“Hawaii sem tudja feledtetni a színházat” – Interjú László Judit egykori főügyelővel

2019 június 29. szombat, 7:00

László Judit 1990-től 2005-ig volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház ügyelője és a főügyelője. Abban az évadban kezdett, amikor Tompa Gábort kinevezték igazgatónak. Összesen negyvenkilenc előadásban dolgozott ügyelőként. Judit egy egy hónapos ügyelői mesterkurzust vezetett a kolozsvári színházban, ennek alkalmával kérdezte a Játéktér.


Fotó: Tóth Richard
Az interjút másodközlésben olvashatják. Köszönet érte a Játéktérnek!

Hogy kerültél a színházba, hogyan lettél ügyelő?

Válóper után voltam, amikor a Malom utcában nyitottak egy palacsintasütő boltot. Egyáltalán nem volt pénzünk, és én elvállaltam ezt a munkát. Mivel nem volt büfé a színházban, az ügyelők és a műszaki személyzet odajárt hozzánk kávézni. Akkor ismertem meg a Laskay Sándor nevű ügyelőt, aki Kötő József igazgató úrnak volt a titkára és a főügyelője is. Ő rendszeresen jött kávézni délelőttönként, és mindig mondta, hogy „vért pisiltünk az este”, és én nem értettem, miről van szó, hogy egy bemutató miért olyan fantasztikusan nehéz. Aztán egyszer mondta, hogy ügyelői állást hirdetnek, és kérdezte, hogy nem próbálom-e meg. Én mondtam, hogy nem tudom, mi az. Erre ő, hogy menjek el, tegyem le a kérvényt és utána majd kiderül.

A vizsgám arról szólt, hogy elém tettek egy példányt, hogy olvassak belőle, és egy képet mutattak, hogy lássák, mi marad meg a vizuális memóriámban, és azt kérdezték, hogy van-e sok szabadidőm. Ötünkből hármat vettek fel próbaidőre, én maradtam a három közül. Így kerültem ide.

És a palacsintasütés előtt mit csináltál?

Egész fiatal voltam, érettségiztem, majd felvételiztem az egyetemre, biológia szakra. Egy nagyon gyors, hirtelen és elég furcsa döntés után férjhez mentem. Bejutottam a biológia szakra, de nem is kezdtem el.

1990-től 2005-ig a színházban dolgoztál?

Igen. Megszakítás nélkül.

És mi történt 2005-ben?

2005-ben új házasságot kötöttem, és a férjem a Hawaii-szigeteken telepedett le. Felajánlotta, hogy éljek ott vele, amit szemrebbenés nélkül elfogadtam.

Csak úgy elszakadtál a színháztól?

Borzasztóan nehéz volt. Én azt hittem akkor – és ezt kérlek, így is írd le –, hogy ez a színház a világ közepe, hogy itt más színházak nincsenek. Én nagyon szerettem, és büszke voltam rá.

De elmentem, és teljesen kiszakadtam  a színházi körből, mert akkor nem volt ennyi internetes kapcsolat, anyámnak is kézzel írott leveleket küldtem. Néhány évig nem jöttem vissza, de szükségem is volt arra a néhány évre ahhoz, hogy leülepedjen bennem a feszültség, ami tizenöt év alatt összegyűlt. Mert tagadhatatlan az, hogy azért ez sok. Mondtam Gábornak, és most is mondom, hogy szerintem ez egy nagyon jó döntése lehetne mindenkinek, hogy maximum tizenöt évre kössenek szerződést egy ügyelővel, ne hosszabb időre. Ne ilyen nyugdíjas állásként kezeljék, mert tizenöt év szerintem olyan idő, ami alatt egy ügyelő nagyon jól tud teljesíteni. Tizenöt év után elkezd a figyelme romlani, meg a kor is hozzájárul ahhoz, hogy ne legyen annyira erős, figyelmes. Ha bekövetkezik ez az elöregedés, akkor kiteszi magát olyan helyzeteknek, hogy megalázzák, hogy csúnyán beszélnek vele. Nem azért, mert már nem tudná a szakmáját jól csinálni, hanem azért, mert maga az a tizenöt év kemény hátizsák.

Ha összehasonlítod a kettőt, akkor mi a könnyebb: színházban élni tizenöt évig, vagy a színházon kívül?

Hm, megfogtál! Hát, összehasonlítani nem lehet. Azt hittem, hogy ez a tizenhárom Hawaiion töltött év el tudja feledtetni velem a színházi rajongást, a szeretetet. De nem tudja. Éppen ez az egy hónapos munka hozta vissza bennem azt, hogy szerintem ugyanúgy vissza tudnék jönni, alkalmazkodni, dolgozni. Annyi különbséggel, hogy ugye a fiatalok most már könnyebben dolgoznak. Ez a sok technika hozzájárul ahhoz, hogy más legyen a munka üteme. Ezt ötven év fölött nem szívesen csinálnám már.

