“Az őszinte művészet kérdéseket vet fel” – Interjú az Uniter-díjas Vlaicu Golcea zeneszerzővel

2018 március 05. hétfő, 7:00

A temesvári színház új előadása, a Táncos a sötétben című musical zenéjét Vlaicu Golcea zenész, zeneszerző jegyzi.
Több mint 30 albumos diszkográfiájával, melyet hazai és külföldi stúdiók forgalmaznak, illetve számos európai koncertjével, Vlaicu Golcea zeneszerző és előadó a zeneművészet különböző területein alkot: színházi előadások, dokumentumfilmek, rövid- és nagyjátékfilmek, animációk, multimédiás installációk, performanszok és köztéri események zenei alapjainak, zenei és hangzásvilágának megalkotásával foglalkozik. Zeneszerzőként több mint 90 színházi előadás létrehozásában működött közre, 2009-ben pedig UNITER-díjban részesült. A kortárs tánc területén eddig több mint 20 hazai és nemzetközi produkcióban vett részt zeneszerzőként illetve sound-designerként.

Vlaicu Golcea először 2005-ben a Don Juan és Faust című előadásban működött közre (rendező: Alexander Hauswater), majd Radu Alexandru Nica zeneszerzőjeként tért vissza a Futótűz című előadás színpadra állításakor 2014-ben.

Vlaicu Golcea

Zeneszerzőként mennyire inspirált téged a Táncos a sötétben szövege? Az előadás zenei világát illetőleg teljesen szabad kezet kaptál, vagy a rendező szabta meg az irányokat?

Nagyon sok szempontból megérintett a szöveg által megfogalmazott problematika. Így abból a nagyon is személyes meglátásból indultam ki, hogy senki sem tudhatja és értheti meg igazán mi is játszódik le a másik ember lelkében. A művészet, a szép utáni vágy egyidős magával az emberiséggel. És ki tudhatja valójában milyen is a Selma lelkében szóló zene? Ki mondhatná meg, milyen dallamokkal álmodik? És hogy miért van erre szüksége? Hogy mi mindenre vagyunk képesek időnként, csak hogy kiszínezhessük kicsit a minket körülvevő valóságot? Ki dönti el, hogy a hétköznapi rögvalóság vagy az álom az „igazabb”? Hogyan tud egy műsor (musical, TV, film, stb…) védekező mechanizmussá válni a valóság embertelenségével, ilogikátlanságával, erkölcstelenségével, tévelygésével szemben? Mit jelent fokozatosan elveszíteni egyik érzékszervünk, vagy akár többet és megtanulni másként kompenzálni? Mi az értelme ennek az EGÉSZNEK? És ez csak egy része a szöveg által kínált témáknak… Az őszinte művészet, szerintem kérdéseket vet fel, nem válaszokat ad… Leventével sokat beszélgettünk mielőtt bárminek is nekiláttam volna, tehát ilyen értelemben volt beleszólása abba, hogy milyen irányba induljak el. Évek óta ismerjük és kölcsönösen tiszteljük egymást. Ami engem illet, végtelenül értékelem azt a fajta szabad kezet, amit végül is kaptam (művészi értelemben természetesen :)), ami egyúttal hatalmas felelősséget is von maga után…)

Régóta ismered a temesvári társulat hangi és zenei adottságait, nem ez az első közös munkátok. Hogyan illeszkedik az általad komponált zene a társulat hangi adottságaihoz?

