“Számomra nem égett ki a csoda” – Bocsárdi László 60 éves

2018 október 06. szombat, 17:09

Bocsárdi László rendező és színházigazgató szeptember 6-án ünnepli születésnapját. Ez alkalomból köszöntjük az alábbi összeállítással.

Bocsárdi László pályájáról röviden:

Bocsárdi László 1978-1984 között a Traian Vuia Vegyészmérnöki Főiskola hallgatója volt Temesvárott. A diploma megszerzése után Gyergyószentmiklósra költözött. 1984-1989 között a gyergyószentmiklósi Figura Kísérleti Színház alapító-vezetője volt. Ez „Erdély hetedik színháza”. 1990-1994 között a Figura Stúdió Színház művészeti vezetője volt. 1995-ben a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen szerzett rendező diplomát Tompa Gábor tanítványaként. Ugyanettől az évtől a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészeti aligazgatója, majd 2005-től igazgatója.

Bocsárdi László a két színházi kultúra mezsgyéjén létező Tamási Áron Színház a költői, elevenségen alapuló román színházművészet stílusbeli sajátosságait ötvözi a magyar színjátszás realistább, racionálisabb hagyományával. Ennek a sajátos színházformának köszönhetően alkotásait mindkét szakma kimagasló elismerésben részesíti, a legrangosabb díjakkal és kitüntetésekkel méltatva.

Bocsárdi László

Bocsárdi Lászlóról saját szavaival:

A színház csodája: Számomra nem égett ki a csoda. (De) ahogy idősödöm kikerülhetetlen a változás. Hat rám az, ami történik a színház világában. Egy sor megoldás, megközelítés amiben hittem, átalakul. Sokkal egyszerűbben szeretnék fogalmazni, a színész jelenlétét szeretném más összefüggésekben meghatározni.

Íróasztal: Régebben arra törekedtem, hogy az íróasztalnál előre átgondoljak és tudjak dolgokat. Ezt egy ideje próbálom elkerülni. Próbálok kevesebbet tudni az elején.

Majdnem brechti: Szerencsés, ha az ember együtt tud haladni azokkal, akikkel együtt dolgozik – persze, a színészek esetében nehezebb feladat, hogy az elején csak annyit tudjak, amennyit ők. Majdnem brechti idézet: úgy olvasd a szöveget, hogy észrevedd a benne lévő meglepetéseket, legyen az dramaturgiai vagy a karakterre vonatkozó.

Vágy: Az alapanyagból kiindulva nyilván mindig vannak bennem érzések, és az a vágyam, hogy a nézőket is ugyanolyan meglepetések érjék, mint engem. Ez a feladat rendezőként, de nem mondok újat, szerintem senki se tud újat mondani.

Megfogni a nézőt: A nézőt akkor tudom megfogni, ha a színészt úgy vezetem, hogy a szerepéhez való viszonya folyamatosan változik – emiatt a néző hol együttérez a színésszel, hol kívülről nézi a színészt, hol úgy látja őt, mint egy nagy struktúra alkotóelemét. A nagyon jó színészek ezt úgy csinálják, hogy nem lehet őket rajtakapni. Amint meg lehet őket fogni, onnantól kezdve jön az a fajta brechti játék, amire azt mondjuk, hogy elviselhetetlen, steril stb. Bíró Józsefnek Vlad Mugur mondta annak idején, hogy „bármit csinálhatsz, csak ne lássam a színészt.”

A jó közönség: A jó közönség nem az élet utánzását várja el, hanem az élet szellemi aspektusát kívánja megélni a színházban.

A legnagyobb titok: A legnagyobb titok az életben a másik dimenzió, amit, ha szerencsénk van sokszor megélünk: a gyermekünk születésekor, egy hozzánk közel álló halálakor, a szerelemben, akkor, amikor minden felfüggesztődik. Ilyen alkalmakkor jövünk rá, hogy az élet értelme ezekben a pillanatokban rejlik. Szerintem ezt a nagy művészek is tudják, és szem előtt tartják. Egy előadás is hozhat ilyen élményt, ha úgy érezzük, hogy meglátogatott, megérintett minket valami, valaki. Az az alkotás, ami a hétköznapi konfliktusok önmagukban való jelentőségét akarja bizonyítani, számomra banális és teljes tévedésnek tűnik.

