát a múltbéli színházat mutatják meg, hanem annak bizonyos aspektusait, jeleit, formáit, jó esetben az abban megnyilvánuló gondolatokat, de soha nem pontosan azt, milyen is volt az az előadás, az a színház. Ráadásul a színház csak a saját korának kontextusában, saját nézőivel való interakcióban létezhet: a mai néző nagyon csalódott lenne a 75 évvel ezelőtti legjobb előadások láttán, ahogyan az akkori nézők is mélységesen felháborodnának a mai előadásokon. A múlt színházát csak megidézni tudjuk, csak utalni tudunk rá, de nem tudjuk újra élővé és tapinthatóvá tenni. Éppen ezért arra törekedtünk, hogy ez az előadás egy játék legyen magával a színházzal és egyben ezzel a színházzal, egyféle önironikus áttekintése legyen az elmúlt éveinknek. Olyannyira a mi közös múltunkról és jelenünkről szól, hogy a zenekar tagjai is a társulatunk színészei, akik korábbi hangszeres ismereteikre támaszkodva, vagy épp új hangszeren megtanulva szolgáltatják az előadás zenéjét, kísérik kollégáikat a dalok alatt. Fantasztikus teljesítmény ez a részükről. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy az előadás valóban rólunk szólhasson.

A tavalyi ünnepség félbeszakadt, hosszú időn keresztül nem játszhatott a színház. Most, ha csökkentett nézőtérrel is, de közönség előtt tarthat születésnapi bemutatót a színház. Félig tele van vagy félig üres az a bizonyos pohár?

A színház soha nem létezhet a nézők nélkül, ezt az elmúlt egy év tapasztalatai is megerősítik. Az élő találkozás, az egy térben és egy időben való jelenlét és párbeszéd lételeme ennek a művészetnek, mind a játszóknak, mind pedig a nézőknek szükségük van a közvetlen kapcsolatra, egymás folyamatos megtapasztalására. A vígjáték esetében ez hatványozottan igaz, hiszen itt a nézői reakció sokkal direktebb, erőteljesebb, ahogyan maga az előadás is sokkal közvetlenebbül reagál a néző által ismert valóságra. Az elmúlt egy év során sajnos elszoktunk a találkozástól, elszoktunk a színháztól és egymástól. A társadalmi távolságtartás negatív velejárója az elidegenedés, és sajnos ez megmutatkozik a színházban is. Ezért is különösen fontos, hogy kihasználjuk, ameddig csak lehet, a találkozás újbóli lehetőségét.

Az interjút készítette: Szabó Réka/Tompa Miklós Társulat