“Én sosem mentem tuti helyre” – Interjú Béres Attilával

2021 december 10. péntek, 6:43

Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával Juhász Ferenc beszélgetett.

Az interjú az mnsz-blog.gportal.hu-n jelent meg.

Ismeretségünk a kétezres évek elejéről, Egerből eredeztethető.

Negyedévesként csináltam egy vizsgaelőadást, ezt látta Csizmadia Tibor, aki szólt, hogy szervez Egerbe egy csapatot, a Máté Gábor osztály nagy részével. Kérdezte, volna-e kedvem nekem is oda menni és megrendezni a Valahol Európában című musicalt.

Ami hatalmas siker lett. A premiert hosszas álló taps követte, később a Magyar Televízió is közvetítette élő, egyenes adásban, nyitóelőadás volt a vidéki színházak fesztiválján, díjat nyert a POSZT-on.

Ez volt az első nagyszínpadi rendezésem, ráadásul zenés, amit én előtte nem csináltam. Csodálatos volt, mint az első szerelem, amit az ember nem felejt el. Az a sok gyerek inspirálni kezdett bennünket, rádöbbentünk, hogy ők sohasem hazudnak a színpadon, mellettük nem lehet nem hitelesnek lenni. Valamint a darab nagyon jó! Nem egy „par excellence” musical – komoly történet a lehetőségeinkről, a szabadságról. Nagyon szívesen emlékszem a felnőtt szereplőkre is, Csendes Lászlóra, Kaszás Gergőre, Mészáros Mátéra, de arra is, hogy Ágoston Katika, aki azóta egészen komoly színészi karriert futott be, ott kezdte pályafutását, ahogyan a testvére Péter is, vagy Tuza Tamás táncművész – tehát többen színpadi pályára léptek. Hatással voltunk rájuk.

A Valahol Európábant még négy egri rendezés követte, majd Pécsre került.

Igen. Annak a színháznak akkoriban nem volt olyan renoméja, mint az egrinek, ami igen jó hírű színház volt, de „felfutott”, jött Mohácsi János és Zsótér Sándor rendező. Végigkísérte az életemet, hogy ha valahova mentem, ott mindig valamilyen építkezés vagy újraépítkezés folyt. Amikor például az Operettszínházba szerződtem főrendezőnek 2006-ban, egy nagyon kedves barátom, Balikó Tamás – aki sajnos már nincs közöttünk -, szó szerint ezt mondta nekem: „Kisfiam, én is járok a kínai piacra vásárolni, de nem költöztem oda”. Ez metaforikusan sok igazságot tartalmaz. Lehetett baja a műfajjal, lehettek ízlésbeli különbségek magával a színházzal, voltak nekem is, de én mégis azt gondoltam, hogy lehet ott valamit kezdeni. 2006-ban megcsináltam a Menyasszonytáncot, a világ első klezmer-operettjét, 2007-ben a Lili bárónőt, ezek azóta is műsoron vannak. Jelentettek valamit a színházi szakmán belül, odafigyeltek rájuk. Én sosem mentem „tuti” helyre, nem volt az életemben olyan, hogy gyere ebbe vagy abba a már nagyon jól menő színházba, hanem valahogy mindig magamnak kapartam ki azt, hogy változás történjen.

Amikor Csizmadia Tibor lett az egri direktor, az évadnyitó társulati ülésen azt mondta, szeretné elérni, hogy Egerben legyen az ország legjobb színháza. Sokan mosolyogtak ezen, de a Gárdonyi Géza Színház valóban hírnevet vívott ki magának. A Miskolci Nemzeti Színház vezetése, Béres Attila és a Művészeti Tanács ugyanezt célozta meg néhány évvel ezelőtt.

Másképp nem érdemes. Ha az ember nem tűz ki maga elé „elérhetetlen” célokat, akkor nehéz haladni. Az persze lehet szubjektív, hogy mit jelent az ország legjobb színháza, de az, hogy vannak igazán érvényes előadások, a társulatban van összetartás, strukturálisan és infrastrukturálisan is jól működik a színház – nagyon kevés pénzből -, az mindenképpen jelent valamit. Hogy rengeteg fiatal nézőnk is van, hogy jönnek kritikusok az előadásainkra, azt jelenti, valamit letettünk az asztalra, de legalábbis már van asztalunk, amire rá akarjuk tenni azt a valamit. Körbevesszük a Művészeti Tanáccsal és mindent elkövetünk, hogy valóban fel is kerüljön rá. Nincs olyan, hogy hátradől az ember. Ezek a Miskolcon eltöltött évek jelentik a szakmai életem tőkesúlyát. Jó érzés, hogy a miskolci színházról úgy beszélnek, ahogy.

