Góbi Rita: “Számomra a színház és a tánc két nagyon különböző dolog”

2018 május 14. hétfő, 15:03

Reptében című szólója idén Lábán-díjat nyert, szerepelt az Aerowaves fesztiválon is. Góbi Ritát gyerekkori adottságokról, saját társulatról és a fesztiválon szerzett tapasztalatairól kérdezte a Színház folyóirat.

Góbi Rita / Fotó: Csorba Károly

A Színház interjújából:

Arra a kérdésre, hogy hogyan kezdődött az életében a tánc, Góbi Rita így felelt: “Hétévesen ebben találtam meg a szabadságomat, a játékomat, önmagamat. Az elmondások szerint mindig nagyon tevékeny és mozgékony gyerek voltam, és ezeknek az energiáknak a levezetésére kezdtem el járni egy újvidéki magánstúdióba. Ott a technikák mellett minden kötött forma nélkül improvizáltunk és táncoltunk. Olyan volt, mint egy játék, amit nagyon szerettem. Tízévesen kezdtem el egy profi tánciskolát, ahol négy év alatt majdnem minden tanárral találkoztam, és úgy éreztem, hogy ott már nem tudok többet tanulni. Márpedig nekem akkor is az volt, és azóta is ez a legfontosabb (…) Már kiskoromban megértettem, ahhoz, hogy ura legyek mindannak, amit szeretnék, nagyon keményen meg kell tanulnom a technikákat és a velük együtt járó minőséget (…) Az elején nagyon sokat szenvedtem a testemmel, mivel a klasszikus balett esztétikája jó magas lécen van. Ráadásul nekem messze nem voltak hozzá ideálisak az adottságaim. Bizonyosan nem azért biztattak kiskoromban a tanáraim, mert szép magasra emeltem a lábamat. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy minden egyes testrészemet átalakítsam. Olyan volt, mintha egy szobrot gyártanék” – mesélte a táncos-koreográfus.

Góbi Rita / Fotó: Piti Marcell

Góbi Rita szerint a tánc és a koreografálás olyan számára, mint egy meditáció: “Elkezdek valamit csinálni, de nem tudok semmit, csak létezem. És ezekben a befelé figyelésekben egyszer csak rájövök dolgokra önmagammal kapcsolatban. Ilyenkor elalvás előtt az egészet levezénylem a fejemben, utána már “csak” be kell menni a próbaterembe, és megcsinálni. Ez persze nagyon fárasztó, mert ilyenkor nem sokat alszom” – mondta.

2006-ban alapított saját társulatáról elárulta: “Már kisgyerekként éreztem, hogy ezt szeretném csinálni, később pedig olyan embereket vonzottam be a közös munkába, akikkel jól passzoltunk. Az első közös előadásunk, a Fehér fal munkafolyamata volt a legjobb – akkor még pénz nélkül. Barátok voltunk próbatermen belül és kívül is. Nem a “vezérségem” számított, hanem hogy erőteljes pozitív energiákat sugárzok, amit szerettek a többiek. A bonyodalmak onnan kezdődtek, amikor bejött a pénz (…) – Szétcsúszott a barátság, mivel a pénzzel együtt járó társulaton belüli struktúraátalakulást nem tudtuk kezelni. Mindez teljesen emberi – és sajnos klasszikus: amikor bejön a pénz a világba, felbontja a rendet, és ez akár háborúhoz is vezethet. Ez utóbbit gyerekként Szerbiában közvetlenül is megtapasztaltam. És ugyanez volt a társulatban is: felépítettem egy remek csapatot, aztán bejött ez a rohadt pénz, és mindent szétrombolt. Ezen át kellett gyűrnöm magam, most már másképp csinálom (…) A mostai társulatnál rendszerben kezelem az egészet. A hat lányhoz képest, akikkel dolgozom, egy idősebb generáció tagja vagyok. Már nem egy baráti kollektívára vágyom, most mindannyiunknak a produktum a lényeg.” – nyilatkozta Góbi Rita.

Góbi Rita / Fotó: Fábián László

Rendszeresen játszik külföldön, nemrég pedig az Aerowaves fesztiválon nagyobb töménységben is belepillanthatott a nemzetközi kortárstánc-szcénába: “A fesztiválon le voltam döbbenve, mennyire kevés a tiszta tánc. Azt látom, hogy a kortárs tánc elment a színház felé. Számomra a színház és a tánc két nagyon különböző dolog. Amikor a kettőt vegyítik, véleményem szerint a tánc ebből mindig rosszul jön ki, mivel a színházi elemek könnyebben befogadhatóak, ezáltal nem a test és a tánc, illetve amiket ezek által közvetíthetünk, lesz a fókuszpont. Ezek az előadások a világ jelenlegi helyzeteire reflektálnak, amelyekre így könnyen ráismerhetnek a nézők. Véleményem szerint egy erős táncdarab időtlen: nem függ attól, hogy hol és mikor mutatják be” – szögezte le a koreográfus.

A teljes cikk a Színház c. folyóiratban olvasható.

 
 

Kapcsolódó anyagok