Bocsárdi László

Rendezés: Hogy mit jelent számomra a rendezés jelen pillanatban, nehéz kérdés. Úgy tudom megfogalmazni nagyon egyszerűen, hogy létrehozni valami olyasmit, amire nem számítok és amin meg tudok lepődni. Ebben a pillanatban arra vagyok kíváncsi, hogy a munkatársaimmal dolgozva mit hozunk ki a kiválasztott szövegből.

A legeleje: A legeleje a legizgalmasabb, ilyenkor az ember úgy olvassa azt a könyvet, mintha szalmaszálba kapaszkodna, nehogy vízbe fulladjon. A szöveg beleolvad ilyenkor az ember lényébe, majd jönnek a gyakorlatok – hirtelen minden szervessé válik.

Kiszámíthatatlan: A dramaturgiát úgy kell megcsinálni, hogy kiszámíthatatlan legyen az iránya. Ahogy a cigánymesékben lenyűgöző számunkra az, hogy mondjuk a harmadik, a legkisebb királyfi is megbukik a mese végén. Tehát ne akarjunk egy olyan dramaturgiát, ami idealizálna és a lehetőségek fele mozdulna, hanem tényleg az életben megtörténő sorrendek és következmények érvényesüljenek, amelyekben van valami irracionalitás. Ezt utólag persze rendezni, ideologizálni lehet, de alapvetően arra jövünk rá, hogy nem lehet tudni, mi fog történni. Ahogy a Bibliában is írja: hogy mi lesz holnap, azzal csak a buták vannak elfoglalva. Ezért mintha szükség lenne arra, hogy szakítsunk a klasszikus dramaturgiákkal, vagy a klasszikus dramaturgiákban felfedezzük ezt a vonást és hangsúlyossá tegyük. Ez Shakespeare esetében a legegyszerűbb, mert Shakespeare ilyen. Shakespeare arról beszél, hogy a világ folyása mennyire irracionális. Kiszámíthatatlanságában mennyire szép. Emiatt nekem mint rendezőnek le kell mondanom arról, hogy előre gondolkodjak, hogy kezdjem kiszámítani, mi lesz.

Kozmosz: Borzalmasan zavar például, amikor azt érzem egy előadásban, hogy a gondolat tudott, tehát nincs benne a hasadás, nincs benne az eszementség, az örvény. Mert az emberi természetben benne van az egész kozmosz. (…)  Az ember olyan, mint a természet. A színháznak ezt kéne megfogalmaznia. A földrengés nem valami fantasztikus? Minden megremeg, és érzed, hogy vége az életünknek. Mert itt az árvíz sodrása. Vagy a tűzeső.

Bocsárdi László

Meglepetés: Lehet, hogy radikálisan látom a néző-színház viszonyt, de úgy gondolom, a néző nem tudja pontosan, minek örülne igazán. A nagyon megszokott formákkal való találkozáskor lehet, hogy megnyugvást érez, de nem úgy távozik az előadásról, hogy valami történt vele. A színház lényege pedig éppen abban áll, hogy csak kortárs közegben lehet értelmezni a művészetet. Nem szabad a muzeális tárgy irányába elmozdítani és úgy bemutatni, mint ahogy azt a konzervatívnak nevezett közönség elvárná. Ennek szerintem nincs értelme, feleslegesen kidobott pénz és a nézők becsapása. Szerintem a néző alapvetően azt akarja, hogy meglepjék, és a meglepetés vége a katarzis legyen. Fontos, hogy a szerzőt se áruljuk el, de a nézőt meg kell lepnünk azzal, hogy 2018-ban ez a szöveg eljátszva hogyan néz ki.

Tér: Az a jó, ha egy mondat idegen környezetben hangzik el: ha nem köthető tartalmilag a környezethez. A tér tulajdonképpen olyan méretű meglepetést kell okozzon, amely lehetővé teszi, hogy eljusson hozzám a szubjektum nélküli szituációszöveg a maga objektív iróniájávalMa számomra a darab lelke vált fontossá, és nem a történet. Másokban is megvan ma ez a kényszer, hogy a darabok történetét másodlagossá vagy akár teljesen érvénytelenné tegyék, mert keresik a színháznak a már oszthatatlan atomját, ami miatt revelatív lehet. Mert a történetmesélés kifáradt.

