“Itt szabadság van és friss levegő” – Néder Panni személyességről, döntésekről, Berlinről

2019 szeptember 08. vasárnap, 7:17

Néder Panni színházrendező ma már Berlinben él, előadásokat készít, kemény munkával építi fel színházi munkáit, saját magát. A Prae.hu kérdezte.

A PRAE.hu interjúját ITT OLVASHATJÁK.

A kérdésre, vissza tud-e emlékezni arra, hogy milyen döntések vagy találkozások, véletlenek vagy tervezett lépések befolyásolták a karrierjét, Néder Panni elmondta: “Az első nagy fordulópont Ascher Tamás tábora volt Zalaszentgróton, 2005-ben. Aztán Berlin, ahol már korábban is nagyon szerettem volna lakni, ez életem egyik legfontosabb döntése. A kiköltözés mondjuk nehezebben ment, mint gondoltam. Sok magyarországi sebet kellett begyógyítanom, ez évekig tartott. De egy ideje már érzem azt, hogy kezdek igazán magamra találni. Ennek a folyamatnak Berlin a sarokpontja. Az is meghatározó volt természetesen, hogy 18 évesen felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.”

Néder Panni / Fotó: Bodnár Patrícia, prae.hu

Néder Panni Berlinben a Hochschule für Schauspielkunst Ernst Busch színházművészeti főiskolán is tanult, mert úgy érezte, vannak szakmai hiányosságai, nem tartotta elég alaposnak az itthoni képzést. “A tanulás is egy újabb lépés volt ahhoz, hogy gyökeret eresszek. Egy évig jártam oda egy ösztöndíjjal, nagyon jó volt, mert szabadon ugrálhattam az évfolyamok között, én választottam ki, hogy mit szeretnék tanulni. A szakmai fejlődésen túl a kapcsolatrendszer miatt is okvetlenül fontosnak tartom a képzést. Magyarországon kizárólag az SZFE-n lehet színházrendezést tanulni, kisebb a spektrum. 8 éve diplomáztam, arról az időszakról tudok nyilatkozni, mára lehet, hogy változott a helyzet. Nagyon naiv és nyitott voltam, amikor felvettek, védőháló nélkül engedtem be az elnyomó rendszer dárdáit. Alapvetően rendkívül hímsovinisztának tartom a magyar társadalmat, annak mintáit és lenyomatait, és ebből fakadóan a színházi rendszert, valamint az egyetemi képzést is. Tudom, hogy ez leírva majd sarkosan hangzik, és a kérdés természetesen összetett. Zombinak éreztem magam az egyetemen, annyi váratlan, megalázó ütés ért az elején, hogy nagyon sokat görcsöltem, majd egy időre teljesen bezárkóztam. Adott esetben nem jártam be órákra és kivontam magam az események alól, amit a tanáraim lustaságként értelmeztek, miközben diónyira szűkült gyomorral rettegtem attól, hogy rossz vagyok, és ma vajon mit fogok kapni. Bizonyos gyakorlati tanárok kommunikációját személyeskedő, romboló attitűd jellemezte, emellett számos hátrány származott abból, hogy én voltam az egyetlen lány az osztályban. Többször elhangzott, hogy a rendezés igazából férfiaknak való, és e fals hitrendszer lenyomatai természetesen a gyakorlatban is érvényesültek – ezt későbbi, színházi munkáim során is tapasztaltam. A másik problémám a magunkra hagyottság volt, egy-egy tanár próbalátogatásakor megkaptam, hogy nem tudok dolgozni, színészt vezetni, és ennyi. A bántó, adott esetben szexista jelzőkről nem is beszélve.

Azzal sem értek egyet, hogy bele kell halni a színházba, az utolsó csepp véredet is elhullatni, és lehetőleg sokat szenvedni.

Ezt nehéz volt levetkőzni, mikor már rojtosak voltak az idegeim, akkor is azt hittem, hogy nem csinálok eleget, ezt konkrétan tavaly sikerült letennem. Én akkor tudok jól dolgozni, ha kiegyensúlyozott vagyok, és emellett a humánus alapú képzésben, valamint a határozott, megértő és tiszteletteljes kommunikációban hiszek. Hogy jót is mondjak, számos remek embert, szép társasági emléket és a legjobb barátomat, valamint legrégebbi munkatársamat, Marsalkó Eszter dramaturgot is az egyetemnek köszönhetem. Földényi László rendkívül meghatározó tanár a számomra, még a diploma után is beszöktem egy-egy órájára. Zsótér Sándor színészkurzusa nagyon felszabadító volt, és az osztályfőnökhelyettesünk, Almási-Tóth András figyelme, valamint kortársopera-elemzései is sokat jelentettek. És általa jutott el az osztályunk több külföldi csereprogramra, fesztiválra” – összegezte Néder Panni, aki azt is hozzátette, a berlini főiskolán egyáltalán nem kötöttek bele az ízlésébe, kizárólag szakmai viták folytak.

