Sinkó Ferenc koreográfus: “A beszéd az utolsó dolog, ami bekerül az előadásba”

2018 május 21. hétfő, 11:00

Rendező, színész, egyetemi tanár, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja, de elsősorban koreográfusnak tartja magát. Egyik alapítója a GroundFloor Groupnak, mely a romániai kontakt improvizációs közösség éves nemzetközi fesztiválját, a Trans-Contactot is szervezi. Sinkó Ferenc a Játéktérnek válaszolt.

A Játéktér interjújából:

Sinkó Ferenc elmondta: “A koreográfus számomra nem az a személy, aki megmondja, hogy most kettőt jobbra, aztán kettőt balra lépj. Koreográfusnak lenni azt jelenti, hogy testekkel dolgozol, a testek viszonyával, ami nem csak két test, vagy két szemkontaktus közti viszonyt jelent, hanem a térrel, a talajjal való kapcsolatot is. Ennek a munkának a szabadsága érdekel. Az, hogy hogyan lehet valakit rávezetni arra, hogy ne kintről irányított dolgokat csináljon, hanem megtalálja a saját szabadságát. A rendező olyan, mint egy házibuliban a tulaj, aki összegyűjti az embereket, és azt mondja, van egy lakásom, gyertek el bulizni, én állom az italt. Ő a buli közben végig arra figyel, hogy mindenki jól érezze magát. Hagyja az embereket dolgozni, inspirálja őket és engedi kibontakozni. Nekem nagyon jólesik, amikor az emberek bíznak abban, hogy jó helyen vannak, nincs mitől félniük és minden, amit csinálnak, jó. Ennek a szabadságállapotnak az eléréséhez szükség van a testre. Az ott-lét és a jól-lét egy helyzetben egyaránt testből indul. Nincs olyan, hogy elbeszélgetünk, és a gondolatainkban nagyon jól érezzük magunkat – előbb bevonjuk a testet, utána beszélgethetünk. Jobban működik az agy is, ha előbb érzed, hogy megérkeztél, hogy ott vagy, ha beszélgetés közben nyújtózhatsz egyet. Művészetről és más ilyen fontos dolgokról nem muszáj széken ülve és asztalnál beszélgetni, ülhetsz akár a földön, hasalhatsz, közben ásítasz egy nagyot, és azt mondod, áá, de jólesik” – nyilatkozta a koreográfus.

Arra a kérdésre, hogy mi van előbb: az ötlet vagy az alkotócsapat, Sinkó Ferenc így felelt: “Mindig az emberek vannak előbb – eddig legalábbis ez történt, ötlethez még sosem kerestem embert. Mindig egy személy hozza az ötletet, a témát, amire így könnyű rátalálni. A személyből indulok ki, valakiből, aki inspirál. Nem is tudok nagyon elrugaszkodni a személyestől. Az általánosat nagyon veszélyesnek érzem, nehezemre esik egy társadalmi témáról állást foglalni, vagy véleményt mondani. Lehet ez valamiféle gyávaság is. De fel tudok embereket készíteni arra, hogy a saját problémájukat felvállalják, és ez aztán lehet egy társadalmi szinten létező probléma is” – mondta.

A rendező-koreográfus elárulta, az előadáshoz vezető úton általában nagyon kevés támpontja van készen előre: “Azt tudom esetleg, hogy három részből fog állni az előadás, és ezek különbözőek lesznek. Egyfajta ösztönös dramaturgiám van, de nincs olyan, hogy ne untassunk, vagy mindenképp legyen egy fordulópont, a csúcspont után meg következzen a lecsengés és a végére mindenki értse, hogy miről volt szó. Nagyon sokáig úgy mentem neki a projekteknek, hogy táncelőadást fogok csinálni, mert nem akartam, hogy az emberek beszéljenek. A beszéd az utolsó dolog, ami bekerül az előadásba. Félek a beszédtől. Félek beszéltetni embereket. Számomra sokkal érdekesebb, amikor én mint néző „beszélek” az előadás helyett. Nézek valamit, és eldöntöm, hogy az számomra miről szól. A beszéd nagyon konkréttá teszi a helyzetet, általa elveszítem azt a szabadságot, amit keresek (…)  Valószínű innen ered az is, hogy nem szeretem a sztorizást, nem is érdekel. Az én gondolkodásom is ilyen, csapongok, hamar váltok, hamar észreveszek és el is felejtek dolgokat” – nyilatkozta Sinkó Ferenc.

A teljes cikk ide kattintva olvasható.