“Építészként csinál színházat is” – Lengyel Anna Robert Wilsonról

2019 augusztus 22. csütörtök, 7:38

Az alábbiakban a PanoDráma dokumentumszínház vezetője, Lengyel Anna dramaturg írását osztjuk meg, amelyben a világhírű színházi rendező és képzőművészt, Robert Wilson alakját és tanítását idézi meg.

Lengyel Anna

7 éve, 21 éve és 22 éve is Watermillben töltöttem egy-két hónapot Robert Wilsonnal későbbi projektek előkészítésén. Voltunk aztán az idők során dolgozni hónapokig Bolognában, New Yorkban, Spoletóban, számtalanszor töltöttünk együtt időt, beszélgettünk, néztem előadásait, vagy őt magát a színpadon Koppenhágától Amszterdamon át Budapestig, ahol 1994-ben a Doctor Faustus Lights the Lights turnéján megismerkedtünk és ahol rögtön másnap egy egész napot tölthettem vele a pesti ócskapiacokon régi képeslapokra, kerámiára, terítőre, székre, s ki tudja, milyen más kincsekre vadászva. Még szöveget is írtam aztán neki: Wolfgang Wiens barátommal, Wilson dramaturgjával készítettük el az eredetileg németül bemutatott The Black Rider angol változatát (természetesen a Waits-dalszövegekkel és csakis a Burroughs szövegek szerény kiegészítéseként a szükséges helyeken, ahogy az ősbemutató idején, 1990-ben Wiens tette németül), mert ő csak így vállalta.

Watermill Center

Nyilván nem kell mondanom, hogy Robert Wilson elementáris hatással volt rám, s persze máig nézem, olvasom, s talán nekem van itthon a leggazdagabb Wilson-könyvtáram. Az Einsten a parton élő előadását kivéve tán mégis az a 22 évvel ezelőtti nyár volt a leglényegibb pillanat: mondhatni akkor tanultam meg látni, nem csak színházi értelemben. Akkor tapasztaltam meg, milyen az, ha a makacsul kompromisszummentes esztétikai igény nemcsak a színpadra, hanem a minket körülvevő terekre, tárgyakra, formákra, emberi viselkedésre, gesztusokra és mozgásra, s nemcsak a színpadi időre, hanem az élet szinte minden pillanatára vonatkozik. Hogy mire jó az, ha a Long Island-i nyári táborban a nyolcvan főre megterített asztalon minden egyes, a világ legkülönbözőbb sarkaiból összeválogatott tányér, villa és kés, minden szalvéta és sószóró, kancsó és pohár a tökéletes egész részét képezi még ha utóbb az ebéd első pillanatában óhatatlanul totális káosz lesz is belőle. Hogy miért van értelme még munka közben is már-már autisztikusan számon kérni a rajzpapírok, a ceruzák, a radírok rendjét, s hogy az az abszolút összpontosítás, amit az Einstein on the Beach, de akár a Doktor Faustus megálmodása és létrehozása feltételez, miért követeli meg, hogy az asztal mögött, ahol az alkotótársak és egyéb segítők ülnek, egyetlen pisszenés, egyetlen kissé zajosabb jegyzetelés vagy radírozás, egyetlen nagyobb, a figyelmet potenciálisan elterelő gesztus se zavarja meg az alkotót.

Ez a kép a watermilli főépület egyik oldalát ábrázolja, a kavicson egy emlékeim szerint jávai kis állatszobor, a pázsit, a murva egyaránt élre vágva, kissé a háttérben másik távoli képzőművészeti kincs. Az épületen látható kockás, nagy nyílászárók üvegajtók, melyek alapállapotban nyáron nyitva vannak, s a mögötte lévő térben dolgozni, mondhatom, hogy minden asztali munka legjobbika. A New Yorktól másfél-két óra buszúttal elérhető Watermill Center egész épülete az első pillanattól kezdve alkotótábor, képzőművészeti stúdió, próbahely, kiállítótermek sokasága, könyvtár és Robert Wilson Múzeum egyszerre. Minden egyes helyisége gondosan megtervezve, két épületszárny között a kavicspázsitos átjárót is külön világítás keretezi, minden sarokban és főhelyen a világ legtávolibb sarkaiból, fél évszázad alatt darabonként Wilson által személyesen összegyűjtött gyönyörű, akár többezer éves szobrok, rajzok, festmények, használati és dísztárgyak, míg a bútorok részben saját tervezésű egyedi darabok különböző előadásokhoz, de adott esetben egy párizsi közparkból úton a reptér felé megszerzett különleges szék.