Ez az egy hónap elég volt neked ahhoz, hogy össze tudd hasonlítani a mostani színházat az akkorival?

Igen. Össze tudom hasonlítani. Bent voltunk egy hónapig, és mindent le tudtam olvasni a próbatábláról, meg a sorok közül is.

Biztos, hogy sokkal többet dolgoznak. Az én időmben nem volt még stúdió, és a stúdióval most megkétszereződött a munkájuk. De az is biztos, hogy ehhez képest óriási technikai fejlődésen ment keresztül a színház, ami szinte felére csökkentette a munka mennyiségét.

Nekünk nem voltak füleseink, tehát, ha valakit a színpadra kellett hívnom, körbefutottam az épületet, és megkerestem, hol van. Olyanra is emlékszem, még kezdő koromból, hogy egy színésznő elaludt, nem jött be a próbára, hívtam én vonalas telefonon, de nem vette fel, és akkor azt mondták nekem, hogy menjek utána. Én beültem a taxiba, elmentem a Mărăști térre, megkerestem, hol lakik, becsengettem, megvártam, amíg felöltözik, és akkor behoztam taxival a színházba. Soha nem fizették ki a taximat. Többet ilyet nem csináltam.

Amit még észrevettem – de nem akarok az intézmény ellen beszélni –, az a fegyelem. Akkor nagyobb volt. Most nagyon összeforrt személyzet van, de akkor az ügyelő jobban a kezében tartotta a fegyelmet. Emlékszem, Lovász Rózsa volt hosszú ideig az ügyelőtársam, és ő is egy nagyon keménykezű ügyelő volt, tőle is sokat tanultam. Valószínű, nem véletlen, hogy meghirdették a kurzust. Nem véletlen, hogy gondolkodnak abban, hogy ezt javítani kell, újraéleszteni, fejleszteni. Vagy egyszerűen az történt, hogy nem gondolkoztak időben, hogy kineveljék vagy kitermeljék a következő ügyelőgenerációt, és most felébredtek, hogy baj van, nem rendelkeznek megfelelő háttérrel ahhoz, hogy ne sikkadjanak el ezek a dolgok.

Neked mi tűnt a legnehezebbnek abban a tizenöt évben, amit itt töltöttél?

Az, hogy elhanyagoltam a gyerekemet. Mivel elváltam, nekem lett volna a feladatom, hogy anyja és apja legyek, de szinte már anyja se tudtam lenni, olyan szempontból, hogy reggeltől estig a színházban voltam. És estétől reggelig. És hétvégén is. Mindig.

Hogy tudja valaki ezt megcsinálni? Mármint azt, hogy reggeltől estig és estétől reggelig bent van? Hogy nincs is más élete?

Úgy, hogy munkamániás voltam! Színházmániás!!! A magam szintjén. És én nagyon jó viszonyban voltam a társulattal, a színészekkel. Nagyon szerettem őket, és örültem, hogy köztük lehettem, hogy befogadtak. Jó, most mindenki azt mondja, hogy „ne bratyizz a színészekkel”, de én nem így éreztem. Én teljesen jól éreztem magam velük a büfében és a turnékon is. Mindenkivel jóban voltam, és ez nem rontotta el a színpadi munkát. Tehát, nem húzta vissza – nem éltem én sem vissza vele, és ők sem. Helyén volt az, hogy jól éreztük magunkat a büfében vagy a városban, de a színpad, az színpad volt. Amennyi tiszteletet adtam, annyit is kaptam vissza.

Mit gondolsz erről a nagy áldozatról, amit hoztál? Ezt beléd nevelték valamilyen szinten? Manipuláltak? Sokat beszéltek neked erről? Könnyen elfogadtad, hogy túlórázni kell, hogy bent kell lenni, akár ünnepekkor is? Vagy ez neked természetes volt, és valójában nem is gondoltál erre így?

Nekem természetessé vált. Valószínű, ilyen az én természetem. Nem szeretem az unalmat, az unalmas munkát. Nem tudtam soha nyolc órát irodában ülni. Az ilyen munkákat nem tudnám csinálni. És amúgy meg nagy kihívás volt. Kalandvágyó ember vagyok, azt hiszem. Nagyon szerettem a turnékat, szerettem utazni, magát a buszozást is.