Nekem kell alkalmazkodnom a társulathoz és nem fordítva. Azt hiszem ezt úgy 20 éve tanultam meg igazán Florin Fieroiu koreográfus barátomtól, aki a 2000-es évek alatt vezetett be engem az előadóművészetek világába és rávezetett egy másfajta alkotásra, másfajta hallásra és rendszerben létezésre. A „megrendelő által hozott anyagból” dolgozni elsődleges szempont egy sikeres és egyedi együttműködéshez, már csak azért is, mert egyre kevesebb az ilyen jellegű munka, hiszen az előadások mennyiségi és nem minőségi gyártása a vezető szempont (minél olcsóbb, annál jobb elve…), egy minél több színübb portfólió és szórakoztatóan változatos műsor összeállítása vált fontossá, és nem az igény, hogy valami MÁST mutassunk a nézőknek. Ami pedig a kísérletezés hiányát illeti, melyből elsősorban a közpénzekből finanszírozott színházaknak kellene részt vállalnia, inkább nem is akarok beszéni. Ami pedig zenei szempontból a társulatot illeti, csak dicsérni tudom őket. A dicséreten túl pedig hálát és mélységes tiszteletet érzek Magyari Etelka iránt, akinek az elkötelezettsége nélkül ez a projekt nem születhetett volna meg időben. Ritka személyiség, olyan példa nélküli profizmussal, amelyből manapság egyre kevesebbet látni, épp ezért nagyon örülök, hogy két hónapot tölthettem el egy olyan művész társaságában, aki ennyire komolyan veszi a szakmáját.

Volt olyan dolog ami tettszett/nem tetszett a Táncos zenéjének írása közben, lévén egy olyan előadás, melynek nem csak kiegészítő, de alapvető alkotóeleme a zene?

Ami a művészi és egyszerre személyes motivációmat illeti: Arra voltam kíváncsi, hogyan változik a zenei tartalom a hangsúlyozás és a ritmika tekintetében, hiszen a magyar és román nyelvnek nem sok köze van ilyen szompontból egymáshoz 🙂 Nagyon közelinek érzem magamhoz Bartók Béla művészetét (a XX. század egyik méltánytalanul alulértékelt zsenije, szerintem…), épp ezért az a fajta elmélyülés a magyar nyelv és ritmika univerzumába, amit ez a projekt adott nekem, kimondottan izgalmas és gyümölcsöző volt. Ezzel párhuzamosan, azt az elméletemet is bizonyítani szerettem volna, miszerint a zene nyelve univerzális, épp ezért az előadás hangzásvilágba a világ minden tájából becsempésztem egy keveset. Szerettem volna kitörni a komfort zónámból, mégpedig azáltal, hogy egy olyan nyelvre komponálok zenét, amelyet nem beszélek, egy olyan műfajban, amelyről mindenki tudni véli hogyan „kellene” hangzania magyar nyelven a színpadon. Az azzal való kísérletezés is hajtott, hogy meddig lehet torzítani, módosítani a POP-kliséket anélkül, hogy elveszítenék az erejüket. Másrészről pedig a lázadás, hogy leporoljam és felrúgjam azokat a berögződéseket, melyek megszabják milyennek kell lennie egy musicalnek a színpadon. Nem utolsó sorban, szerettem volna bebizonyítani, hogy megéri új, egyedi zenét szerezni és komponáltatni, ahelyett hogy vég nélkül hadakozunk a jogvédő irodákkal, kisebb vagyonokat ráköltve már létező partitúrákra. Megtéríteni egy művész, egy zeneszerző munkába fektetett energiáját nem csak magától értetődő, de már-már „büszkeségi” kérdés is a nyugati, „civilizált” társadalmakban.

 

Egy olyan művész számára, aki több műfajban, több irányzatban is kipróbálta már magát, maradt még felfedezetlen terület?

A saját installáció-előadások.

Milyen az ideális színházi projekt, amelyben szívesen részt vennél?

Olyan, amelyben minden területen jó szándékú, profi, szakmailag képzett emberekkel dolgozhatok együtt. Vagyis egy olyan projekt, amely Romániában jelen pillanatban lehetetlen.

Hogyan lehetne a 2000-es évek átlagemberét „lenevelni” a fotószalagon gyártott, olcsó zenéről? Mennyire látsz összefüggést a felületes zeneoktatás és a zenés színházi előadások fogadtatása, megértése között?