Dolgozott kint rendezőasszisztensként is, illetve részt vettél a PAP Berlin Mentoringprogrammban. Arról, hogyan működnek ezek a lehetőségek, úgy nyilatkozott: “Berlin hatalmas város, néha túl szerteágazó lehetőségekkel, illetve ott nem csak egy egyetemen lehet rendezést tanulni. A kapcsolatok szempontjából persze ott is fontos, hogy ki hova járt, de nem a legmeghatározóbb. Tisztelik azt, amit csinálsz, az eredmények számítanak. Ott nem létezik olyan, hogy „a szakma”. Egyébként pont ezt kellett felfognom, hogy nem várhatom el magamtól ugyanazt, mint Magyarországon, hiszen óriási a piac, sokkal több ember foglalkozik alkotóművészetekkel, és ezeknek rengeteg irányzata van. Itthon ez egy kicsi szakma, mindenki ismer mindenkit, egyszerűbb látványosnak lenni, ha bekerültél a látómezőbe.

Rájöttem, hogy Berlinben nem feltétlen fogok látszani, és nem is ez a legfontosabb.

(…) Bazsó Adriennel, aki a legfontosabb kinti munkatársam, nagyon sokat foglalkozunk a PR-ral, magunknak szervezzük a nézőinket, mindig ki kell találni, hogyan lehetünk látványosak ezen a gigantikus palettán. Hasonló a helyzet az újságírókkal is. Kevesen vannak, nehéz elérni őket, inkább befutott helyekre mennek el. De a Wann hast du das letze Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) című előadásunk szerencsére nagyon jól megy, terjed a híre, nagyon sikeres, több fesztiválra meghívtak már, és két díjat is nyertünk vele. (…) Autobiografikus színházzal foglalkozom. Nem szerepeket játszunk, a személyesség dominál az előadásokban.”

Arról is beszélt, mit tekint sikernek, ha a színházról van szó: “Többféle siker van, ezzel az előadással is átélhettük ennek változatait, például díjakat nyerni és újabb fesztiválmeghívásokat kapni fantasztikus érzés, de számomra azok a pillanatok az igazán fontosak, amikor a csapatmunka eredményeként a semmiből létrejön valami, átalakul és túllép rajtunk az anyag, akár a próbán.

Ilyenkor egészen metafizikus pillanatokat élek át, lélegzetvisszafojtva, hálatelten figyelem őket.

A nézőkkel a Wann-ban már az első pillanatban kapcsolatba lépünk, törekszünk a személyes helyzetek kialakítására. Nagyon megkapó, mikor például feljön egy idegen a színpadra hosszú szemkontaktust tartani velem, vagy egy hatvanöt éves nő őszintén válaszol Adrienn kérdésére, hogy mikor szeretkezett utoljára egy hegy tetején, akár konkrét, akár szimbolikus értelemben. Szuperek az előadás utáni találkozások a közönséggel, jó látni azt, hogy tényleg történt velük valami.”

Arról, hogy Magyarországról érkeznek-e megkeresések, Néder Panni elárulta: “Két éve ért egy nagy visszhangot keltő, kemény pofon a Vígszínházban, ahol konkrétan átvertek egy munka kapcsán. Aztán még egy, szintén szakmai jellegű. Ezek után nagyon erős határokat húztam, hogyha jön itthonról megkeresés, mi az, amit szívesen elvállalok. Régebben kerestem a lehetőségeket, be is darált a két ország közti széthasadtság, de most már Berlinhez tartozom. Nehéz volt, mert társadalmi szinten rendkívül elkötelezett vagyok, fontosnak tartottam, hogy visszaforgassam Magyarországra, amit kint magamba szívtam. De a pofonok által egyértelműen megmutatta az élet, hogy

csak roncsolom magam, felesleges a lojalitás, mivel itthon az aljasságnak általában nincsenek konzekvenciái.

A Wann hast du…-t nagyon érdekes lenne itthon játszani, sokan kérdezik, hogy elhozzuk-e Magyarországra. Igazából örülnék neki, mivel szókimondóan tematizáljuk benne az adott esetben ide is kapcsolódó politikai, kulturális és személyes kérdéseinket, félelmeinket. A fent említett határhúzás miatt nem keresem külön a lehetőségeket, viszont ha jönnek, nagyon nyitott vagyok.”

“Azóta érzem magam otthon Berlinben, amióta nem ingázom. Itt szabadság van, és friss levegő.

Megtaláltam a közegem, remek alkotókkal dolgozom együtt, és a csapat egyre bővül.

Természetesen itthon is számos csodás ember van, akikkel jó lenne dolgozni, remélhetőleg erre lesz még lehetőség a későbbiekben” – szögezte le az alkotó.

Németh Gábor Dávid interjúját ITT OLVASHATJÁK.

Fotó: Bodnár Patrícia, prae.hu