Ha visszanézek erre a huszonöt-harminc évre, rájövök, annyira fiatal voltam akkor, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez nehéz nekem, vagy sem. Én csak végeztem ösztönösen a munkámat. És ehhez hozzájárult, hogy nagyon jó barátságban voltam Bíró Józseffel, Lóval. Ő adta meg ennek az alapját, hogy hogyan kell ezt szeretettel csinálni, hogyan kell tökéletesen csinálni. Nagyon keménykezű volt velem, jó barátok voltunk, vagyunk a mai napig is, de ő a színpadon nagyon keményen bánt velem. És én mindig azt mondtam, hogy ha keményen bánnak veled a színpadon, abból tanulni kell, és másnap úgy gyere vissza, hogy azt pontosan, jobban csinálod. És én ilyen voltam.

A színpadi munkákban meg mi volt a legnehezebb? Hát, rendeztek itt monstrumelőadásokat, voltak óriási nagy produkciók, és ott bizony helyt kellett állni. Ezek nagyon nagy munkák, és nagyon megviselik a színészt, a műszakot és az ügyelőt. Akkor se nem látsz, se nem hallasz, csak a főpróbában vagy, problémákat kell megoldani. Mivel a technika még nem volt ennyire fejlett, állandó jelleggel kellett szaladgálni: fussál fel a műhelybe; fussál fel a lakatosba; ellenőrizd le, hogy megcsinálták-e; nézd meg a festödében, hogy lefestették-e – mindent így, személyesen oldottunk meg. Amikor már nagy volt a probléma, szaladni kellett az igazgatóhoz, hogy ő segítsen, ha nem bírtad már egyedül. Az ő szava mindig szent volt, de azért igyekeztünk megoldani nélküle.

Róla is azok a legendák keringnek itt a színházban, hogy elég keménykezű ember. Neked milyen volt a viszonyod vele? Féltél, tartottál tőle?

Gáborral egyszerre kezdtük. Amikor őt kinevezték, én akkor kezdtem az ügyelést. Az első két-három évben Rózsával dolgozott, mert akkor még olyan kezdő voltam, hogy nem bízta rám az előadásait. A kopasz énekesnő volt akkor a nagy előadása, azt Rózsa ügyelte, de amikor ő nyugdíjba ment, én vettem át az előadásokat. A rendezők eljönnek a színházba, és megnézik, ki az az ügyelő, akiben a legjobban meg lehet bízni. Voltak olyan évadok, amikor kettőt-hármat-négyet is ügyeltem. Nem mondhattam, hogy nem. Sőt, olyan is volt, hogy én kértem Gábortól, hogy „írjál ki másodszor, harmadszor is, mert szeretnék benne lenni”.

Visszatérve Gáborra, először féltem tőle. Mindenki félt tőle. Gábor az elején nagyon erőskezű diktátor volt, és ezt nem rossz értelemben mondom, mert most is, bármikor elmondom, hogy igenis kell egyfajta diktatúra legyen a színházban, ez nem demokrácia. Tőle tanultam ezt, és így van.

Nem lehet úgy élni, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Ez nem egy olyan intézmény. És egy pár év után kezdtem pontosan érteni a szavait, a félszavait. Így lettem aztán a főügyelője abban az időben. Ugye a főügyelő és a művészeti titkár most ugyanazt fedi. Szóval akkor ez egy óriási váltás volt számomra is, mert Potyónak (Moldován István – szerk. megj.) még ilyen kézzel írott próbatáblái voltak, és akkor én vezettem be azt, hogy leváltottuk a kézzel írottakat. Különböző újításokat hoztunk, mert kaptunk számítógépeket az irodákba. Szóval ezeket, és még nagyon sok mindent én vezettem be azokban az időkben, és még ma is látom a nyomait. Van, amit most is használnak.

Megtanultam Gábor nyelvét, félszavakból is értettem, hogy mit akar, vagy mi a kívánsága, a parancsa. Nagy Dezső hajcsárnak nevezett engem. Mindig azt mondta, hogy én hajtom a csapatot. De hát én végrehajtó voltam, az a fajta ügyelő és művészeti titkár, aki, amennyit lehetett, kihajtott, kipréselt munka szintjén másokból, és saját magamból is.

Ebben az időszakban kezdett kialakulni az, amivé lett ez a színház. Akkor volt a nagy váltás. Akkor körvonalazódott az intézmény új identitása. Mit éreztél, éreztetek ott a színpad körül ebből?

A sikerek olyan erővel csapódnak be, olyan energiával tartja a színészeket fent, és olyan örömet, élményt ad, hogy sodorja az ügyelőt is magával. Az ügyelő nem tud erről leszakadni.

A teljes interjút itt olvashatja.