“Én tényleg egy Duracell-csávó vagyok” – Scherer Péter 55

2016 november 16. szerda, 7:04

November 16-án ünnepli születésnapját Scherer Péter. Mérnöknek készült, de szerecsére a Műszaki Egyetemen működött egy színház… Összeállításunk saját szavain keresztül idézi meg pályáját.

“Amikor először találkoztunk Pepével, azonnal egymásba szerettünk, pedig már nem voltunk kamaszok. (…) Azért működik ilyen régóta a kapcsolatunk, hogy megmutassuk a világnak, mit jelent a tolerancia. Ez viccesnek hangzik, de meggyőződésem, hogy egy kapcsolat összetartó erejét az méri meg, mennyi mindent bírsz ki a másiktól.” (Mucsi Zoltán Scherer Péterről)

Scherer Péter pályájáról röviden:

Scherer Péter 1961. november 16-án született Ajkán. Mérnöknek készült, de az egyetem elvégzése után, 1985-től  színészként kezdett dolgozni az Arvisura Színházi Társaságban (Szkéné Színház). 1997-ben részt vett a Bárka Színház megalapításában, 2002 augusztusában Schilling Árpád hívására a Krétakör Színházhoz szerződött. A társulat feloszlása után, 2009-ben Mucsi Zoltánnal, Katona Lászlóval és Gyulay Eszterrel közösen létrehozta a Nézőművészeti Kft.-t, amelyhez 2012-ben csatlakozott Kovács Krisztián is.

 

mulatsag_004

Scherer Péter a Mulatság c. előadásban. / Fotó: Tofán Levente

Scherer Péterről saját szavaival:

Duracell: Lehet, hogy ez alkati dolog, én tényleg egy Duracell-csávó vagyok, fiatalon még inkább ilyen voltam. Valahogy nekem nem fáradság, hogy valamibe energiát tegyek, legyen szó a kommunikációról, a sportról vagy akár a magánéletemről. Egyszerűen energiával létezem, ez a létezési formám, bármilyen hétköznapi szituációba bele tudom vinni azt a lángolást, amivel a színpadon játszik az ember.

Csoda: Egy csomó olyan dolog történt meg velem, ami csodának mondható. Az már más kérdés, hogy ezt nap mint nap megéli-e az ember az apró bosszúságok mellett, tud-e ennek örülni. Van Karinthynak egy csodálatos írása, amelyben megy be a szerkesztőségbe, közben elgondolkodik, és ahogy lelép az utcára, egy autó majdnem elüti. Egyébként rossz a kedve, csúnya idő van, szitál a köd, épp nincs pénze, az aktuális barátnőjével is gondok vannak, de egyszer csak megérzi, hogy él. Időnként nem rossz, ha ez az embernek eszébe jut.

Vírus: Kétszer is felvételiztem, de nem sikerült, az első rostán kiestem. Tehát gyakorlatilag annyi támogatást sem kaptam az akkori hivatalos magyar színházi szakmától, hogy legalább annyival biztattak volna: érdemes próbálkoznom. Egyszerűen csak nemet mondtak. Kihullottam onnan, de bennem ott volt a vírus. A legfontosabb dolog észrevenni, hogy benned mi mocorog. Ha pedig megtaláltad, akkor azt meg kell próbálni továbbvinni, és a lehető legjobban csinálni, ahogy csak bírod. Azt gondolom, talán nem rossz üzenet a fiataloknak, hogy nincs olyan, hogy valami későn találja meg őket.

Vidék: Ajkai vagyok egyébként, vonzódom azokhoz a helyekhez is, amelyek meghatározták a gyerekkoromat, a Bakony és Veszprém környéke, vagy a Balaton mellett egy kis falu, ahol a nyarakat töltöttük. Anyukám pedagógus volt, egész nyárra leköltöztünk oda. Megszerettem időközben ezt a büdös, kicsit ideges várost is, de nyaranta még mindig inkább leköltözöm innen vidékre.

Mucsi Zoltánnal a Don Quijote c. darabban.

Mucsi Zoltánnal a Don Quijote c. darabban.

Mérnök: Építőmérnökként végeztem, de az nem lennék szívesen, bár persze az is egy menekülési útvonal lenne. (…) Mikor az első matekórán a professzor elkezdett mesélni a determinánsokról és a mátrixalgebráról, nagyjából akkor éreztem azt, hogy talán valami mással kellene foglakoznom. Ennek dacára elvégeztem az egyetemet jó minősítésű diplomával, amit odaadtam apámnak, nem is tudom, azóta hol van. (…) Szerintem, a mérnökök között az egyik legjobb színész vagyok.