Színészet: A színészet gyónás, nem formai játék. A rendezők jönnek a hülye formákkal azért, hogy meglepjék a nézőt, de attól zseniális egy előadás, hogy a formát a színész megtölti, és igazságot látunk. A jó előadásnál nem tudsz megszólalni, elfelejted, hogy színészeket láttál. Ha tudatosítod, hogy színészt látsz, vagy hogy milyen jól van megrendezve ez vagy az a jelenet, azt jelenti, hogy nem jó. El kell felejtened, hogy van rendező. (…) Ha a színész nem tud leásni a saját mélységébe, ahol már irracionális módon történnek a dolgok, akkor kiszámítható lesz. A színésznek olyan metafizikai mélységeket kell ismernie, olyan ártatlanul kell tudnia játszani, hogy ne lehessen megfogni.

Menekülés: Az akció a belső energia megnyilvánulása fizikális cselekvésben, és a színházban a cselekvés a lényeg. Nem átélem – és itt szokták eltéveszteni, mikor a színész úgy gondolja, hogy nagyon átéli azt a bizonyos állapotot, de közben az ember azt látja, hogy ez rettenetesen avítt. A másik meg csinál három-négy mozdulatsort, és ledöbbenek, hogy ez ugyanannak az állapotnak a kifejeződése.  Azokat a mozdulatokat persze nem hidegen csinálja, olyan intenzívek, mint ahogy az állat reagál valamire. Jön a ragadozó, és menekül – nincs ideje félni. A színházban is a cselekvés az érzés helyett van, de nem mentes attól az érzéstől. Akkor tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy nagyon meg kell éljük. Viszont hitelesek kell legyünk a menekülésben, el kell higgyük, hogy bennünk ez valóban megtörtént.

Bocsárdi László

Bocsárdi László

Csak akkor szabad:Hamlet kapcsán Tompa Gábor fogalmazta meg, hogy szerinte Hamlet a rendező. Ez igazából nagyon jól jelzi azt, hogyan kell színházat csinálni, vagyis csak akkor szabad, ha az életünk függ tőle. Az Egérfogó jelenetének megrendezésétől, annak sikerességétől Hamlet jövője és sorsa függ – a rendezés létkérdés. Nyilván, amikor az ember nagyon sokat rendez, nehéz elérni, hogy mindig létkérdésként rendezzünk. Emiatt a darabválasztás számomra rendkívül nehéz. Itt jön be a képbe a rendező legjobb barátja, a dramaturg, akinek segítségével olyan anyagokat tudunk magunkhoz közelíteni, amelyek látszólag általános érvényűek, és az univerzális jellegük elriasztana. Olyan munkáknak kell létrejönni, amelyekben a személyesség döntő fontosságúvá válik.

Semmi nem fölösleges: Nyilván egy csomó minden van az ember háta mögött, de ha több a tapasztalat, bizonyos idő után a fölösleges köröket kikerüljük – vagyis inkább azokat, amelyek fölöslegesnek tűnnek. Semmi nem fölösleges, mert azok is gazdagítják az előadást. Ez is közhely, ezt is mindenki tudja. Az a baj, hogy a színházról szinte mindenki tud mindent. Azt hiszem, ezért is nehéz beszélgetni.

Otthon lenni: Két nagyon fontos olvasmányom van, azt mondanám, a Biblia helyett, ami lelki biztonságot, energiát és hitet ad: Pilinszky és Simone Weil. Ezt a két szerzőt folyamatosan olvasom, olyan dimenziókat érzek meg bennük, amelyek miatt  keresem a költészet lehetőségét a színházban, amelyektől úgy érzem, hogy érdemes csinálni. Egyszer volt alkalmam beszélgetni Nagy Józseffel, aki nagyon fontos alkotója Európának, hiteles művész és performer, ő azt mondta, hogy állandóan verseket olvas, legtöbbet József Attilát. A versek adják meg neki a lehetőséget arra, hogy színházat tudjon csinálni vagy bármi mást. Pilinszky azt mondja, hogy a színházi embernek nem kell a színházzal foglalkoznia, olyan értelemben, hogy nem önmagában a színházat kell olvasni, hanem a művészetben kell nagyon otthon lenni. Az adja a szabadságot és energiát, amelyekkel a kreativitásunk karbantartható. Ha leereszkedünk a földre, és praktikus dolgokban vagy csupán ebben vagy abban vagyunk érdekeltek, és nem olvasunk mondjuk bölcseleti írásokat, verseket, akkor egy síkon maradunk, elszáradunk. Vagy ilyesmi.