Világosan érzékelhető az intelligens, nyitott, a sikerekre büszke, de a színház iránt alázatos, elhivatott légkör.

Ez nagyon fontos. Aki délelőtt és délután próbál, este előadása van, szinte az egész napját itt tölti a színházban, annak ezt az időt rosszul eltölteni, rossz hangulatban, rossz előadásokban nem lehet és nem szabad. Amúgy is, csak az tudja szívből csinálni, aki tényleg hivatásának tekinti. Színházat csinálni csak szeretve lehet, úgy nem, ha az embernek nincs különleges szerelmi viszonya vele. Csak mesterségként művésznek lenni nem lehet. A megfelelő légkör megteremtésében nyilván az igazgatónak is hatalmas felelőssége van.

Nem csak a nézők közt sok fiatal, de a társulatban is. Jó látni, ahogyan a generációk összehangolódtak, harmonikusan tudnak együttműködni.

Mikor idekerültünk, természetesen volt súrlódás. Minden társulat, amikor egy kicsit megújul, új emberek jönnek, természetes folyamatként elindul egyfajta helyezkedés, megmutatom, mit tudok. De a mi elképzeléseinkben mindig az volt és van, amikor évadot tervezünk, hogy minden színésznek legyen legalább egy olyan feladata az évadban, amiért érdemes ezt a szakmát csinálni, ami valamilyen fajta elégedettséget tud okozni. Az, hogy az egyik előadásban valaki főszerepet játszik, de a másikban kis szerepet, természetes kell, hogy legyen, hiszen senki nem „főszereplő szakon” végzett. Egyensúlyt próbálunk fenntartani. Ne legyen kialakult rendszer, amelyben vannak állandó fő- és állandó mellékszereplők. Meg kell lepni időnként a színészeket azzal, hogy mire képesek. Legutóbbi bemutatóink közül például Szomory Dezső Hermelinjében lenyűgöző, iszonyatosan nagy drámai színészi alakításokat láthat a közönség. Ma már ritkán lehet látni ilyen formájú előadást, amelyben ennyire jelentőségteljes a színészet. Ha van a szó legnemesebb értelmében konzervatív előadás ma Magyarországon, akkor ez a Mohácsi János által rendezett Hermelin.

Itteni előadásokról beszélgetve sokszor előkerül a “nagyon mai” értékelés.

Örülök ennek. Először a Kivilágos kivirradtignál volt ilyesféle tapasztalásom, ami jelmezében, díszletében, zenéjében, nyelvezetében abszolút hagyományos, Móriczot hűen követő előadás volt – és mégis iszonyatosan mai. A mai keserű létezésünkről, mindennapjainkról. Egy színház két dolgot kell, hogy tudjon. Az egyik, megszólítani konkrétan az aznap esti nézőt. Ehhez érzékenység kell. Meg lehet hatni egy embert panomtikummal is, de az egy pillanat. Folyamatos hatást csak akkor tudsz elérni, ha az ő problémájával foglalkozol. A másik az, hogy egy színháznak, amely nem kritikusan néz a társadalmi-politikai mozgásokra, nem szarkazmussal, iróniával, de mindenképpen humorral – bármilyen politikai hatalom is legyen -, ha nem tükör, akkor nincs értelme. Nem érdemes csinálni. Az élő színháznak az a varázsa, hogy nyers, kritikus, mai gondolatokat fogalmaz meg. Ez nem azt jelenti, hogy minden este aktuálpolitikát űz. Nyilván, ha kell, azt is, de a társadalom érzékenységét kell valahogyan megragadni. Ha egy nézőt – különösen egy fiatalt – le akarsz kötni több órán keresztül, miközben mondjuk a 16. századi szerelemről beszélsz, ha megcsináljuk, mondjuk a Rómeó és Júliát, ha nem a mai fiatalok szerelmi problémáiról, az elmagányosodásról vagy a késő-kamasz tehetetlenségről, bizonytalanságról szólsz, akkor hogyan szólítod meg őt? Vagy ha nem arról szól az előadás, hogy a kőbevésett gyűlöletnek esik áldozatul a két fiatal – és most nem politikáról beszéltem -, akkor hogyan ragadjuk meg a nézőt? Szerencsére, úgy tűnik, mi jó úton járunk.

A Vállalkozók Országos Szövetsége Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Szervezetének elnöksége Príma Díját néhány hete a Magyar színház- és filmművészet kategóriában a Miskolci Nemzeti Színház direktora kapta.

