“A gyerekeimnek szerettem volna elmesélni a velem történteket” – Interjú Bodor Johannával

2021 október 28. csütörtök, 6:14

2014-ben jelent meg Bodor Johanna koreográfus, táncművész Nem baj, majd megértem című önéletrajzi könyve, amelyből az Orlai Produkciós Iroda és a Füge Produkció együttműködésében készült előadás. A darab október 24-én mutatkozott be a Jurányi Ház színháztermében Szikszai Rémusz rendezésében.

A Jurányi Latte interjúja:

Táncművész, koreográfus létedre hogy jött az írás?
Teljesen véletlenül. A Facebookon van egy zárt női csoportunk, színházi – értelmiségi társaság: újságírók, dramaturgok, színészek, díszlettervezők, színházban dolgozó nélkülözhetetlen emberek – kultúrával és kulturális élettel foglalkozó közeg. Barátok vagyunk. Pár évvel ezelőtt, januárban egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy kicsit rosszkedvűen kommunikálunk, miközben boldog új évet kívánunk egymásnak. Ezen a ponton eszembe jutott, hogy egy évvel korábban írtam egy kétoldalas történetet, ami részlet lett a későbbi könyvből. Hogy eltereljem a barátnőim figyelmét a rosszul kezdődő januárról, elküldtem nekik ezt a mesét. Felélénkült a társalgás, várták a folytatást. Nagyon sokat segítettek a kérdéseikkel, a megjegyzéseikkel, a bátorításukkal, a véleményükkel. És épp a kíváncsiságuknak köszönhetően lendületet kaptam és elkezdtem írni, hiszen ott volt a hónapom üresen, és épp ezért ráértem. Fontos megemlítenem, hogy a hölgyek előtt az első olvasóm mindig a férjem – Mertz Tibor – volt. A pontosságra való igényessége, az empátiával és egyszerre szigorral átitatott hasznos hozzászólásai, kritikái, visszajelzései és tanácsai rendkívül fontosak voltak számomra. Biztonságot adott és támaszom volt mindvégig. A figyelme és a komolysága tartotta bennem a lelket, erőt adott az íráshoz. Örökre hálás vagyok érte. Hozzáláttam felgöngyölíteni a Ceaușescu diktatúrájában velem történteket, ebből lett a Nem baj, majd megértem. Nem is akartam könyvként kezelni, miközben írtam sem arra gondoltam, hogy ez publikálásra kerül. Ha ez a szándék vezérelt volna, akkor azt hiszem még mindig az első mondaton törném a fejem. A gyerekeimnek szerettem volna elmesélni a velem történteket, de úgy éreztem, jobb, ha leírom, és majd kézbe veszik a fiókból, ha kedvük tartja. Előfordult, hogy társaságban meséltem a romániai történeteimet, akkor a férjem és például Parti Nagy Lajos is biztatott, hogy írjam le ezeket, hogy megmaradjanak. Aztán amikor megvolt a kézirat, elküldtem Sándor Erzsi barátnőmnek, aki valahol nyaralt, és egy diófa alatt felejtette magát, amíg végigolvasta a könyvet, és kapacitált, hogy küldjem el a Magvető Kiadónak. Ezt azért túlzásnak éreztem, ő ezen berágott, hogy ne én döntsem el, hogy mi legyen a sorsa egy ilyen írásnak, sosem lehet azt tudni, így elküldte ő a kéziratot. Morcsányi Géza volt akkor a kiadó vezetője, aki pár nap múlva felhívott, hogy szeretné megjelentetni a Nem baj, majd megértem-et és Szegő András lesz a könyv szerkesztője. Ez óriási meglepetés volt. Hangsúlyozom, eszem ágában sem volt publikálni, és nekem soha nem lett volna merszem elküldeni kiadóknak. Az édesapám író, újságíró volt, nagyságok között nőttem fel, és ha valamihez értesz, akkor azt is tudod, milyen az, amikor valamihez nem értesz. Ennek fényében természetes, hogy nem tartom magam írónak. Egyszóval, csomó véletlennek köszönhetően született meg az írás, és csinált magának utat az olvasók felé.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

