“Fotózás és színház – mindkettő misztikum” – Beszélgetés Gál Gábor egri fotóriporterrel

2021 október 05. kedd, 6:18

Juhász Ferenc interjúja Gál Gábor egri fotóriporter, színházi, bábszínházi és táncfotóssal.

A gardonyiszinhazblog.gportal.hu interjúja:

Miért éppen a fotózás?

– A középiskolában kezdett el érdekelni. Nem is igazán tudom már felidézni, miért, de emlékszem, hogy láttam Benkő Imre – budapesti fotográfus – képeit. Talán azok fogtak meg. Mindig nálam volt a kis Smena, majd később Praktica gépem. Szüleim támogatták a hobbimat, megvették nekem ezeket – nem voltak olcsók, s akkor még filmet, vegyszereket is kellett venni hozzájuk. El kellett foglalnom a fürdőszobát az előhíváshoz – másfél-két, néha három órára. A mai fotózgatók ezt már nem élik át, azonnal látják az eredményt és rögtön korrigálni is tudnak. Ez jól hangzik, de eközben a szakma elveszíti a varázsát és az izoláltságát, hiába vannak „kiválasztottak”, akik tényleg rászánják az idejüket, az életüket, hogy ezzel foglalkozzanak.

A fényképek világával középiskolásként ismerkedni kezdő fiatalember is rászánta az idejét, életét.  

– 1989 telén jelentkeztem gyakornoknak a Heves megyei Népújsághoz, majd 1994-ben megszületett a Heves Megyei Nap. A csapat tagjai a korábbi lapom munkatársai közül váltak ki, Hekeli Sándor hívására. Hamarosan én is követtem őket. Szabadon dolgozhattunk, alkothattunk, mind írásban, mind fotóban, és olyan emberek gyűltek oda, akik nagyon komolyan vették a munkájukat. Vitás ügyek esetében például mindig megszólaltatták mindkét felet. A helyi újságírásnak kicsit aranykora volt ez az időszak. A személyes életemnek pedig valamiféle familiáris keretet, biztonságot jelentett. Boldog vagyok, hogy részt vehettem benne. Négy és fél év után gazdasági kényszer és más okok miatt a lap megszűnt, visszakerültem a korábban elhagyott helyemre, de 2014-ben megtörtént a teljes elszakadás. Szabadúszó vagyok – nem könnyű.

Gál Gábor – Szántó György fotója

Az eltelt évek alatt hatalmas anyag, valóságos kincsestár gyűlhetett össze.

– Nagyon sok régi felvételem van – köztük sok-sok színházi is – tekercsen. Nincs időm digitalizálni őket, pedig érdemes volna. Nagy álmom, hogy Egernek lehetne egy vizuális tára, ahová nemcsak professzionális képek kerülnének, hanem a város lakosságát is fel lehetne hívni, hogy nézzenek körül, mentsük meg, ne hagyjuk elkallódni akár a régi családi képeket sem (és ezeket például Google-térképek időbeli rétegeivel, de akár családfa-adatbázisokkal is össze lehetne kötni, nagyon izgalmas vállalkozás lehetne). De hát idő és pénz híján ez valószínűleg nem fog megvalósulni…

Munkájának fontos része a művészeti események dokumentálása. Ez nyilván különleges hozzáállást, szemléletet kíván.

– A színházi, bábszínházi, és tánc (amit különösen kedvelek) fotózást jó ideje egyfajta menekülő pályának tekintem, mert érzem, hogy a világ értéktelenedik, felhígul, a színház pedig tömény információhalmaz, esszencia, koncentrált és magasabb szintre emelt valóság, amit nagyon jó befogadni, újra meg újra átélni. Mese, misztikus, de életszerű. A színházi előadás estéről-estére fejlődik (rossz esetben visszafejlődik – az rémisztő). Ezért vonz. Belső, szellemi izgalmat teremt.  Valamiféle pozitív kábítószernek is értelmezhető. Amikor pedig a képeket feldolgozom, esetleg kiállítom, vagy más módon újra előkerülnek, akkor újra fel tudom idézni, újra átélem az élményt, amit a színház adott. Fontos szempont, hogy van egy íve az egésznek. Én szeretem a történeteket, követni egy eseménysort a kezdetétől. Figyelni az emberek jellemének, pályájának változását vagy éppen azt, milyen változást jelent egy színház életében, amikor új emberek érkeznek, régiek elmennek.

Van valaki, aki szakmailag vagy akár emberileg is különösen hatással volt Önre?

– Szeretném megemlíteni Koncz Zsuzsa színházi fotós nevét, aki sajnos már nincs közöttünk. Rendkívül felkészült, okos ember és kiváló fotós volt, akinek a neve sajnos valahogyan nincs benne érdemeihez méltóan a köztudatban. Ő képes volt másokért is harcolni, felvállalt egy olyan szerepet, hogy összefogja a színházban dolgozó fotósokat és megszerezze nekik azt az alkupozíciót, hogy ne a kihasználás szintjén dolgoztassák őket. Velem is állandó egyeztetésben volt. Amikor értesült a vidéki fotósoknak fizetett összegek „nagyságáról”, szinte elborzadt és azt mondta, valamit tenni kell. Meg kell becsülni a munkánkat, mert mi igenis jók vagyunk. Nekem ez fontos volt, mert hajlamos vagyok magamat bántani, hogy nem dolgoztam elég jól, hibákat találni a munkáimban. Amikor olyan szerencsém van, hogy végig tudok nézni egy-egy színházi előadást, látom, mit hagytam ki. Akkor előtérbe kerül a technikai énem. Hogy történhetett meg? Hogyan lehetséges, hogy valamit nem tudtam megvalósítani, holott a készségeim megvannak hozzá? És mégsem?! Koncz Zsuzsa próbált megváltoztatni, hogy igen, vegyem észre a hibáimat, de lépjek tovább – jó irányba. Ő úgy hivatkozott a munkánkra, hogy „kulturális sportfotózás”, s ezzel tökéletesen megfogta a lényeget.

(…)

Folytatást itt talál:
Juhász Ferenc – gardonyiszinhazblog.gportal.hu