A nép ellensége – Koltai M. Gábor rendezése Komáromban

2017 február 07. kedd, 9:21

Február 15-én A nép ellensége című darabot mutatja be a Komáromi Jókai Színház Koltai M. Gábor rendezésében, Menszátor Héresz Attilával a főszerepben. Ibsen 1882-es darabját egy újságban megjelenő rendőrségi hír nyomán írta.

Ajánló a darab elé:

Egy kisvárosi orvos rádöbben, hogy a helyi fürdő forrásai mérgezettek, és látogatóit súlyos fertőzés veszélyezteti, hacsak nem építik át a fürdőt ellátó vízvezetékrendszert. A fürdő azonban a város legfőbb bevételi forrása: erre épül a lakosság nagy részének jövedelme és a helyi politikai elit hatalma. Az átalakítások sok pénzbe kerülnek, ezek végrehajtásához be kéne zárni a fürdőt, ami a nyári szezon és a választási kampány küszöbén képtelenségnek tűnik. A várost vezető polgármester ráadásul az orvos testvére, aki a fürdő megépítésekor az olcsóbb megoldást választotta – ha fény derül a tévedésére, az biztos vereséggel jár a közelgő választásokon. Doktor Stockmannak, ha ki akar állni a szakmai igazság mellett, nem csak saját testvérével kell szembeszállnia, de az anyagi biztonságot féltő családjával, és szép lassan az egész várossal.

Hasonló, korrupciós ügyek hírével naponta találkozunk a médiában. De mi áll egy tényszerű történet mögött az emberi viszonyok szintjén? Milyen a hatalom természete? Mi az igazság, amikor azt egymásnak ellentmondó tényezők alakítják? Ibsen drámája azzal az általános, mégis éles kérdéssel szembesít, hogyan érdemes élnünk.

Menszátor Héresz Attila, Bandor Éva / Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Koltai M. Gábor, az előadás rendezőjének gondolatai:

A darab 1882-ben született. Ma már mások a fogalmaink a korrupció működéséről és a városi, állami (vagy nemzetközi) szintű hatalomtechnikákról. A politika és a sajtónyilvánosság hasonlóan feszül egymásnak vagy fekszik össze, mint 1882-ben, de másképpen értesülünk róla; az elhallgatásra ítélt ügyek (a legkülönfélébb összeesküvéselméletekkel összekeveredve) előbb-utóbb felbukkannak az interneten, a mozifilmek és a tévésorozatok pedig minden színdarabnál részletesebb képet festenek a korrupció és a politikai manipulációk természetéről ‒ miközben réges-rég cinikus meggyőződésünkké vált, hogy semminek nincs semmilyen következménye, a „demokrácia” címkéje alatt úgyis mindenki azt tesz, amit akar, amíg van elég pénze és hatalma érdekei érvényesítéséhez.

Miről szólhat ez a 19. századi történet egy megváltozott világban? Mindenekelőtt arról, hogyan veszünk részt a mindenkori rendszerben, és mivé változtatnak minket percenként meghozandó döntéseink. Meddig megyünk el igazságunk védelmében? Hol végződik a szakmai hitelesség vagy éppen a közérdek pragmatikus képviselete, és hol kezdődik a horzsolt önérzet háborúja saját integritása védelmében? Haszonélvezői vagyunk a hatalomnak, harcos ellenzéke, vagy épp azzal hencegünk, hogy nem érdekel minket a politika, de mindegyik szerepben döntéstől döntésig éljük az életünket, ehhez igazodva rendezzük újra és újra a számunkra meghatározó értékeket, szakma, család, előrejutás, morál, nemzet fogalmait. Már túl vagyunk azon az életkoron, amikor azt hisszük, ezek a fogalmak kompromisszum nélkül összeegyeztethetők, megéltük az illúzióvesztés, a fiatalkori ideák megfakulásának pillanatát, már nem vagyunk olyan biztosak abban, hogy az az ember vagyunk, akinek annak idején látni szerettük volna magunkat. A gyerekeinkre gondolunk, akik még előtte vannak ennek a pillanatnak; arra hivatkozunk, hogy nekik építjük a jövőt, olyan felnőttek próbálunk lenni, akik majd mintaként szolgálnak számukra, és persze szeretnénk őket anyagi biztonságban tudni. Látjuk, hogy ezek sem mindig összeegyeztethető fogalmak, és itt is döntéseket kell hoznunk.

Mokos Attila, Sronka Tibor / Fotó: Kiss Gibbó Gábor

A szereplők nagy része sűrített döntéshelyzetbe kerül a történet során. Térfelet és szerepet választ, hőssé, áldozattá, lázadóvá, vesztessé, nyertessé válik. A darab két szélső pontja a Kapitány, aki a maga belső szabadságával mindvégig kívül tartja magát a város és a felhorgadt értelmiség ügyein, és Billing, aki a maga gátlástalanságával minden rendszerben és élethelyzetben megtalálja a maga számítását. Mindenki más folyamatosan döntéseket hoz erkölcs és praktikum kibékíthetetlen kettőssége mentén, és ezekben a döntésekben sérül, mert szükségképpen veszít valamit. A Kapitánynak és Billingnek nincs mit veszítenie, mert nem teszik kockára az integritásukat.A többiek eljátsszák a maguk játékait a rendszer lebontásáról vagy megtartásáról. De a valódi tét nem az, hogy sikerrel járnak-e, hanem az, hogy mivé válnak e folyamat során. A rendszert egyébként sem lehet lebontani, mert nemcsak a nagybetűs Hatalom működteti, hanem a közös érdek. Mindenki megtalálja benne a maga morálisan megnyugtató szerepét; a kocsma-ellenzékiek, a fenyegetés alatt fejet hajtó újságírók, akik azért a végsőkig kitartottak, a csendben cinikussá váló idealisták, a történelmi tapasztalatokon edződött realisták ‒ a mi kis mindenkori, országfüggetlen, partiképes és nagyhangú ellenzékünk, amelyik minden cigarettafüstös lakásban, minden forradalomtól átlelkesített szerkesztőségben, minden tüntetésen kiáll az igazság mellett, csak éppen a falig nem megy el. A fal persze, ezt tudjuk, áttörhetetlen és lebonthatatlan. És akkor mi marad? Mi marad annak, aki a végsőkig elmegy, mindent kockáztat és mindent elveszít, beleértve önmagát? És mi marad a győztesnek, aki a hatalom megtartása érdekében mindent beáldozott?

Fabó Tibor, Holocsy Krisztina, Menszátor Héresz Attila / Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Nincsenek egyszerű és könnyen azonosulható válaszok. A színháznak, ezt sokan leírták már, a bonyolult és nem feltétlenül megválaszolható kérdéseket kell föltennie.