Messzire ment emberek – Magyar színházi alkotók külföldön

2019 november 26. kedd, 7:54

Miért hívnak egy magyar alkotót külföldre? Mi az a „más”, ami inspirálóan hat egy külföldi színházi alkotóra?

Milyen hatással van a környezet a munkára? Más munkamódszert igényel-e a külföldi környezet? Hogyan változik a színházi hatásmechanizmus más országokban, színházi kultúrákban?

A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozatának legutóbbi alkalmával erről beszélgetett a Katona József Színházban Boross Martin rendező, Kolonits Klára operaénekes és Láng Annamária színművész. A beszélgetést Seres Gerda újságíró vezette. A vendégek a prózai színház és az opera világából érkeztek, így a közönség a személyes történetek fókuszán át a nagyképet is megismerhette.

Azt, hogy egy magyar színházi alkotó külföldre megy dolgozni, motiválhatja személyes szakmai vágy, és lehet egzisztenciális kérdés is. Kolonits Klára számára a külföldi fellépések elválaszthatatlanok attól a helyzettől, amely pályája kezdetén adott volt: az operaházakban a tagsági státusz megszűnése. Bár számára mindig az volt a fő cél, hogy Magyarországon énekeljen, mert – ahogy fogalmazott – az ő közönsége itthon van, a hazai lehetőségek hiánya, és az ebből következő anyagi szempontok is közrejátszottak a külföldi karrierben. Boross Martin szerencsésnek nevezte a helyzetét: „a teljesen személyes és érzelmi érdeklődés és ösztönös vágy a nemzetközi jelenlétre párosul egy stratégiai vagy egzisztenciális szükséglettel is.”

Mind őt, mind társulatát, a STEREO Aktot is motiválja, hogy új közegben dolgozzanak, de munkával is el kell látniuk magukat. Amellett, hogy véleménye szerint külföldön nagyobb kereslet van azokra a formákra és új dramaturgiákra, témákra, megközelítésmódokra, amiket ők képviselnek, „senki számára nem titok, hogy a magyar kultúrafinanszírozás nem kényezteti el a fiatal kortárssszínházi-független színházi alkotókat. Abból maximum egy produkciót tudunk megcsinálni, és azt öt-hat alkalommal továbbjátszani. Ebből nemhogy repertoárjellegű, de semmilyen értelmezhető működést nem lehet fenntartani. Ezért szükségünk is van ezekre a típusú munkákra, ezeknek köszönhetően tudunk fennmaradni és folyamatosan dolgozni.”

Az opera nemzetközi világában jó ideje nem prioritás az előadó nemzetisége – bár a kritikákban meg-megjegyzik az énekesek kiejtését –, a prózai színházban még mindig ritkának számít az, ha valaki nem az anyanyelvén játszik. Egy ilyen meghívás esetében inkább az a gondolkodásmód vagy energia számít, amivel a külföldi színházi alkotó a produkciót gazdagíthatja.

Az opera világa más abból a szempontból is, hogy az operaházak ritkán veszik fel a kapcsolatot a meghívott művésszel, van ugyanis egy közbülső erőtér: az ügynökrendszer. Ennek kialakulása kereshető a nemzetköziségben, valamint az intendánsok vagy a művészeti vezetők évtizedekkel ezelőttihez képest jóval gyorsabb cserélődéséhez. Az ügynökségek a piacot nagyon erősen kontrollálják: „Bizonyos típusokat, hangfajokat, nemzetiségeket választanak. Ez egy nagyon irányított piac, mert az opera világa sokkal több pénzt mozgat meg, mint a prózai színház, és ebből nagyon sokan szeretnének részesülni. A művészi szempontok ebben nem kizárólagosak” – magyarázta Kolonits Klára. A rendszer pozitív hozadéként említette, hogy fölfedezik a fiatalokat, fölfuttatják és megpróbálják jó házakba eladni őket, a negatívuma viszont az, hogy aki független művészként próbálkozik, azt megpróbálják kiszorítani.

A prózai színházakban a folyamat sokkal inkább a személyes tapasztalatokon alapszik, korábbi munkakapcsolatokra épül. Láng Annamária, aki ősztől a Burgtheater tagja, úgy fogalmazott, az, hogy egyenes útnak tűnhet, ahogy a tudatosan nemzetközi társulatot építő bécsi színházba került, de „valójában sok-sok fura kis útról”, amik a pályáján itt-ott keresztezték egymást.

Boross Martin rendezőként és a STEREO Akt művészeti vezetőjeként, azaz egyéni alkotóként és társulatával is több nemzetközi együttműködésben vesz részt, és véleménye szerint mindkettőt privilegizált helyzetet jelent. A partnerek tudják, hogy mit vesznek, egy már létező előadást, egy koncepciót, amit adaptálnak az új helyszínre, új társulatra, új városra, vagy ismerve a munkájukat kérik fel őket egy téma kapcsán. Bár van szerepe a véletlennek, a személyességnek, de a dunaPart-típusú showcase-ek, a nemzetközi együttműködések miatt az egyre szélesedő kapcsolati háló jelentősebb mértékben hoz új felkéréseket, ami sok esetben nem is a produkció létrehozásával, hanem néhány hetes rezindenciával, workshopokkal, tréningekkel, közös kutatással kezdődik; és persze vannak praktikus szempontokat figyelembe vevő koprodukciók, például az, ha a partnernek szüksége van egy kelet-európai közreműködőre. Az internet szerepét másképp ítélték meg a beszélgetés vendégei. Kolonits Klára elmondta, hogy az „operakalózok”, azaz az előadásokat titokban rögzítő rajongók is hozzásegíthetnek ahhoz, hogy valakire felfigyeljenek, Boross Martin inkább az elérhető információk mennyiségére és minőségére (többnyelvűségére) tette a hangsúlyt.

A beszélgetésből az is kiderült, hogy a kulturális különbségek nem csupán eltérő nézői reakciókban – tetszésnyilvánításban vagy a közönségtalálkozók aktivitásában – fejeződnek ki, de a színház mindennapi működésére – próbák hosszára – is hatással lehetnek.

A világhálónak köszönhetően hírekből, kritikákból értesül a hazai közönség értesül a magyar alkotók külföldi sikereiről, és vannak produkciók, amelyeket Magyarországra is eljutnak, de a realitás mást jelent, mert ezekből itthon valójában csak kevés érzékelhető: „Nem lehet egyszerre két lovon ülni. Én egy ideig vágytam volna rá, hogy bármiféle hatása legyen a külföldi munkáimnak arra, amiket itthon csinálok, de milyen alapon várom el?” – tette fel a költőinek szánt kérdést Láng Annamária, és gyorsan meg is válaszolta, hiszen ha a nézők nem láthatják az előadást, hatástalan marad. „Így is nagy dolog, ha kritikusok eljönnek, megnézik, tudósítanak róla, ami nagyszerű, de ennél többet nem lehet várni.”

A beszélgetés teljes terjedelmében a Magyar Színházi Társaság honlapján olvasható.

A Jó kérdés következő beszélgetésére december 16-án 17 órai kezdettel kerül sor a Katona József Színházban. Egyedül a színpadon címmel, vendégeinkkel, Bálint Andrással, Fullajtár Andreával és Járó Zsuzsával a monodrámákról beszélgetünk. Arról, hogy mikor mer belevágni egy színész abba, hogy monodrámával álljon színpadra, és miért tartanak sokan a műfajtól; de arra is választ keresünk, hogy személyesebb viszonyt követel-e a történet, és partnerek híján milyen kapaszkodók vannak a színpadon.