“A színházban nincs olyan szabály, amit ne lehetne áthágni” – Balogh Attila színész-rendező válaszolt

2018 december 30. vasárnap, 8:24

Balogh Attila rendező és színész, aki Kézdivásárhelytől Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen át Szatmárig a legtöbb erdélyi magyar színházban megfordult. Jelenleg a nagyváradi Szigligeti Színház társulatát erősíti, ahol eddigi legnagyobb színházi szerepére és – további öt harmincas fiatalemberrel együtt – egy Y munkacímű produkció rendezésére készül.

A Játéktér interjúja itt olvasható.

Előbb a rendezői pályát választotta, és csak utána a színészit. A kérdésre, hogyan határozza meg magát, melyik fontosabb számára, Balogh Attila úgy felelt: “30 éves alkotó emberként határozom meg magam. De nem csak színész és rendező vagyok, mást is csinálok. Most például szeretnék nagyobb fókusszal kutatni a Bert Hellinger-féle alternatív pszichológiai terápia területén, ami a pszichológia, gyógyítás, rítus és színház között van valahol, egy tőről fakad a színházzal. De egyre jobban érdekel az éneklés is, szívesen énekelnék. Ha a fertőzés eredete érdekel, akkor az a színészetből indult. Az alkotói anyanyelvem a színészet, de elsősorban emberként határozom meg magam, és azon belül alkotó emberként.  (…) Mindig alárendelt vagy, csak amikor rendezel, nem annyira egyértelmű, hogy minek kell megfelelned, de ugyanúgy alárendelt vagy. Alárendeltje vagy a nagyérdeműnek, esetleg írónak, a város légkörének, egy szellemiségnek. A „dolgod”, hogy rajtad keresztül megnyilvánuljon valami náladnál több, vagy nagyobb, így nem az én perszónám az érdekes, ez többnyire csak útban van, akadályoz” – fejtette ki az alkotó, aki szerint a színház olyasmit kínál, amit semmi más.

“Olyan élményt, a valóság olyan tapasztalatát, amit sehol máshol nem kapsz meg, talán már a templomban sem. A színház az egyetlen hely, ahol teljesen véletlenszerűen összejött emberekből közösség tud épülni vallástól, kortól függetlenül. Egy film, ha be is ránt, még mindig csak nézője maradsz, kívül az ablakon, de a színház, ha körülvesz és beszippant, akkor olyan élményt tud adni, amiért – úgy tapasztalom – mindenki hálás” – tette hozzá.

Arról, mi a legfontosabb, úgy fogalmazott: “Ha játszom, akkor többnyire a rendező, vagy azon keresztül az ötlet, a koncepció, a kérdésfelvetés, ezeknek próbálom alárendelni magam. Pontosabban a rendező intuíciójának. Előfordul, hogy szembemegyek a rendező személyének, a saját intuíciója védelmében, mert tudom, tapasztaltam, hogy milyen az, amikor bajban van a rendező. Sokszor voltam hálás színészeknek azért, hogy ellenálltak és elmondták valamiről, hogy nem működik. Egyébként ez is egy partneri viszony, és a hierarchia csak azért van, hogy „beolajozza” a gépezetet. A színész néha sokkal pontosabban érzi a folyamatot, mert ő van benne, a történést ő tapasztalja a nézővel együtt – a rendező kívülről látja, az egy más szög. A rendezőnek nem olyan szoros a kapcsolata a nézővel, mint a játékosoknak. Teljesen más fiókból jön elő a színész és a rendező. Én alapvetően játszani szeretek, s ha a színészet kártyázás, a rendezés pedig sakk, akkor, ha sakkozunk, nem fontos, hogy mi van a kártyával, nem téma, mert most sakkozunk. Így vagyok ezekkel. (…) Minél többet tudok, és tapasztalok a színházról, rájövök, hogy nem találkoztam még olyan szabállyal, amit ne lehetne áthágni. Ez pedig arra enged következtetni, hogy egy színházi alkotónak szabad, nyitott attitűdje kell hogy legyen, és biztonságos belső nyugalma, ami feltekeri az őszintesége fokát” – magyarázta Balogh Attila.