2014-ben jelent meg a könyv, sokan emlékiratként hivatkoznak rá. Te hogy vagy ezzel?
Én csak el akartam mesélni ezt a sztorit mindenféle hősieskedés nélkül. A mai napig sem tudom elfogadni, nem véletlenül ez a címe a könyvnek, nem tudom megérteni, hogy egy borzalmas vezető hogyan tudja tönkretenni szisztematikusan milliók életét. Nem tudom megérteni, hol és mitől gyengülhet az öntudatunk, az önbecsülésünk, a józanságunk? Hol van az éberség, hogy lehet az, hogy a politika és egy rendszer ennyire maga alá tudja gyűrni és össze tudja préselni milliók életét, borzalmas nyomokat hagyva egy nép emlékezetében? Ekkora történelmi múlttal és keserű tanulsággal a hátunk mögött, hogy lehet örökké megismételni a hibákat? Mennyi áldozat kell még ahhoz, hogy felismerjük időben az anomáliákat és ne sodrodjunk újra és újra ezekbe az őrjítő örvényekbe? Ez bennem már zsigeri felháborodás, ami soha nem múlt el, és nem azért, mert konzerválni akarom ezt az érzést, hanem mert pontosan tudom mi az, ami elől menekülnék, és másokat is óvnék. A magam eszközeivel és lehetőségeivel mindig megpróbálok a zsarnokság ellen küzdeni. Engem ez érdekel és figyelem, milyen hatással vannak az életünkre azok, akikre rábíztuk magunkat, hogy élhetnek rendszeresen vissza a bizalmunkkal? Törvényszerű, hogy a hatalmi hiúság ennyire eltorzítja a gondolkodást? A rossz minőségű irányítás, az önös érdek és a manipuláció az, ami riasztó számomra. Ezt nagyon komolyan veszem, hiszen a bőrömön, a lelkemen, az idegrendszeremen keresztül éreztem át, és láttam mások életét tönkremenni mellettem párhuzamosan. Az én történetem a többiekével együtt érvényes. Nem az én történetem a lényeg, hanem az, hogy ez az egyik lenyomata a nagyon is kivetnivaló rendszernek. Nyilván mindenki a maga helyén a maga hibáit követi el. Paradox módon, épp mindennek a tapasztalatnak köszönhetően én már nem félek. Élnék most egy aktuális és pozitív példával: végtelenül büszke vagyok a freeSZFE-sekre, mert emlékeztetnek bennünket alapvetésekre, gerincességre, bátorságra, józanságra, szabadságra, tiszta elvekre. Vallom, hogy az a fajta félelem, ami a megalázkodáshoz és szervilitáshoz vezet, minden esetben romboló és kártékony. Abban a pillanatban, ahogy félelemből idomulsz valamihez, valakihez, lemondasz a saját egyéniséged nagy részéről. Ez egy labirintus, amiből sokan nem tudnak kiszabadulni. Én megpróbáltam megtalálni a kiutat és a sorsom része lett.

Mesélj arról, hogy lett a könyvből színdarab!
Több mint két évvel korábban Zimányi Zsófia keresett meg azzal a megtisztelő ötlettel, hogy legyen ebből a könyvből egy pár szereplős színdarab. Kacskaringós utat tett meg ez az ötlet, végül így jutott el Orlai Tiborhoz, aki felkarolta a tervet és a Jurányival megszületett a közreműködés. Az én feladatom volt rendezőt és dramaturgot ajánlani. Sokat gondolkodtam, és végül úgy éreztem, hogy Szikszai Rémusz az, aki a legtöbbet tudja arról a rendszerről, amiről írtam a könyvemben, hiszen ő is ott született, van tapasztalata a romániai diktatúrával kapcsolatban. Ari-Nagy Barbara, dramaturg szintén erdélyi születésű. Mindkettejüket sokra tartom, és megtisztelő, hogy elvállalták a feladatot. Így született meg a színdarab, amit immáron ők jegyeznek. Sokat beszélgettünk az elején, de tudattam velük és megnyugtattam őket, hogy nem szeretnék részt venni sem a megírás folyamatában, sem a produkció létrehozásában, viszont felajánlottam, ha bármikor szükség volna a segítségemre, rendelkezésre állok. Nem akartam élő szerzőként anyáskodni a mű fölött, mert annál sokkal jobban bíztam bennük. Tudtam, hogy náluk biztonságban van a mű tényszerűsége, ami fontos volt számomra.

(…)

Folytatást itt talál.

Kérdezett: Bordás Katinka / Jurányi Latte