“Én azokhoz szólok, akik szeretnek egy kicsit máshogyan nézni” – Interjú Szabó Attila rendezővel

2019 november 16. szombat, 12:54

November 17-én kerül bemutatásra a Nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának legújabb előadása. A boldogság madara című mesét Szabó Attila írta és rendezte színpadra.

Alapanyagnak A kék madár tibeti mese változatát választotta, ami egy végtelen szikár, egyszerű történet arról, hogy hogyan lesz egy virágzó, buja, élettel teli, termékeny világból egy szikkadt terméketlen föld. Az ott élő emberek ebben a kilátástalanságban, terméketlenségben, szegénységben élnek, és innen indul majd el a két gyerek, az új generáció, hogy felszabadítsák őket az átok alól.

Szabó Attila / Fotó: Szigligeti Színház

Hogyan válik maivá ez a Tibeti mese?

A megvalósítás két dologgal játszik: az egyik az, hogy mi az alapprobléma, amivel a mese szembesít. Szegénység van, nem esik az eső, nem süt a nap, hideg van. Mondjuk ki, az új generációnak ezzel kell szembesülnie, és erre kell keresnie a válaszokat. Ezért azt hiszem, ez elég erősen aktuális kérdés: mi van az elpusztított földdel, miért nem ad semmit, miért lesznek az emberek szegények? Ma már a szegénység nem az, mint például amit a magyar népmesékből ismerünk, vagy amit ezelőtt több száz évvel jelentett, amit képileg tudunk a szegénységről: döngölt padló, rajta egyetlen egy szék, meg egy asztal, gyertya, és semmi egyéb. Ma már a szegénység elburjánzása: a szemét. Ma egy hajléktalan nem az árok szélén alszik, hanem papírdobozokban, rongyokban. Ma már egy szegény ember tele van fölösleges tárgyakkal, illetve nem fölösleges, hanem használhatatlan tárgyakkal. Ezekből próbálják a nincstelenek kiszívni azt a szeretetet, azt a használhatóságot, ami miatt az a tárgy létrejött annak idején.

Tehát úgy kezdtünk gondolkodni, hogy magát a szemetet, mint vizuális eszközt vettük alapul és azt kezdtük el újraépíteni, vagy abból kezdtük el felépíteni a világot. Ennek az előadásnak fontos gondolata, hogy miképpen lehet ezt a síkját esztétikailag úgy megfogalmazni, hogy értékes legyen. Másrészt pedig funkcionálisan úgy megfogalmazni, hogy ebből tényleg tárgyak, bábok, figurák, terek tudjanak kialakulni. Alapvetően magát a szituációt erre az alapgondolatra építettük, hogy az utcán élő, kukázó, keresgélő embereket egyszer csak belehelyezzük egy meseszituációba. Azt érzem, hogy a meséken keresztül beszélni kell arról, ami körülöttünk van. Valamikor így volt, csak aztán eltelt 100 év és keletkezett egy furcsa szűrő a mese és a valóság között.

Azt nyilatkozta egyszer, hogy a jó mese mindenkinek szól. De hadd kérdezzem meg: ez az előadás kiknek szól?

Én azokhoz szólok, akik szeretnek egy kicsit máshogyan nézni, akár a világra, akár a színházra. vagy azoknak szólok, akik még kicsik, emiatt mi irányítjuk azt, hogy miről beszélünk nekik. Valószínű, ezzel a problémával, amiről beszélünk, rengetegszer találkoznak, viszont a megoldással, vagy annak lehetőségeivel, kevésbé. Ritkán hallhatják és tapasztalhatják manapság ennek a mesének az alap filozófiáját: hogy mindennél erősebb a szeretetet. A megoldás a szeretet! Ezt rendkívül fontosnak tartom és lényegében mindig erről beszélek. Aztán hol így, hol úgy sikerül, de itt is arról van szó, hogy ki kell látni a szemétkupac mögül.

A gyerekeknek megvannak a szűrőik, a védekezési mechanizmusaik. Nem tartok attól, hogy bátran nyúljak a túlzásokhoz, mert tudom: a gyerek át tudja magának fordítani azokat a dolgokat, jelenségeket, amiktől mi felnőttek félünk, és emiatt megpróbáljuk a világunkon kívül helyezni, vagy becsomagolni. Például: félünk attól, hogy találkozzon a farkassal, aki megeszi Piroskát, mert az milyen csúnya dolog. De, egye meg, mert az a dolga! Azt gondolom, hogy lehet erős ingereket adni a gyerekeknek. Talán így tanulják meg a helyükön kezelni a dolgokat. Mert a mesében soha nem csak a problémával találkoznak, hanem mindig ott a feloldozás is ami akár felvértezheti őket a későbbi felnőtt lét problémáival szemben.

Nagyváradi Szigligeti Színház