Határontúl: Soha nem éreztem azt a szakma részéről, hogy belső indíttatású lenne a határon túli színházak iránti kíváncsiság, ez inkább csak kötelezettség. Miközben határon túl sok olyan formanyelvű előadás születik, ami lényegesen különbözik a magyarországitól, és ami lehetőséget teremthetne arra, hogy a magyarországi színházi gondolkodást is befolyásolja, azaz tágítsa az alkotók szemléletmódját. Mindemellett a közönséget is közelebb tudná vinni másfajta színházi kultúrákhoz, hiszen magyar nyelven találkozik ezekkel. Az tapasztalható, hogy Magyarországon a feliratos előadásokat nem veszi körül nagy érdeklődés, vagyis ami nem a nézők anyanyelvén szólal meg, azt nehezen fogadják be. Ez a határon túli magyar színházi jelenség egyfajta híd lehetne más – orosz, román, szerb, szlovák stb. – színházi kultúrák felé. Továbbá ha a POSZT-ra meghívnának Európából két-három fontos színházi produkciót, az szintén a színházi kultúrák egymás mellé tételét segítené elő, ami mindenkinek a javára válna. Régóta belterjesnek érzem a magyar színházi szakmát és a szakmabeliek gondolkodását. A nyitásra a MITEM próbál kísérletet tenni.

Barát: Mindig azt gondoltam, hogy akkor szolgálom azt a kis közösséget, amelyben élek, ha sikerül elérnem azt, hogy a sepsiszentgyörgyi közönség mai, érvényes, kortárs színházon nevelkedjen, és ne egy kis vidéki szórakoztatóipart gondoljon színháznak, és ezáltal mentalitásában, nyitottságában messze lemaradjon a kolozsvári, budapesti vagy akár berlini közönségtől. Ez a gondolat ellenkezik azzal a megfogalmazással, hogy nekem ki kéne szolgálni a közönséget – szórakoztatni, ahogy mondják, hogy elfelejtsék a napi gondokat. Én ezzel nem tudok egyetérteni. Ez olyan, mintha a barátod nem szeretne fárasztani a nehéz napi munka után, ezért nem arról beszélne, ami neked a legfontosabb, hanem inkább jópofizna egy sör mellett – ahelyett, hogy lehetővé tenné számodra azt, hogy elmélyülj az igazi problémáidban, és ebben lenne a partnered. Azt hiszem, hogy én a barát szerepét képviselem, és nem a szórakozópartnerét.

Veszély: A kultúra, amely hosszú távon hozza meg a gyümölcsét, veszélyben van: sűrűn cserélődnek a hatalmi struktúrák, így amit hosszú távon kellene tervezni, azt megszüntetik, és csak olyasmibe fektetnek, ami három-négy év alatt gyümölcsöt hoz, különben nem választják újra őket. Ráadásul a művészet is átpolitizálódott, nehéz találni egy olyan művészt, akiről ne mondanák el, hogy ilyen vagy olyan színű – holott a művészeknek és a művészeteknek színteleneknek kellene lenniük, és a hatalmaknak is tudatosan el kéne kerülniük, hogy bevonják a művészeket a politikai harcokba, mert ezzel megölik a kultúrát.

Művészet: A művészet nem eszméket kell hogy szolgáljon, és nem a szórakoztatás a célja – közben lehet szórakoztató, de ez nem a művészetnek, hanem a show businessnek a célja. Megvan a létjogosultsága a show businesst szolgáló intézményeknek és a művészeti intézményeknek is. Utóbbi azonban színházi értékeket létrehozva reflektál a kor összefüggéseire. Ezt Shakespeare írta le egy azóta már sokat használt hasonlattal: tükör, ami megmutatja a kornak önnön ábrázatát, és ezáltal a kor korrigálni tudja önmagát. A harmónia visszaállítása a társadalomban létkérdés: és a művészet ebben mindig is nagy szerepet vállalt. Én ebben hiszek.

Forrás: Játéktér, Origo, Színház.org, Tamási Áron Színház, Nemzeti Színház, www.helikon.ro, stb.

 
 

Kapcsolódó anyagok