Bátorságkapszula romáknak és nem romáknak – Interjú Moca Rudolffal

2019 október 20. vasárnap, 9:09

Moca Rudolf (vagy ahogy a legtöbben ismerik: Moca Rudy) sokoldalú tevékenységet folytat: aktív közéleti személyiség, nyugalmazott bábszínész, színész, rendező, civiljogi- és kultúraktivista, rádió- és tévészerkesztő.

A teljes interjú a Játéktér oldalán olvasható.

Hogyan határozta meg a család a gyermek Moca Rudolf életútját?

Számomra a család volt az első és legfontosabb állomás, amely a legerőteljesebben meghatározta és befolyásolta a lelkialkatom kialakulását, megrajzolta a személyiségem határait, kialakította a viselkedési mintákat, amelyeket életem során követtem. Édesanyám magyar, édesapám roma származású volt. A nagymamám, aki felnevelt, szigorúnak mondható nevelési elveket alkalmazott, olyan keményeket, hogy én azt leginkább a katonasághoz tudnám hasonlítani. Gyermekként úgy éreztem, hogy „terrorban” nőttem fel: egy milliméterrel sem térhettem ki a szavából. Ő alakította ki bennem azt az értékrendet, amely szerint, ha bármit el akarsz érni az életben, azért harcolnod kell, meg kell dolgoznod érte. Otthon a családban csak magyarul beszéltünk, az óvodában is magyar tagozaton tanultam. Első osztályos koromban azért mentem a román osztályba, mert ott a negyedikesek virágalagutat csináltak az elsősöknek. Azután már román nyelven folytattam a tanulmányaimat és román nyelvi környezetben dolgozom azóta is.

Tehát majdnem spártai nevelést kaptam – de amikor elkezdtem többet érteni a világból, rájöttem, hogy az általa meghatározott szabályok alakították ki bennem azt a vágyat, hogy meghaladjam a korlátaimat, hogy minél meszszebbre jussak, anélkül, hogy elfelejteném, honnan indultam és anélkül, hogy megfeledkeznék a szerénységről… Ezt mindenképpen neki köszönhetem.

Hogyan határoztad el, hogy tovább fogsz tanulni?

Először azt hittem, hogy egész életemben ott maradok, az állatok és a nehéz falusi munka rabja leszek. És kialakult bennem a gyermeki vágy, az akarat (nem tudtam azt én még akkor megfogalmazni), hogy elkerülhessek, megszabadulhassak a fizikai munkától. Tudtam, hogy ez csak tanulással, a könyvek segítségével fog sikerülni.

Attól a pillanattól, hogy a marosvásárhelyi Állami Bábszínház román tagozatára kerültél, és a nyugdíjazásodig az ország egyik legismertebb és legjobb bábosává váltál. Hogyan fogalmaztad meg magadban ennek az időszaknak a tanulságait? 

A 43 évnyi színészi gyakorlatom idején megtanultam, hogy a színház olyan intézmény, amelyik nevel. Különösképpen a gyermekeknek szóló színház, a bábszínház. Drámai színészként a felnőtteket még becsaphatod, ők teljesen más szemszögből ítélik meg a játékodat. Nem csupán az érzelmi érvek hatnak rájuk, hanem a racionalitás is. De a gyermek ösztönösen él, az érzelmeivel gondolkodik – meg kell győznöd, hogy mint szereplőt szeressen vagy elutasítson. Ezért a bábosnak nagyon erős hitre, nagy szenvedélyre, komolyságra van szüksége. Sok esetben saját magadról, a családodról is le kell mondanod azért, hogy feláldozd magad a színház oltárán, hogy igazság legyen a játékodban, segítened kell a gyermeket, hogy beleélje magát a királyfi szerepébe és képes legyen legyőzni a sárkányokat. A színház engem arra tanított meg, hogy nyertes legyek a szerénységben, és ha valamikor veszítenem kell, akkor veszítsek méltósággal. Ezt az életem princípiumává tettem. A színház nevel, és ki kell nyitni a kapukat a kisgyermeknek, akik, mihelyt eljönnek a színházba, nevelhetőek lesznek, akárcsak a felnőttek.

Mi a tapasztalatod, hogyan fogadják a bábszínházi előadásokat a roma gyerekek? Van-e lehetőségük bábszínházi előadásokra eljutni, és ha igen, hogyan csapódik le bennük?