Arvisura: Eleinte Tanulmány Színház néven futott a Szkénében, és baromi jó előadásaink voltak. 1986-ban megnyerte a társulat a Mester és Margarita című előadásával a Soros Alapítvány első magyarországi támogatását, és ez egy olyan összeg volt – évi 500 ezer forint – amiből lehetett fizetést adni. István (Somogyi István a társulat vezetője – a szerk.) kitalálta, hogy fejenként 4500 forintot kapott nyolc színész, a fennmaradó összeget pedig tanárokra fordította. Amikor lediplomáztam, akkor felvett fizetős státuszba. Ebből megélni nem lehetett, de arra jó volt, hogy azt csinálhattál, amit szerettél volna. Ötezer volt a fizum elsőre, és még ugyanennyi kellett hozzá. Mindenféléket csináltam, és egyszer csak kitaláltuk Terhes Sanyival, hogy rábeszéljük Regős Jancsit, aki akkor is és egészen fél évvel ezelőttig a Szkéné igazgatója volt, hogy rúgja ki a büféseket, és mi csinálunk Sanyival egy jó büfét. És ezt megcsináltuk. Neki is volt barátnője, nekem is, és a lányok segítettek árulni. Mi megcsináltuk az előkészítést, a szendvicseket, ilyesmi, aztán elmentünk játszani, és volt olyan, hogy előadás után még beálltunk a pult mögé. Ez így ment évekig.

Amatőr: Innen indult Péterfy Bori, Pintér Béla és Schilling Árpád is. Az átjárás az alternatív és a hivatásos színház között – ami most már jobban megvan – akkor még nem létezett. Alapvetően amatőrökként kezeltek minket, a szó nemes értelmében azok is voltunk.

bivaly

A Bivaly szuflé-ban Kovács Krisztiánnal.

Mesterség: Ebben a mesterségben szerintem az a legnehezebb, hogy ezt nem lehet úgy akarni, mint, mondjuk, fölásni a kertet. Mert, ha azt akarom? Fogom, nekiállok, lehet, hogy nem jó a technikám, de én ezt megküldöm, megcsinálom! A színészetben valahogy másképpen kell akarni. Nagyon kell akarni, de abban a pillanatban viszont, amikor éppen ott vagy, mindent el kell engedni hozzá, és teljesen lazának kell lenni, különben semmit nem ér, amit csinálsz. Ez az, amit sokkal több évig tanul az ember, mint magukat az egyéb fogásokat. (…) Persze, hogy kell az izgalom meg az adrenalin, de azt az ihletett pillanatot csak akkor tudod megragadni, ami csak a tiéd, és egy kicsit kitágul benne az univerzum, amikor megtörténik valami, hogyha nem izgulsz, nem görcsölsz, nem akarsz megfelelni, mindezeket a kényszereket valahogyan el tudod engedni.

Mulatság: Érdekes tíz évig játszani egy darabot: mindenképpen az életed részévé válik a szerep, veled együtt változik, érik, öregszik. Folyamatos gondolkodást és karbantartást igényel, hogy ne fáradjon el, hogy újabb és újabb kihívásokat tudjál benne találni, vagy ha nem azt, legalább élettel tudd fellehelni estéről estére. Ez komoly meló, de klassz kihívás, én nagyon szeretem.

Krétakör: Jelentős az a sikertörténet, amit a társulat átélt, ahogy bejártuk a fél világot a színházzal New York-tól Sanghajig, Szöultól Damaszkuszig, és rengeteg díjat nyertünk. Rendkívül tehetséges, sokoldalú és ütőképes társulat volt ez, akik még ráadásul egymást is tudták tolerálni, szeretni és inspirálni – ritka pillanat volt, az kétségtelen. (…) Szinte azt kell mondanom, hogy a Krétakör társulatának fő ereje a színészi és zenei kreativitáson kívül abban is rejlett, hogy abban a 13 színészben erős, komoly rendezői kvalitások voltak. Nem véletlen, hogy Láng Annamari már rendezett több darabot is, most már Mucsi Zoli is rendez, én is, és nem tudom, hogy Tilo Werner, aki visszament Németországba, hol tart a pályáján, de hogy előbb-utóbb fog rendezni, az nem is kérdés. Sőt, még játszanék is benne!

Puzzle: A jól működő társulatok tagjainak mindig van közük egymáshoz. Az nem megy, hogy otthon mindenki kitalálja a maga részét, aztán amikor találkozunk, csak egymás mellé tesszük, mint a puzzle részeit. Tudod, azért az jó, ha valakinek emellett a szemébe is bele tudsz nézni”

Mulatság Szikszai Rémusszal és Mucsi Zoltánnal.

A független szféra nagyszerűsége: Úgy vagyunk az egész Nézőművészeti Kft.-vel, hogy akár ingyen is csinálnánk. (…) Igaz ugyan, hogy kilóg a hátsónk a nadrágból, de szabadok vagyunk, és nyugodtan megcsinálhatunk bármit, amiben fantáziát látunk. (…) A mi darabjaink mindig kicsit huncutak.

