Milyen egy táncjáték a sport és a művészet találkozásáról? – Interjú Gyulai Júliával

2017 augusztus 12. szombat, 7:20

Fairplay – Sportóriások legendája címmel mutatja be a Városmajori Szabadtéri Színpadon új előadását a Coincidance Táncszínház augusztus 13-án. A produkciót koreografáló és rendező Gyulai Júliával inspirációkról, alkotási folyamatról beszélgettünk, amelynek nem is annyira a hátteréből mindig előbukkant a család. Nem véletlenül.

Gyulai Júlia

Gyulai Júlia

A Gyulai család férfitagjait jórészt a képernyőről, az aktív sport, a sportközvetítések, a sportdiplomácia kapcsán ismertük meg, a te életedben viszont a táncnak volt, van komoly szerepe.

Élveztem, hogy családi örökségként gyors vagyok, hogy jól ugrom, s bár erős volt a kísértés, hogy ezen az ágon induljak el, én inkább a táncot választottam. Kosárlabdáztam évekig, kipróbáltam a teniszt is, de önmagában egyik sem motivált igazán. Az általános iskola elején akrobatikus rock and rolloztam, majd 13 évesen rátaláltam az ír táncra, később jött mellé a modern tánc, a balett, és azóta tart a szerelem. Közelről nagyon sok sportot láttam. Apu a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt, így a nagy világversenyekre mindig elkísérhette egy családtag is. Szerencsés helyzetben voltunk, mert a bátyáim eleve, munkakörükből kifolyólag utazhattak, mi pedig anyuval és a nővéremmel „leosztottuk” egymás között az eseményeket. Meghatározó élményem az athéni olimpia, ahol apuval három héten keresztül a versenyek mellett az ókori helyszíneket is végiglátogattuk, amit akkor, 14 évesen eszméletlen élményként éltem meg.

Ez nem az első egész estés produkciótok. Ha jól tudom, az együttes életében nem régen jelentős változás történt, amit az is jelez, hogy a Coincidance név mögé került a táncszínház jelző is. Van-e konkrét esemény, amikorra ez a változás, ez a minőségi ugrás datálható?

Az együttes története két részre osztható. Amikor elkezdtük, 19 éves voltam, és ennyi évesen az embernek nyilván még kezdetleges céljai vannak csak, és más szakmai tapasztalattal rendelkezik. Kimondhatjuk, hogy a szó jó értelmében ugyan, de amatőrök voltunk, akiket a lelkesedés vitt. Sok mindent hoztunk így létre, a maga nemében nagyon szép és meghatározó időszak volt. Hét éven keresztül működtünk ebben a formában, heti három próbával, támogatás és fizetés nélkül, kizárólag a tánc iránti elköteleződésből. A „táncszínház” annak a váltásnak az eredménye, amely az elmúlt nyáron következett be: azon szerencsések közé tartozunk, akiknek sikerült egy cégcsoportot magunk mögé állítani, s így 2016 szeptembere óta professzionális együttesként működünk. Ez vonzotta magával az arculatváltást, amibe az is beletartozik, hogy újradefiniáltuk magunkat, és azt, hogy mit szeretnénk elérni. A táncszínház megnevezés azt a széles spektrumot fedi le, amelynek mindkét véglete, az ír sztepp populáris, ízig-vérig show műfaja és a mélyebb, valamivel szűkebb közönségréteget megszólító, reményeim szerint azonban egyre több nézőhöz eljutó kortárs tánc is megjelenik az előadásainkban. Szerintem egy jó táncelőadás közönségbarát, igényes, több rétege van, így sokakat szólít meg.

Tavaly nyáron a Szentivánéji álmot láthatta tőletek a városmajori közönség. Ott némileg eltértetek a Shakespeare-drámától, de mégis volt egy kész alapanyag. A Fairplay viszont teljes egészében eredeti mű, nem csupán koreográfusa, rendezője, de írója is vagy a darabnak. Ennek a szabadságnak milyen nehézségeivel szembesültél?

