Nyitottság minden korosztály iránt – Interjú Simkó Beatrixszal

2021 szeptember 28. kedd, 6:09

Simkó Beatrix, táncművész, koreográfus, médiaművész Staféta nyertes előadása, A kredenc a pincében maradt idén februárban debütált az online térben dokutánc film formátumban, szeptember 28-án pedig élőben is bemutatkozik a Trafó nagyszínpadán.

A Jurányi Latte interjúja:

Hogyan született meg A kredenc a pincében maradt című előadás ötlete?

2018-ban írtam le először papírra az előadás tervét. Akkor kezdett el foglalkoztatni az a gondolat, hogy az öregedés, a testünk változása hogyan hat rám, a környezetemre, és különböző generációk hogyan élik ezt meg. A személyes környezetemben és különböző társadalmakban is vizsgáltam ezeket a kérdéseket, hogy milyen összefüggés van a fiatalabb vagy az idősebb, a szépkorú generáció között, van-e egyáltalán kapcsolódás, és ha igen, azok milyen minőségben történnek meg. Szóval volt személyes érdeklődésem a téma iránt: milyen olyan pozitív példák vannak, amelyek a közösségünket építhetik. Illetve szakmai vetülete is volt ennek a kérdésnek, hiszen a tánc erőteljesen korosztályhoz kötött, ha a professzionális vagy a klasszikus táncművészetről beszélünk. Kevéssé vagyunk hozzászokva, hogy táncszínpadon középkorú, idősebb szereplőket, testeket látunk, legalábbis az európai kultúrkörben. Felismertem, hogy szívesen nézném nem csak a fiatal testeket, hanem azt is, hogyan képes kapcsolódni egymáshoz több generáció a mozgáson keresztül. Az életben megtapasztalt pozitív példákat szerettem volna színpadi környezetben is megfogalmazni. Tulajdonképpen ezek a gondolatok hozták létre az előadást.

Fotó: Dömölky Dániel

Neked mindig is könnyen ment a tőled fiatalabb vagy idősebb generációkkal való kommunikáció?

Szerintem ez egy élettani helyzet, én egy többgenerációs háztartásban nőttem fel, ahol nagy volt a korkülönbség a szüleim között. Kiskoromtól hozzászoktam, hogy egyszerre élek együtt egy fiatal és egy idősebb emberrel. Szerintem ez kialakított egy olyan kommunikációt, amit utána könnyen tudtam a tágabb környezetemben is megvalósítani. Soha nem jelentett gondot idősebb emberekhez kapcsolódni, és ez nem csak a kommunikációt jelenti, hanem a közös programokat, élményeket is, azokat együtt formálni és megélni, ilyen tekintetben ez egy személyes kiindulópontja az előadásnak. Egy olyan kommunikáció lehetőségét szeretném megmutatni, ami számomra természetes, másoknak viszont lehet, hogy nem magától értetődő. Amikor külső szemlélőnek az egyik szülő akár nagyszülő is lehetne, az lenyomatot hagy az emberben. Mind gyerekként, mind pedig felnőttként. Egyszerre eredményez más szociális kapcsolódást a kortársakkal, és ad egy óriási nyitottságot minden korosztály iránt. Ez a korosztályok iránti nyitottság ott indult bennem. Szeretném, ha ez utóbbit mások is megélhetnék, vagy legalább megismerhetnék az előadás által.

Hogyan zajlott a próbafolyamat?

Ez egy rendkívül elnyúlt produkciós munka volt. 2018-ban bekerültem egy két éves európai programba a Lifelong Burning Kreatív Európa projekt – Creative Crossroads programjába, amelynek magyarországi partnerszervezete produkciós partnerünk, a Műhely Alapítvány. Már ezzel a témával jelentkeztem a programba, tehát amikor a Stafétába bekerülhetett ez a pályázat, addigra már volt némi előtanulmányom. Volt már egy munkabemutatóm is Hamburgban 2019-ben, részben más stábbal, mint ahogy a Staféta keretein belül megvalósul. Tehát már több próbafolyamaton voltam túl ehhez az előadáshoz kapcsolódóan, amikor 2021 januárjában elkezdtünk próbálni a mostani szereposztással és stábbal, egy év eltolással az eredeti időponthoz képest. Nagyon jó közösséggé formálódtunk a munka során a csapattal, amit színészek és táncosok alkotnak. Többen most találkoztak először az előadók közül. Sok kérdésfeltevés, nyitottság és kíváncsiság jellemezte a próbákat. A munkamódszerem egyik fő jellemzője, hogy törekszem arra, hogy azokkal a művészekkel, előadókkal, akikkel éppen dolgozom, olyan kapcsolatot tarthassak fenn, ahol az ő személyiségüknek teret tudok adni. Ezúttal interjúkon és kérdőíveken keresztül fogtuk meg a témát. A pandémia miatt először egy online premierje volt az előadásnak, ami azonban nem egy az egyben a színpadi produkció online közvetítése volt, hanem egy kifejezetten erre az alkalomra készített dokutánc film. Adta magát, hogy a filmben meginterjúvolom az előadókat és egyfajta werk-film is készül, így látható lett az is, hogyan dolgoztunk együtt.

Hogy állt össze a stáb?

Korosztályok szerint (20-tól 70 éves korig) szerettem volna előadókat választani. Az, hogy színészek is kerültek be a csapatba, azért alakult így, mert már az elején tudtam, hogy szöveggel is szeretnék dolgozni. Bizonyos vetületeit ennek a témának nem csak nonverbálisan szerettem volna kifejezni. Már korábban is dolgoztam színészekkel, szóval ez nem volt új helyzet számomra, de a több generáció és a több műfaj együttese igen. A független szcéna iránti nyitottság, a mozgásban való kifejezés iránti érdeklődés határozta meg azt, hogy kiket választottam. Kasza Polett, a legfiatalabb női szereplő már a munkabemutatóban is szerepelt. A többieket ismertem, de nem mindenkivel dolgoztam együtt korábban.

Milyen volt a fogadtatása a februárban levetített “elő-adásnak”, amely egyfajta beharangozó, kedvcsináló, werk-film is az előadáshoz kapcsolódóan?

A Trafó statisztikáiból úgy tudjuk, hogy szép számmal nézték meg a filmet. Több helyről is az a visszajelzés érkezett, hogy nagyon jó volt belelátniuk egy számukra ismeretlen folyamatba, vagy jó volt hallaniuk az előadók, alkotók személyes hangját, hogy min mennek keresztül egy ilyen próbafolyamatban. A film több elemből épül fel: interjúrész, werk rész, a próbákból bejátszás, előadásból részletek, szcenírozott ál-interjúk, kerekasztalbeszélgetés. A szeptember 28-án a nézők elé kerülő előadásból is láthatóak voltak már jelenetek a filmben, és többen is visszajelezték, hogy szerettek volna még több benyomást kapni magából a színpadi produkcióból, ami jó jel.

(…)

Folytatást itt talál.

Kérdezett: Bordás Katinka