Ugye: Nekem a „függetlenségről” van egy teóriám. Nézőszámban, média megjelenésben lehet, hogy nem olyan jelentős a független szcéna, de ha valójában megnézzük, az egész színházi életre megtermékenyítő hatással voltak és vannak azok a kis műhelyek, amelyek minden megfelelési kényszer nélkül szabadon és bátran dolgoznak. Ezeket az előadásokat nyilván nem lehet a Vígszínház 1200 fős közönsége elé vinni. A kis társulatok persze ugyanúgy melléfognak időnként, de sok értéket is létrehoznak, ugyanakkor az is igaz, hogy ezt csak egy szűkebb közönség látja. A játékmodor, a habitus, a kísérletező kedv óhatatlanul hoz eredményeket, ami egy idő után kanonizálódik, beépül a kőszínházi rendszerbe is. Hiba ezt nem látni, és erre pénzt is kell áldozni. A sikeres és sikertelen előadások arányára van egy kiváló sztori, Sztálinnal és Szergej Bondarcsuk filmrendezővel, amit Jancsó Miki bácsitól hallottam. Így hangzik: „Hány filmet forgatunk évente a Szovjetúnióban?  Kb. kettőszázhúszat, Sztálin elvtárs. És hány sikerül olyan jól, mint az öné Bondarcsuk elvtárs? 3-4 – hangzik a válasz. Mondja, nem lehetne, akkor csak azt a 3-4-et leforgatni? – kérdezi végül Sztálin.” Ugye értjük, hogy így nem lehet?

Tantermi előadások: Ez az egész történet úgy esett a fejemre, mint egy fél tégla, már ha a tégla véletlenül valakinek a fejére tud esni – a Mester és Margarita című műben mondja Woland, hogy „a tégla soha nem esik senki fejére véletlenül”. Pár évvel ezelőtt, amikor Novák János megkeresett a Klamm háborúja című monodrámával, nagyon megtetszett a történet és szerencsére nem csak nekem, amit mi sem bizonyít jobban, hogy alig 4 év alatt kb. 220-szor játszottam különféle iskolákban, fesztiválokon és külföldön. Az előadás után később megkeresett Gyulay Eszter, hogy mi lenne, ha csinálnánk a fiataloknak egy drogtémával foglalkozó előadást: így született meg A gyáva. A mai napig Eszter az, aki mindig előáll valamilyen újabb ötlettel, melyből folyamatosan új előadások születnek.

Misszió: Félek az ilyen nagy szavaktól, de az csodálatos, ha találsz valamit, amibe teljesen bele tudod tenni magad minden kreativitásoddal és érdeklődéseddel, és az közben még egy jó ügyet is szolgál. De engem alapvetően mégiscsak a színház érdekel mindenben: hogy ha két ember civil ruhában kimegy egy ronda osztályterem táblája elé, meg tud-e történni a színház csodája.

eztrad

Scherer Péter a EztRád c. produkcióban.

Film: Hozzá voltam szokva, hogy a Szkénében mindent mi csináltunk. Nem volt öltöztetőnk, ha elszakadt a Pilátus köpenyem, akkor szépen megvarrogattam. És amikor azt mondták a forgatás alatt, hogy ez az asztal útban van, akkor ugrottam, és raktam arrébb. Egyszer meglátta Szomjas (Szomjas György, a film rendezője – a szerk.), és odahívott magához. “Figyelj, Péter, elmondom neked, mi a film. Itt egy kendő. Ha ez a fejeden van, akkor smink, ha a kezedben van, akkor kellék, ha a nyakadban van, akkor ruha, és ha az asztalon van, akkor díszlet. Van négy csoport, akiknek ez a dolguk. Attól függően, hogy hol van, mindig más ember fogja elvinni. Te ne nyúlj hozzá, jó?”

Nincs olyan: Meglepődnek, ha most azt mondom, hogy én 36 éves koromban forgattam először? Addig nem is láttam kamerát! Vajon mi történne, ha ma egy színésznek, akit hamar felvettek a főiskolára, amikor 23 évesen kikerül onnan, azt mondaná valaki: “Most 13 évig nem fogsz forgatni. De ne izgulj! Utána majd elindul a karriered!” Szerintem megbolondulna, vagy tévednék? Velem pedig pontosan ez történt, egyszerűen így alakult az életem. Eleve azt gondolom, hogy én későn érő típus vagyok, de például olyan munkák, amelyeket esetleg fiatalabb koromban, huszonévesen, kicsit más kinézettel játszhattam volna el, filmen elkerültek. Színházban voltak ilyenek. De a későbbi filmszerepeim mutatják: nincs olyan, hogy lekésel valamiről!

Forrás: Faktor.hu, Válasz.hu, ORIGO, Füge, Művész-világ, MTI, Centrál Színház, Színház.org