Interjú Anatolij Vasziljevvel

2021 december 01. szerda, 6:15

A színház élő és mozgásban lévő művészet címmel tartott workshopot a MITEM idején a világszínház nagyhatású rendezője és pedagógusa, Anatolij Vasziljev. “Nem adok interjút senkinek” – mondta az orosz mester kérlelhetetlenül, aztán megenyhült: egy kérdést feltehet…

A Nemzeti Magazin interjúja:

Életművének egyik kulcsa a tanítás. Még színházának a neve is erre utal.

– Amikor az 1980-as évek közepén Moszkvában létrehoztam a Drámai Művészet Iskoláját, el akartam távolodni a hagyományos színháztól. Lehetetlennek és érdektelennek tűnt számomra, hogy olyan előadásokat rendezzek, amelyek a közönséget szolgálják. Olyan színházra törekedtem, ami magáért a színházért van, és olyan közönséget akartam, akiket ez a színház érdekel. Ez a felvetés időszerű és helyes volt, a gondolat összeért az idővel. Akkoriban a moszkvai színház a csúcson járt, és számtalan műhelyt, alkotóközösséget, társulatot – helyesen – önmaga megismerése foglalkoztatott. Hallatlanul izgalmas időszak volt. Eredetileg azt akartam, hogy a színházam neve ne csupán iskola, hanem egyenesen általános iskola legyen. A prózai színház sztárjainak szántam ezt a műhelyt, hogy segítsem őket elszakadni a mindennapi rutintól, a színházat pedig kiragadni a nézők karmai közül.

Fotó: Schumy Csaba

Pedig a színház a nézőkért van – szokták mondani.

– Sosem volt meg bennem az a képesség, hogy megfeleljek a nézők elvárásainak. Ha az ember igazi kortársként gondolkozik, azon túl, hogy figyelembe veszi a társadalom érdekeit, nem kell még „közölnie” is a közönséggel, hogy lássátok, én a ti érdekeiteket szolgálom. Azt gondoltam, hogy magamról fogok beszélni, azzal fogok foglalkozni, ami engem érdekel, mint a nagy egésznek, a társadalomnak a tagját. Ezen a paradoxonon keresztül akartam magamat összekapcsolni az „egésszel”. Húsz éven át sikerrel dolgoztam, aztán amikor úgy éreztem, hogy ez már lehetetlen, magam döntöttem úgy, hogy elhagyom a színházamat. De ez egy másik történet…

Mi az ön iskolájának fő tantárgya?

– A színpadi cselekvés. Engem mindig ez érdekelt. A fizikai és a verbális cselekvés természete, és az, hogy mindazt, amit ezen a téren tanultam, tapasztaltam, kidolgoztam, miként tudom átadni. Mit adok át mint pedagógus, hogyan működik az átadás a rendező és a színész között a próbán, hogy megvalósulhasson egy előadás.

Mesterként nehéz utat kínál a tanítványoknak. Mi kell ahhoz, hogy valaki erre az útra lépjen?

– Színésznek, rendezőnek fel kell tennie önmagának egy fontos kérdést: mi a színház? Olyan művészet, ami szórakoztatja, pihenteti, kikapcsolja a közönséget, ami elvonja a figyelmet az élet problémáitól, vagy a színház lélekvezető? Gondoljanak Tarkovszkij filmjére, a Sztalkerre. Én mindig sztalkerként értelmeztem a magam dolgát: megragadni azokat, akik erre vállalkoznak, és elvezetni őket ismeretlen szellemi vidékekre, ahol az életükre vonatkozó legfontosabb kérdésekkel foglalkozunk. Ma ezt az utat választani nagyon nehéz vagy lehetetlen.

Miért gondolja ezt?

– A pandémia ideje óta – amin ki tudja, mikor jutunk túl – az emberek még inkább felejteni szeretnének. A sok veszteség, halál, betegség, a bezártság miatt szeretnének egy nagy levegőt venni. És ez érthető. Most nem abban a helyzetben vagyunk, hogy a színház vezesse az embereket. Másra vágynak.

Mi a művész feladata egy ilyen krízisben?

– Erre a kérdésre nem válaszolok magának. Nem akarok okosabbnak látszani, mint amilyen vagyok. És főleg nem akarok politikus, valami társadalmi vezető vagy próféta szerepében tetszelegni.

Akkor másként: tud-e a színház, a művészet segíteni?

– Most nem. Az a színház, amiről én beszélek, nem. Tapasztalataimból tudom, hogy a krízis időszakában a színháznak önmaga tanulmányozásával kell foglalkoznia annak érdekében, hogy ha eljön a pillanat, amikor a válság véget ér, ereje teljében térjen vissza. A krízist ugyanis csak komoly és megalkuvásmentes koncentrációval, a művészet rejtélyeinek elmélyült tanulmányozásával lehet túlélni. Magukba zárkózó kis közösségeket teremtve tudja a színház megváltani önmagát. Vannak erre nézve tapasztalataim a Szovjetunió időszakából. Tudom – mert részese voltam –, hogyan éltünk túl annak idején, hogy milyen kiemelkedő alkotóműhelyek, menedékek, szigetek jöttek létre a korlátozások, a tiltások ellenére.

(…)

Folytatást itt talál.

Kérdezett: Kornya István/Nemzeti Magazin