“Minden porcikámban színész vagyok” – Interjú Lehoczky Zsuzsával

2021 június 22. kedd, 10:43

Nem elég jól énekelni és táncolni. Az operetthez jó színésznek kell lenni! – mondja Lehoczky Zsuzsa, akit május 11-én választottak a Nemzet Színészévé. A zenés műfajoknak szóló jelképes gesztusnak is tekinthető ez az elismerés? Az Operettszínház örökös tagja erről is mesélt a Nemzeti Magazinnak.

Az interjú a Nemzeti Magazin VIII. évfolyamának 5. számában jelent meg.

Hetven éve van a pályán…

– Tényleg! Tizenegy évesen a Szentivánéji álomban Mustármag szerepét játszottam a szegedi Nemzetiben, de már ötéves koromtól színész akartam lenni. A háború után nagyon szegények voltunk, édesanyám összekuporgatott nekem annyit, hogy minden héten kétszer el tudjon küldeni németórára. El is mentem, csakhogy én énekórákra jártam… Így kezdődött, azután jött a tánc… Mintha csak tudtam volna, hogy majd olyan színész leszek, akinek énekelnie és táncolnia is kell. Az 56/57-es évadot kivéve, amit Kaposváron töltöttem, ez fontos tudás volt, Szegeden is, és az Operettszínházban is, amelynek ’62 óta vagyok a tagja.

Lehoczky Zsuzsa a Nemzeti Színház színpadán, az évad utolsó Rómeó és Júlia előadásán vette át a Nemzet Színésze címmel járó oklevelet / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Változott a műfaj megítélése az évtizedek alatt? Jelezheti ez az elismerés is azt, hogy ma már nem valamiféle elitista szemlélettel viszonyulunk az operetthez, a zenés műfajhoz?

– Én ezt nem tudom megítélni. De abban biztos vagyok, hogy amikor felmegy a függöny, akkor nálunk tele van a színház, és az a közel ezer néző, aki ott ül a nézőtéren, egészen biztosan szereti az operettet. Az az általános vélekedés, hogy ez egy könnyű műfaj, pedig szerintem a legnehezebb! Mert nem elég jól táncolni és énekelni, de jó színésznek is kell lenni. Itt nincs lazaság, nincs az, hogy fáj a derekam, vagy nem bírom a lábam dobni, inkább beveszünk valami pirulát és tovább táncolunk…Még mindig nem fogtam fel igazán, mit is jelent, ha kimondom: rajtam keresztül végre már a zenés műfajból is úgy hívhatnak egy művészt, hogy a Nemzet Színésze. Nagy-nagy boldogság és elismerés nekem az is, hogy az Operettszínház minden tagja együtt örült velem, amikor meghallották a hírt.

Azért megtalálták a prózai szerepek is…

– Kétszer a Madáchban, aztán a Tivoliban, a Játékszínben, a Karinthy Színházban is sokat játszottam. Úgy éreztem, hasznomra válnak a prózai előadások, igyekeztem is felhasználni az ott szerzett tapasztalatokat a zenés darabokban.

Ezek pusztán „kirándulások” voltak?

– Hívtak, és én szívesen mentem. Ugyanolyan hivatástudattal játszottam ezeket a szerepeket is, mint a zenés művek alakjait az Operettben. Mindegyik színház és közönség ugyanazt a tiszteletet kapja tőlem.

Legendás korban lett az Operettszínház tagja…

– Abba a társulatba csöppentem ’62-ben, amelyben olyan sztárok játszottak, mint Honthy Hanna, Feleki Kamill, Németh Marika, Rátonyi Róbert, Latabár Kálmán, Sárdy János. Már abból is lehetett tanulni, ha csak néztem őket. El voltam látva szóbeli tanácsokkal és szeretettel is bőven, de a legnagyobb adománya az életemnek, hogy együtt játszottam velük, mert az a legjobb iskola.

(…)

Folytatást itt talál.

Kérdezett: Ungvári Judit