A roma gyerekek pontosan úgy reagálnak egy bábszínházi előadásokra, ahogyan bármelyik másik gyermek. Szerintem ez a dolog nem nemzetiségfüggő, egyszerűen gyermekként fogadják. És mégis beszélhetünk különbségről. Az tény, hogy a roma gyerekeknek nincs lehetőségük bábszínházba járni úgy, mint a magyar vagy a román családok gyermekeinek. Az ő szüleik nem jártak színházba, nem jártak óvodába, tehát másként szocializálódtak, nem vettek részt közös tevékenységeken, vagy nem érezték például azoknak a közösségi szerepjátékoknak a jótékony hatását, amit az óvodákban tanítanak meg. Ez az oka annak, hogy, ha szervezett formában érkeztek roma gyermekek a bábszínházi előadásra, vagy mi mentünk ki egy-egy faluba hozzájuk, sokkal jobban el voltak bűvölve, mint például a román gyermekek. Akik már megszokták a bábelőadás világát, azoknak nem jelentett újdonságot. A roma gyermekek számára pedig maga volt a csoda. Azoknak, akik rendszeresen látogatták az előadásokat, csupán újabb örömet jelentett, de a roma gyermekeknek több volt, mint egyszerű öröm, maga volt a bűvölet. Mivel nem láttak még ilyet, teljesen lenyűgözte őket, sokkal figyelmesebben követték az előadást és jobban belekapcsolódtak.

Kik voltak azok a személyiségek, akik téged tanítottak-neveltek a bábművészetben?

Nagyon nagy személyiségek voltak, akiknek egyenként kellene oltárt emelnem, hogy megköszönjem, amit értem tettek. Habár én román tagozaton dolgoztam, a bábos mesterséget egy hatalmas kaliberű színésztől, bábos mestertől, Péter Jánostól tanultam meg, aki a kolozsvári bábszínház színésze, és Kovács Ildikótól, aki szintén a kolozsvári Állami Bábszínház rendezője volt. És a vásárhelyiek közül két magyar kolléganőtől, Nagy Katalintól és Czédula Zsuzsától tanultam el – úgy igazán – a mesterség alapjait. Ez a négy ember formált bábossá engem. Büszkeséggel tölt el az a tény, hogy a közel harminc bábszínházban dolgozó bábszínész közül az ország legjobb bábszínészének járó kitüntetést kaptam meg. Sok elismerést szereztem a munkámmal, legjobb színésznek járó, a legjobb alakításért járó elismeréseket, és megkaptam az egyetlen olyan díjat is, amivel pénzjutalom is járt, az UNIMA kisszobrot, amit a mi szakmánkban a romániai Oscarnak hívnak, úgy tudom, hogy rajtam kívül csak hat bábszínész kapta meg ezt.

Létrehoztad a Romo Sapiens – Rudy Moca Egyesületet. Mi a célod ezzel, miben szeretnél hasznára válni a roma közösségnek? 

Az egyesület játékos neve (Homo Sapiens − Romo Sapiens) jelzi, hogy mit szeretnék: támogatni az embert – a romát, aki tanulni, képezni akarja magát. Ezzel az egyesülettel a célom a polgári jogi, kulturális, vallási nevelés: minden területen szeretném rávenni őket, hogy tanuljanak és dolgozzanak. Mert bele kell kapcsolódniuk a társadalomba és aktívnak kell lenniük. Meg kell szokniuk azt, hogy a gyermekeiket iskolába kell adniuk, és a családokban is nevelniük kell. Nagyon sok helyre hívnak az országban működő roma egyesületek és civil szervezetek, hogy előadást tartsak különböző témakörökben: társadalmi beilleszkedés, kommunikáció és a többi nemzetiséggel való együttélési szabályok megértése és elfogadása. Ezenkívül partnerként együtt dolgozom más egyesületekkel, mint például a Pro Európa Liga vagy a Divers Egyesület, az olyan projektekben, amelyek a roma közösségeket célozzák meg. Röviden, a Romo Sapiens − Rudy Moca Egyesület célja a nemzeti identitás, a történelem, kultúra, nyelv és a romák életmodelljeinek felvállalt és felelősséggel való ismertetése, a nevelés és az emberi értékek kölcsönös tiszteletben tartása az interetnikai kapcsolatokban az együttélés során, egy olyan világban, amely az emberek közötti különbségek elfogadásán, a többnyelvűség és a multikulturalitás világában a „másság az egységben” európai fogalom szerint működik.

