“Szeretek adni a másiknak” – Interjú Grecsó Zoltánnal

2019 május 14. kedd, 13:15

Grecsó Zoltán táncművész, táncpedagógus, koreográfus. Bátyjával, Grecsó Krisztiánnal közös estje, a Mellettünk május 15-én ismét látható a Jurányi Házban. Az interjúban az előadás mellett szóba került még a frissen Lábán Rudolf különdíjas Willany Leó Improvizációs Táncszínház, a Jurányiban tartott táncórák és a külföldi minta is.

Az érettségi után az osztrák Anton Bruckner Universität-ra kerültél. Miért?

Mert nekem nagy lemaradást kellett behoznom. Amíg egy táncművész legkésőbb tizennégy évesen a Balett Intézetben, a pécsi, esetleg a győri művészeti gimnáziumban kezdi el a tanulmányait, én csak érettségi után álltam neki. Igaz, hogy társastáncoltam egész gyerekkoromban, de ez lényegtelenné vált, mert kortárs vagy modern táncot szerettem volna tanulni. Az akkor még Táncművészeti Főiskola felnőtt képzése egyszerűen nem volt alkalmas arra, hogy én ott a nulláról táncművésszé válhassak. Ezen felül már akkor is távol álltak tőlem az Art-jazz technikára épülő, vagy abból táplálkozó metodikák. Maradt Linz, mert a Kortárstánc Főiskola sem volt nekem való. Onnan biztosan gyorsan kirúgtak volna, mert későn érő típus voltam, szétszórt és késős is. Sosem rossz szándékból, hanem attól a szorongástól, hogy el kell hagynom a lakást, és hogy vajon minden nálam van-e arra napra, de ez a késés tényén mit sem változtatott.

Ezek szerint a kinti iskola lazább volt?

Nem foglalkoztak azzal, hogy elkésem-e és én így nem is késtem. Nem voltak negatív elvárásaik felém, amibe én játszi könnyedséggel belesétálhattam volna. Hagytak bennünket önmagunkért dolgozni. Furcsa volt, amikor hazajöttem, és azt láttam, hogy senkinél sincs kikészítve üveg a balett rúdnál, hogy nem isznak a kollégák az órán. Ez szörnyen hangzik, de nekem ehhez képest akkor kiskonyhám volt a rúd mellett. Kint elkezdett kialakulni egy olyan kényszerképzetem, hogy akkor vagyok jó formában, ha megittam a kötelező adag ginzeng teámat az óra előtt. És mivel hajtós volt az egyetem, sokszor érkeztem akár termosszal is az órára. Jobban belegondolva rettenetesen idegesítő kisfelnőtt lehettem, problémás, hiszen – ez nem titok – az édesapánk nem annyira vett részt a nevelésünkben, így egy csomó dolog hiányzott, pont a férfivá, – felnőtté válásban nem segítettek bizonyos minták, amiket elleshettem volna. Mindezek ellenére az egyetemen türelmesek voltak velem, elfogadták, hogy ilyen vagyok. Rám szóltak, amikor idegesítő voltam, de nem voltak rám mérgesek és én így megérthettem, amit mondtak. Nem volt az a fajta szigor, amitől mindig begörcsöltem és ez segített újrateremteni magam. Bár ez akkor még csak az út legeleje lehetett…

Szerinted mit hozol kintről az óráidba?

Aki élt és dolgozott külföldön, az hamar elfelejti a posztkommunista dolgokat. Alapvetően jellemző erre az országra, hogy azt gondoljuk, hogy a tekintélyünket úgy tudjuk megerősíteni, ha a másik önérzetét a földbe döngöljük. Ez sajnos keveset változott gyerekkorom óta. A mai gyerekek is azért hallgatnak el az órán, mert azt kapják, hogy ha így folytatják nem lesz belőlük semmi. Sok pedagógus nem ismer más módszert a fegyelmezésre, mint ami nála is bevált. Van olyan osztályom, amely már lassan egy éve gyötör az engedetlenségével, de mindig próbáltam nem a diákok önérzetének elpusztításával kiharcolni a tiszteletemet, bár az is igaz, hogy még mindig nem sikerült. Nekem óriási szerencsém volt, hogy a helyi általános iskola után Szentesen, a drámai-tagozaton sok bátorítást kaptam, amitől elhittem, hogy elfogadhatom magam olyannak amilyen vagyok, még akkor is, ha akkoriban leginkább egy megáradt folyóban sodródó farönkre hasonlítottam. Talán majd rám is így emlékszik ez a mostani osztályom: hogy csak segítettem őket, de ártani nem ártottam.

