“Komáromban is megéltünk változásokat” – Bandor Éva válaszolt

2018 április 04. szerda, 7:39

Közel 30 éve lépett először színpadra, és egy-két színházi kalandot leszámítva soha sem hagyta el a Felvidéket, hol Kassán a Tháliában, hol a Komáromi Jókai Színházban játszik. Bandor Évát a Játéktér.ro kérdezte.

 

A Játéktér.ro cikkéből:

“1989-ben végeztem a zselízi magyar gimnáziumban, és szeptemberben már a kassai Tháliában csücsültem, a 18. születésnapomat is a színházban ünnepeltem. Akkor naivan azt gondoltam, hogy ez most már könnyű lesz, csak figyelni, tanulni kell. Ügyeltem, súgtam, játszottam – jártam a szamárlépcsőt, ahogy kell. A pillangók szabadok – ez volt az első előadás, amiben ‘kipróbáltak’. Kötelezően ott ültünk a próbákon, és néztük, hogyan dolgoznak a többiek. Be kell vallanom, ez nagyon hasznos alapozás volt számomra. Aztán jöttek az első pofonok, intrikák. Hirtelen mintha két fal közé kerültem volna, az egyik fal nyomott össze, a másik fal támogatott. Itt törtem meg először. Átszerződtem Komáromba, ahol a sok fiatalnak köszönhetően egy másféle hangulat fogadott. Támogattuk egymást, és az idősebb kollégák is segítettek a felkészülésben. Ez volt az első szakasz, itt tanultam meg járni. Huszonegy éves voltam, amikor felvettek a főiskolára” – mesélte Bandor Éva.

Bandor Éva / Komáromi Jókai Színház / A nép ellensége / Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Bandor Éva / Komáromi Jókai Színház / A nép ellensége / Fotó: Kiss Gibbó Gábor

Ezután a Tháliához szerződött, mert akkor Kassán voltak azok a fiatalok, akik előtte végeztek Pozsonyban a főiskolán. “Az első két évad során nagyon intenzív munkában volt részünk. Verebes István abban az időszakban volt Nyíregyházán igazgató, és évente nálunk is rendezett egy-egy előadást, amikor odaszerződtem, épp a Bánk bánt. Végre megtanulhattam, milyen, ha egy rendező nem kizárólagosan a színész privát alaptermészetével dolgozik. A főiskolán ugyanis nagyon szerették a magyar temperamentumunkat, és az esetek többségében erre építettek, ezt használták. De én bizonyos helyzetekben szerettem volna ellene menni ezeknek a sztereotípiáknak” – hangsúlyozta a színésznő.

2001-ben szerződött a Komáromi Jókai Színházhoz. “Czajlik József Amadeus-rendezése volt a mozgatórugó. Azt éreztem, én ezzel a társulattal szeretnék továbbfejlődni, ide szeretnék tartozni. Szerencsére épp akkor hívott Kiss Péntek Jóska, az akkori igazgató, hogy jöjjek át. Amikor átszerződtem, hirtelen megváltozott minden. Elmentek azok az emberek, akik megmozgatták az állóvizet, ami miatt én átjöttem. De nem bántam meg, mert utána is születtek Komáromban jó előadások. Igaz, rosszak is… Nagyon furcsa arányban jönnek ezek az impulzusok. Komáromban is megéltünk változásokat, csak valahogy kiszámíthatatlanul hullámzik a színvonal. Sziszifuszi helyzetek: görgetjük a követ felfelé, aztán visszazuhanunk, aztán megint görgetjük, és megint visszazuhanunk. Egy-egy reménytelen időszakban jött pár jobb rendezés, és akkor azt gondoltam, hogy aha, mégiscsak kimászunk valahogy a gödörből, aztán megint jött valami hülyeség, és aztán megint valami szakmai elismerés. Igaz, jelen pillanatban csak a kisvárdai fesztiválról beszélhetünk, mert más fesztiválra nem járunk. Persze az is fontos, ha Kisvárdán odafigyelnek ránk, ha értékelik a munkánkat olyan emberek, akikkel nem találkozunk naponta. Mint anno a Telihay Péter által rendezett Sirályt. Versenyen kívül vittük az előadást, és elhoztuk a fődíjat. Annyira jó érzés volt!” – fejtette ki Bandor Éva.

A színésznő szerint a színház felhígult szakmailag, de ez a változás az egész társadalmunkra jellemző. “Ebben a felszínes és erőszakos információáradatban rengeteg a hazug, félelemkeltő híradás, a demagógia. Az emberek nem tudnak, nem is akarnak tájékozódni. A bársonyos forradalom után azt hittük, kinyílik a világ, szépen haladunk felfelé, hogy nagyon sok értékes dologra lesz lehetőség, amit a szocializmus elfojtott. Nem így történt. Azt érzem, most ugyanott tartunk, ahol 30 éve. Volt pár év, amikor a zavarosban lehetett jót is csinálni, elindulni valami felé, felmutatni valamiféle minőséget, de most mintha újra beszűkítenék az emberek agyát. A félelmetes az, hogy az emberek nem tiltakoznak az ellen, hogy megmutatják nekik, mit és hogy kell gondolni. Amikor azt hallom az elárusítónőtől az üzletben, vagy a nővérkétől az orvosnál, hogy most már jó lenne valami vidámat látni a színpadon, mert nem szeretjük ezt a sok szomorúságot, tetszik tudni, sok szomorúságot látunk a televízióban is, akkor nem tudom nekik elmagyarázni, hogy hatalmas tévedésben élnek. Az emberek nagyon keveset olvasnak, pedig mindenki folyamatosan a telefonját bámulja, de nem tudnak leülni és egy rövid novellát elolvasni, mert az sok, az már hosszú. Hova vezet ez? És akkor mit várjunk a színháztól? Vagy a következő generációtól, akinek ilyen mintát mutatunk?” – tette fel a kérdést a színésznő.

A teljes interjú itt olvasható.