Mindez nem csupán a romák számára kell elérhető legyen, hanem mindenki számára. Számomra elfogadhatatlan, hogy a romákat elválasszák a többi nemzetiségtől. Ezért tartom fontosnak az integrációs, szocializációs modelleket, a társadalmi feltételek meghaladását, az önértékelés növelését; és mindezt magyarok és románok számára, nem csak a romák számára elérhetően. Miért? Mert a magyarok és a románok ismerik már a roma kultúra potenciálját, de a romák számára is tudatosítani kell azt, hogy ők is képesek értékeket adni, nem csupán negatív képet nyújthatnak. Meg kell mutatni a pozitív példa sikeres modelljét.

Beszéled-e a romani nyelvet? Hogyan tanultad meg?

Beszélem, de még mindig tanulom. Nagyon nehéz, mert több dialektus létezik. A romani nyelv több mint húsz éve létezik, ez az irodalmi nyelv, amit az iskolákban is tanítanak, és ami Gheorghe Sarău nevéhez fűződik. Ő két csoportba osztotta a nyelvet: tradicionális nyelv, amit a Gáborok beszélnek, és a kárpáti nyelv, amely az erdélyi nyelvjárás. Ezeken kívül még létezik nagyon sok tájnyelvi változat, amelyek nagymértékben különböznek egymástól. Csak egy példát mondok: pl. Marosvásárhely mellett, Ákosfalván a vedernek azt mondják, hogy vidre, a csapóiak[2] pedig ugyanannak a tárgynak azt mondják, hogy degaleata, a román kifejezéshez hasonlóan. Én a kárpáti nyelvet beszélem, amelyben mindkét nyelv szókészletéből származó elemek vannak, a karácsonyfalvi Gáborok (a kalaposok), és a házicigányok nyelvéből is. Mivel én nem születtem bele a nyelvbe, még most is tanulom – körülbelül tíz éve kezdtem el. Annyira sokszínű nyelv, hogy még mindig vannak szavak, amiket nem értek és nem is tudok kiejteni, csak a kontextusból következtetek a jelentésükre.

Mindenben, amit teszel, amivel dolgozol, a színházat választod kifejezési eszközként.

Igen, valóban, mert a színház lenyűgöző kifejezési mód, amelynek a legnagyobb mértékben sikerül a nevelési elveket hatékonyan közvetíteni a nézők felé. Mert számtalan lehetőség van benne. Társadalmi színház, színházi nevelési formák, kollektív színház, szatirikus, drámai, komikus stb. – rengeteg módja, műfaja van a színházon keresztül történő nevelésnek. Ilyen az úgynevezett fórum-színház, amely Augusto Boal metódusa alapján működik, vagy az elnyomottak színháza. Bármilyen súlyos társadalmi problémát beemelhetsz a színházi térbe, amelyben egy általad készített forgatókönyv alapján érintheted azokat a kitűzött problémákat, amelyek a közösség számára fontosak. A közösségi színházban például felvetheted azokat az etikai és viselkedésbeli problémákat, amelyek ellenkeznek a jó ízléssel, a közerkölccsel, és ezáltal elérheted a minimális erkölcsi normák megismerését, ugyanakkor viselkedési anomáliákat is megmutathatsz, amelyeket ezáltal ki lehet javítani. Kérdéseket teszel fel, amelyek alapján a nézők elgondolkodhatnak és változtathatnak a viselkedésükön. Ezen az úton járok mint kultúraktivista, iskolákban is megfordulok, ahol a középiskolás diákokkal közösen kidolgozunk különböző szakaszokat az életükből – pl. amikor éjszakai életet élnek, mert vagányak akarnak lenni – de te megmutathatod a játék segítségével ennek a veszélyeit. Ha ezeket a megszokott didaktikus módszerekkel akarod velük megismertetni, akkor azt mondják: „tudod, mit, hagyj békén ezzel a dumával”. De az előadás során a szereplőben felismerik saját magukat, vagy azt a kezdeményezést, igyekezetet, a változni akarást.

Az interjú folytatását itt találja.