Nem lehet őket „lenevelni” és nem is kell. Mert végeredményben kik is vagyunk MI? Egy kisebbséghez tartozunk. A világ már csak ilyen. 30 év múlva majd ugyanúgy fognak beszélni Beyonce-ről, mint ahogy mi beszélünk ma a Queen-ről, Led Zeppelinről, a Beatles-ről, az ABBA-ról vagy a Pink Floyd-ról. A dolgok így is úgy is egy irányba fejlődnek. Nem a zenei oktatás hiánya a probléma, sokkal inkább az ALTERNATÍVA felmutatásának hiánya. A közpénzekből fenntartott kulturális intézményeknek ez lenne a KÖTELESSÉGÜK. Ehelyett az aktuális kultúrpolitika olyan előadásokat kínál, a TV helyett a színházat választó embereknek, amilyeneket a TV-ben is láthatnának. Nem a közönség a hibás, hogy nincs számukra alternatíva felajánlva.

Hogyan lehet feldolgozni azokat a helyzeteket, amikor egyszer csak a próbafolyamat közepén kiderül, hogy az előadás gyenge lesz, holott a zene, a zenei világa gyönyörűen kivitelezett? Vannak olyan együttműködések, olyan előadások amiben közreműködtél, de már bánod?

Az egyedüli olyan együttműködések, amelyeket némiképp bánok, azok, ahol emberileg gyenge, súlyosan negatív személyiségekkel kellett együtt dolgoznom. Máskülönben az alkotás mindig egyfajta „balett” a vékony jégen. Olyan összetett változóknak, helyzeteknek (melyek közül soknak még csak köze sincs a művészi alkotáshoz, vagy az előadás témájához) az eredménye egy előadás, mely mindig ezeknek a függvényében és egyénileg értelmezendő. Ki dönti el, hogy egy előadás JÓ vagy ROSSZ? Milyen mutatók és mértékegységek mentén lehet ezt eldönteni? Ki az, aki ítélkezhet és annak milyen morális vagy szakmai képességei vannak? Egy előadás LÉTÉNEK lényege, hogy lehetőséget teremtsen egy MÁSFAJTA szemléletmódra, azok számára, akiket ez érdekel. Ez az egyetlen módja a közhelyek, a manipuláció, az intolerancia, a sznobizmus, és a politika művészetbe való beleavatkozásának legyőzésére. Más szóval, ha képes vagy megérteni mit jelent alkotótársnak lenni, elfogadni azt, hogy nem RÓLAD szól a produkció, épp ellenkezőleg… a dolgok befogadhatóvá, emészthetővé válnak, akárcsak a hétköznapi életben. És, hogy a kérdésre is válaszoljak :), egy előadás olyan, mint egy tál étel. A szakács dönti el, mennyit fektet bele a hozzávalók minőségébe, hogy hogyan készíti el azokat és kinek tálalja fel.

Vlaicu Golcea

Mit mondana Björk a Golcea-féle Táncos zenére? Mit szeretnél, hogy mondjon?

Semmit. Nem akarok olcsó filozofálásba kezdeni, de a valóság mindig olyan, amilyennek látni akarjuk. És, csak hogy magamat védjem, szerintem már van egy nagyon is személyes véleménye erről a témáról… Sajnos művész-berkekben egyre többen szenvednek attól az állandó igénytől, hogy egyediek, minden körülmények között beazonosíthatóak maradjanak, ami valami féle képpen érthető is, hiszen az állandó labilitás, a sebezhetőség, a politikai játszmáknak való kiszolgáltatottság között kell túlélni, magadat állandóan másoknak kiszolgáltatva, akik majd adott alkalommal felállnak a TV elől és elmennek megnézni, meghallgatni. Ha pedig sikerül ezen a szinten valahogy túljutnod, rájössz, hogy az a művészet számít csak igazán, ami fel tud ébreszteni VALAMIT, AKÁRMIT a másik emberben. És ezen a ponton a befogadó épp olyan fontos, mint az előadó. Röviden, senki nem tudhatja, hogy egy művészi aktus, egy alkotás hogyan csapódik le valaki másban, és nincsenek erre kialakított műszerek sem, hogy mérni lehessen, hiszen minden ANNYIRA SZUBJEKTÍV…

Kérdezett: Vesna Roșca
Fotó: Cosmin Micoară

 

 
 

Kapcsolódó anyagok