Örültem neki. Azt gondolom, alapvetően azoknak a munkatársaimnak szól, akikkel itt, ezeken a deszkákon megvalósítottuk azt az álmot, amit hat évvel ezelőtt kezdtünk el.

Miskolcon, sőt a megyén túlról is járnak ide nézők. Hogy honnan, erről folyik egy reprezentatív kutatás.

Egy szociológus hallgató fogja majd feldolgozni az eredményeket. Döbbenetes, de örömteli – még Szombathelyről is vannak többen, akik ide járnak színházba.

Az előadások nívója ugyan önmagáért beszél, de figyelemre méltó a színház menedzselése, a marketing, a rendszeres és gyakori direktori interjúk, a közösségi oldalak kreatív használata és számtalan más ötlet.

Manapság ez hozzátartozik. Abban igaza van a szkeptikusoknak, hogy estéről-estére hihetetlen küzdelmet kell folytatni a nézőért. Érdekeltté kell tenni. Fel kell hívnunk magunkra a figyelmet. Igyekszünk mindent megtenni, a buszok és villamosok oldalán feltűnő reklámunktól a piros szíves matricákig. Utóbbi még csak apró előhírnöke egy tavaszra tervezett kampánynak: Terjeszd a kultúrát! Előre kell néznünk a napi gondok közepette is folyamatosan. Azt szoktam mondani – és ezt a műszakiak és mások is sokan átvették már itt a színházban -, hogy probléma nincs, csak különféle megoldások. Problémát legfeljebb az jelenthet, hogy melyik megoldást válasszuk. Engem a megoldásokkal keressenek, ha nem tudnak választani közülük, akkor majd megtesszük együtt. Igazgatóként az ember naponta vagy nyolcvan ügyben dönt és ebből tízben nagy a felelősség, de meg kell hozni a döntést. Az elején nehéz volt nemet mondanom, de rájöttem, adott esetben sokkal rosszabbat teszek, ha nem mondom ki.

Közeledik a színház kétszáz éves jubileuma. A tervezett ünnepség is megkívánja az időben elkezdett előrenézést.

A mai magyar határokat nézve ez az ország első és azóta is állandóan működő kőszínháza. Európában is kevés ilyen van. A kolozsvári egyébként megelőz, hiszen 1792-ben nyitotta meg a kapuit, a miskolci 1823-ban. Én azt gondolom, nemzeti kérdés, az ország ünnepe kell legyen, hogy az első kőszínháza 200 éves. Sok tervünk van, néhányat felsorolok. 2023. augusztus 23-án délután 6 órakor (ekkor nyílt meg a színház 200 éve) Kisfaludy Károlynak A tatárok Magyarországon című darabját, az akkori nyitódarabot szeretnénk eljátszani, nyilván a mai színházhoz közelebbi formában megmutatva. Annak a napnak az éjszakájára egy fáklyás-maszkos felvonulással induló – a velenceiekhez hasonló – nagy karnevált szeretnénk. Az egész éves rendezvénysorozat keretében ősszel a magyarországi nemzeti színházakat látnánk vendégül egy hétre és az a tervem, hogy valamennyi igazgatóját megkérem arra, hozzanak létre egy olyan előadást, ami valamilyen módon reflektál erre az évfordulóra. Az őszi fesztivál után télen a határon túli magyar színházak közül hívnám ide a 100 évnél idősebbeket (mert az összest nem lehet). 2024 tavaszán pedig egy hagyományteremtő fesztivál következne, az európai művészszínházakat látnánk vendégül Miskolcon, letéve ezzel egy évenkénti, 5-7 napos fesztivál alapjait. Az egész eseménysorozatot az egyik legidősebb testvérünk előadásával zárnánk, ez a londoni Globe Theatre. De lesz a 200 év tiszteletére könyvkiadás, drámapályázat is. Ez dióhéjban a terv, amely ott van már a polgármester és az illetékes államtitkár asztalán. Nem kevés pénz, a gazdasági háttérről most folynak a – nem könnyű – tárgyalások. Az biztos, hogy mi mindenképpen jelentőssé fogjuk tenni ezt az ünnepet, ha nem kapunk rá előtámogatást, akkor még több ötlettel.

Problémát „csak” a megoldások közötti választás jelenthet.

Igen! De szép lenne, ha minden az előzetes tervek szerint alakulhatna, megmutatva kicsit a Miskolci Nemzeti Színház irányultságát is, tehát hogy egyszerre európai, nemzeti, művész- és népszínház.

Juhász Ferenc (mnsz-blog.gportal.hu)