A Jurányiban is tartasz táncórákat.

Amatőröknek szóló óráimban két technikát dolgoztam össze, az egyik az élsportolóknál használt, Fundametal-technika, ami a járni tanulás fázisait vizsgálja, és ezt kötöttem össze a kortárstánc alapjaival, a Flying low-technikával. Ez a két dolog adja a gyökerét az órámnak. Bárki bármikor csatlakozhat.

Mesélj a Willany Leó Improvizációs Táncszínházról!

Minden héten szerdán 21.30-kor találkozunk a Gödörben. Ez most már egy társulat: öt fix ember, a zenészek és Gothár Márton a fénypult mögött. A legutóbbi is csodálatosan sikerült. Beletapsoltak a nézők. Nem szoktak, de valami kiszakadt belőlük. Szeretem, hogy bejönnek az emberek, mert rossz napjuk volt, és kimennek úgy, hogy na jó, mégis csak jó. Králl Csaba nemrégen azt írta az ÉS-ben a Leóról, hogy “csúcs idejét éli”. Szerintem is. Mindig is álmodtam egy elismerésről a Leóval kapcsolatban és most megkaptuk a Lábán Rudolf-különdíjat, s közben még soha nem volt folyamatosan ennyi nézőnk. Szeretném azt remélni, hogy ez a folyamat öröm lehet és nem csak felelősség.

Hosszú idő után újra látható a Jurányiban a Mellettünk, a testvéreddel közös összművészeti est.

Mellettünk nekem különösen agyas előadás, mert fontos, hogy az improvizációmban hű maradjak a szöveghez. Az az elvárásom magam felé, hogy ne legyen olyan mozdulatom, ami nem kapcsolódik a szöveghez, tehát a mozgásom folyamatosan kommunikál azzal, amit a bátyám felolvas. Az est első három novellája tök jó, aztán a többinél már azt érzem, hogy felrobban a fejem a koncentrációtól. Nagy feladat, járni is nehezen tudok másnap. Ez két dolog miatt fordulhat elő, az egyik az #Orfeusz #Eurüdiké, a másik a Mellettünk. Fizikailag és mentálisan is megterhelő mindkét előadás.

Hogy készülsz fel egy-egy Mellettünkre?

Elolvasom azokat a szövegeket, amiket a bátyám elküld, ha az nem marad el valami miatt. Különösebben nem készülök rá. Minden nap táncolok. Fontos, hogy edzésben legyek. Ha megkapom előre a novellákat, akkor kigyűjtöm azokat a motívumokat, amin el tudok majd indulni. Nehéz a szöveg, a szóló minden motívumát külön-külön és egy egység részeként is kezelni. De az, hogy tíz éve ennyit foglalkozom az improvizációval sokat segít.

Valahol említetted, hogy cselekvésnek kell lennie Krisztián szövegeiben, hogy be tudjon indulni a fantáziád.

Érdekes, hogy miből tudok kiindulni, mert sok minden indít be asszociációt. Épp ide a Jurányiba hozott olyan szöveget Krisztián, ahol negyed óráig azt írta le, hogy mi volt a menü a falusi osztálytalálkozón. Azt hittem, a kardomba dőlök. Az is érdekes, hogyan térnek vissza motívumok szövegről-szövegre. Erre improvizálok én is, Kertész Endre csellón, illetve Döbrösi Laura énekel.

Jó testvérnek tartod magad?

Igen. Alapvetően könnyen kezelhető személyiség vagyok, nincsenek allűrjeim. Nem vagyok sértődős, szeretek adni a másiknak. Nem gondolom azt, hogy ha valaki valamilyen kapcsolatban van velem, akkor annak nehéz. A bátyám megváltozott az utóbbi egy évben, sokkal mélyebb lett a kapcsolatunk, összetartóbbak vagyunk.

Szerző: Bordás Katinka / Jurányi Latte

Fotók: Bagi Anna és Dömölky Dániel