A felvetésre, miszerint a munkái – főként a Trónok arca előadás – nyomán úgy tűnik, hogy nagyon fontosnak tartja a közösséget is, elmondta: “A színházzal való első találkozásom során volt szerencsém megtapasztalni azt az arcát, ami a hitközösséggel rokonítható. Ez önmagában nem vonz, viszont az ilyen munkák hőfoka annál inkább. Hőfok alatt az alkotók megszállottságát értem. Szerintem bizonyos projekteknél jót tesz, ha a közösség megtapasztal egy közös, szent őrületet, ahogy a görögök mondták, mikor a múzsák által ihletett állapotról beszéltek. Az utóbbi időben úgy kezdek, hogy megkérdezek minden résztvevőt, mi az ő legfőbb, személyes vágya az alkotófolyamattal kapcsolatban. Úgy kezelem a válaszukat, mint egy törekvést, szóbeli szerződést, és igyekszem világossá tenni, hogy semmilyen áron nem szeretném, hogy ezt feladják. Fontos, hogy mindenki mint individuum vegyen részt. Attól viszont nem kímélem magunkat, hogy megszálljon a munkának, az alkotásnak a szellemisége. Sok színészen érzek egy elementáris vágyat más, nem e világi tapasztalatokra. Fontos, hogy mindenki magáért csinálja. Máskülönben hazugságnak érzem. Nem szeretem azokat a rendszereket, társadalmakat, berendezkedéseket, amelyben az egyénnek fel kell adnia saját magát azért, hogy a csoport boldoguljon; amikor a hős nem attól hős, hogy kiáll saját magáért, a nézeteiért, hanem feláldozza magát a csoportért. A mi kultúránkban igen elterjedt ez a hozzáállás” – vélekedett Balogh Attila.

Arról is beszél, hogy mit gondol az intézményes keretről, amiben dolgozik – ahol szereposztás van, repertoár, számít a célcsoport, nézőszám. “Az a jó, ha az akadályokat – márpedig mindig mindenik próbafolyamat tele van mindenféle akadályokkal – úgy fogod fel, mintha valójában azért lennének, hogy téged segítsenek, előrébb mozdítsanak, hogy medret szabjanak egy kreatív folyamatnak. Amit mi csinálunk, az sokkal fluidabb, saját formáját kereső alkotás. Az akadály pedig lehet egy szilárd meder. Ha leragadunk a gátló tényezőknél, és elkezdünk a szilárd résznek nekimenni ott, ahol nem lehet, vagy értelmetlen, akkor válik az akadály igazi akadállyá, ami nem inspirál, nem vezet semmire, csak energiát vesz el. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy „áldozata egy rendszernek”.

Balogh Attila azt is kifejtette, hogy érzi magát a nagyváradi társulatnál, otthon van-e a városban és a színházában: “Mielőtt Váradra kerültem, eléggé el voltam árvulva. Eltévedem. Most is el vagyok, de legalább megyek, haladok. Úgy érzem, hogy a szó pozitív értelmében adoptált engem ez a színház, amely jelen formájában egy matriarchális család, sok anyával. Úgy érzem, hogy itt be tudtam bábozódni és ki tudtam újra kelni, s ezért nagyon hálás vagyok. De nem itt fogok megöregedni. Várad jó szállás, vendégség, de még sok mindent szeretnék kipróbálni, ami itt nincs meg”.

Arról, hogy Platonovot játszik Botos Bálint rendezésében, úgy nyilatkozott: “Sokat vártam erre a szerepre: annak az oka, hogy itt vagyok, hogy megtörtént velem az, hogy eljátszhatom Platonovot. Úgy is mondhatnám, hogy végre megkaptam „A szerepet”. Platonov annyira ellentmondásos figura, hogy ha ebben megtanulok tájékozódni, akkor magamban is könnyebben el tudok igazodni. Sokszor esek például abba a hibába, hogy áldozatnak tekintem magam, vagy éppen tettesnek, amiért megkörnyékez a bűntudat. Továbbá van egyfajta hivatástudatom, ami nem hagy teljesen békében. Feszültség van bennem. Kevesebb, mint Platonovban, de az, amivel ő küzd, rímel az én küzdelmemmel. Valahol meg kell találnom azt a befele forduló, mégis szikrázó embert, ami a Platonov lényege. Egyébként minden nagyobb projekt előtt tönkremegyek, ez a szokásom. Eljutok egy olyan pontra, sőt sokszor előidézem azokat a körülményeket, ahol megengedhetem magamnak azt, hogy egy senkinek érezzem magam, egy nímandnak, egy értéktelen hiánynak, jelentéktelen alaknak. Ilyenkor mindig nagyon szigorúan, csákánnyal megyek neki az egómnak, ami nem azt jelenti, hogy sikerül teljesen felszámolni, de az biztos, hogy nekimegyek. Ez tabula rasaként is tud működni, mert aztán ehhez az állapothoz képest minden sugallatra tisztább szívvel tudok reagálni. Sokkal jobban táplál az alkotás, mert előtte kiböjtölöm magam. Ez a bezárkózásom nagyon hasonlít a Platonovéhoz. Csak annyi, hogy már nem ijedek meg tőle. Van vele viszonyom, és erőm hozzá” – mondta Balogh Attila.

A Játéktér interjúja itt olvasható.