Minden alkotói folyamatban vannak elakadások, de ha van egy dráma, mint a Szentivánéji álom esetében, akkor azt előveheti az ember, elolvassa újra, és az alapanyag jó esetben újra ihletet ad. Itt nincs mihez visszanyúlni, sokkal nehezebb volt a továbblépés, ha esetleges elakadásba ütköztem. A Fairplay mindenképpen nehezebb vállalkozás volt számomra.

Az írja a színlap: „Az előadás egy fiatal fiú álmain és küzdelmein keresztül mutatja meg, hogy mit jelent a semmiből indulni, kitartani, végül célba érni. Hogy mi az, amiért érdemes küzdeni, és mit ad, mire tanít, miben nevel, miben támogat a sport.” Azaz klasszikusan van egy hős, van egy sztori, vannak nehézségek és kalandok. A történet hogyan született meg benned?

Vannak sok éve érlelődő ötleteim, amelyek az évek során gazdagodnak, csiszolódnak, és egyszer csak eljutnak oda, hogy színpadi formát kapnak. A sport és a tánc hasonlóságainak megmutatása is egy ilyen kósza gondolatból indult ki. Aztán beugrott a cím, a Fairplay, ami érdekes szójáték, hiszen a play színdarabot is jelent. A történet magja az enyém, de közös történet az alkotótársaimmal, akikkel rendszeresen dolgozom, tehát Potornai Norbert látványtervezővel és Székács Zsófia jelmeztervezővel, akik egyébként a társulat tagjai is. És van még egy „külső szem”, az ország szerintem egyik legjobb táncdramaturgja, Hegedűs Sándor, aki kíméletlenül elmondja, ha valami nem működik. Szerencsére most nagyon kevés ilyen rész volt. (Nevet.) Számomra nagyon inspiratív ez az együttgondolkodás, ahogyan a jelmez, a díszlet, a zene a koreográfiával párhuzamosan alakul. Általában minden előadásnál van egy-egy zeneszerző, akinek a világába beleszeretek. A Fairplayben Alexandre Desplat és Abel Korzienowski zenéit használom, előbbi írta többek közt A dán lány, utóbbi pedig a Rómeó és Júlia című film zenéjét. Kiemelt szerepet kap a darabban egyébként a vetítés is, nagyon érdekesnek tartom a vetített kép és az élő tánc egymásra reflektálását.

A sport maga hogyan jelenik meg az előadásban? A bejátszások idéznek meg eseményeket, vagy a koreográfiában egy-egy sportágra jellemző mozdulatokat adaptálsz akár modern táncra, akár szteppre?

Szeretnék néhány eseményről archív felvételeket használni. Fontos számomra, hogy apu hangja megszólaljon, illetve szerepet kap egy sportkommentátor is, akit a testvérem, Marci „alakít” hangfelvételről. A fő sportág az atlétika, a történet csúcspontja pedig az 1500 méteres síkfutás döntője. Izgalmas és nehéz feladat volt azt kitalálni, hogyan lehet eltáncolni egy futóversenyt. Sok időt töltöttem azzal, hogy kikísérletezzem azt a mozgásanyagot, ami stilizáltan, de átélhetően meg tudja jeleníteni a futást magát, a versenyt és a döntő hangulatát. Ugyanakkor a sport a lehető legfizikálisabb értelmében is megjelenik a színpadon: a nővérem lánya, 14 éves unokahúgom, Réka, aki igazolt kosárlabdázó edzi a társulatot, mert lesz egy olyan szteppszám, ahol a lányok számomra már most követhetetlen, lenyűgöző módon kosárlabdáznak és szteppelnek egyszerre.

Szerző: Papp Tímea

Színház.org

Bővebb információ és online jegyvásárlás ITT!

 

 
 

Kapcsolódó anyagok