Robert Wilson

1997-ben még nagyon messze volt attól a központ, hogy kész legyen, így a nyarak java kertészeti munkával, pakolással, rendszerezéssel, takarítással telt egészen a Benefitig, amikor a Long Island-i és New York-i high society sokezer dollárért együtt vacsorálhat Philip Glasszal, Laurie Andersonnal, Jessye Normannal, Tom Waitsszel vagy épp Umberto Ecóval és Salman Rushdie-val, annak idején Susan Sontaggal és Lou Reeddel és persze magával a mesterrel, miután megtekintettek egy kis bemutatót az az évi termésből. A kétkezi munka mindmáig lényegi része a nyári két hónapnak, hiszen ha házat építeni nem is, kertészkedni minden évben kell, s persze az évi nagy jótékonysági est továbbra is a legfőbb bevételi források egyike.

©Chloé Bellemère

A színházi munka java most is a Benefit utáni hónapban következik: a kertben felállított, néhány napra vagy egy-két hétre egy-egy produkciónak szentelt sátrakban dolgozik az adott alkotócsapat: egy-egy ember egy nyáron akár három-négy projekt részese is lehet. Az első nap előestéjén a sátor falára kerülnek az alapos kutatás kulcselemei: fényképek, festmények másolatai, a nem első fázisban lévő munka esetén Wilson rajzai, a jelenetbeosztás, idők és más kulcselemek. Maga Wilson sátorról sátorra jár, s átmenet nélkül képes – a fenti feltételek mellett – azonnal és teljesen elmerülni egy három év múlva esedékes nagyopera után egy bemutatójához közeledő monodrámában, melyet ő játszik, vagy egy főiskolásokkal készülő alkotás után egy múzeumi installációban, amely akár évtizedek munkáját öleli fel.

Fotó: Lengyel Anna

Ami manapság – már 1997-ben is – ritkábban kerül ki a sátorfalra, az a szöveg, szövegekkel utoljára tán a nyolcvanas években vette körül magát. Ma a dramaturg vagy akár dramaturggyakornok óriási felelőssége elmesélni a sztorit. Egyfelől páratlan élmény látni, ahogy meséd nyomán mondjuk Wilson a POEtry egyik történetéhez gyertyaerdővel tölti be a színpadot, mert te úgy mesélted, s a hideg ráz ki, ha belegondolsz, hogy a stockholmi Álomjátékból kis híján kimaradt a darab egyik központi szimbóluma, a növekvő kastély, csak mert az idióta dramaturg felkészületlen volt. De nem elég a kutatásból és a drámából felkészültnek lenni. Ha te vagy a dramaturg, a mester egyik első kérdése, hogy hány jelenet lesz, hány részből áll az este és hány percig tart majd. Határozott, kész válaszokat vár, nem tétova okoskodást. Elvégre dramaturg vagy, vagy mi a szösz, ő pedig építészként csinál színházat is. Először a szerkezetnek kell állnia, majd utána jön csak a betét meg a ciráda. És persze arról is van bőven mit mesélni. De most az a 97-es nyár jutott eszembe a Facebooknak köszönhetően, az a nyár, amikor megtanított látni.

Watermillben persze azt is megtanulja az ember, hogy Robert Wilsonnak nemcsak egyes előadásai, hanem egész életműve is igazi Gesamtkunstwerk. Remélhetőleg sokáig még a lassan 78 éves mestertől személyesen is.

Lengyel Anna