Keleti Éva: “Az emberi kapcsolatokba szerettem bele”

2016 november 23. szerda, 7:34

A nyolcvanöt éves Keleti Évával, a fotográfia nagyasszonyával születésnapja és a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállítása kapcsán beszélgetett a Nők Lapja és a Magyar Narancs

A Nők Lapja cikkéből:

“Meg vagyok hatva, mennyi szeretet veszi körbe ezt a kiállítást! Talán valóban jobb lett volna, ha a Szeretet címet adjuk neki. Azt érzem, hogy a büféstől a jegyszedő nénin át – aki egész nap élvezettel hallgatja az alatta szóló Sosztakovics-keringőt – a közönségig, mindenki lelkesedik érte. Meglepően sokan megnézték, különösen hétvégén, egész családok, főként nők. Csak mostanában döbbenek rá, mekkora siker ez, hiszen eddig csak a munkát láttam benne, november óta válogattuk a képeket Szarka Klára kurátorral. Tízezerről indultunk, míg végül nyolcvanöt fotó került ki a falakra, tekintve, hogy idén töltöttem be a nyolcvanötödik életévemet” – mondta Keleti Éva a november 20-án zárult táraltról.

keleti-eva

Az interjúban arról is beszámolt, hogyan lett fotós. “49 nyarán a Világifjúsági Találkozón voltam, és a végén, amikor már lezárultak az egyetemi felvételik, megkérdeztem, hol lenne még hely. Mondták, hogy fizika-kémia szakon. Gondoltam, az is jó lesz. Életem legszebb évei voltak! Fülig szerelmes lettem egy geológus fiúba, majdnem átmentem miatta a geológia szakra. Nyáron elküldtek minket gyakorlatra oda, ahol majd állást is kapunk. Engem a Forte gyárba akartak vezényelni, ahol éppen a színes filmet kutatták, de nekem fogalmam sem volt se a filmről, se a fényképezésről. Kértem, hadd menjek el inkább fotografálást tanulni. Akkor kerültem a Magyar Fotó Állami Vállalat 4-es telepére. Óriási szerencsém volt, a legnagyobbaktól sajátíthattam el a szakmát. Bele is szerettem azonnal. (…) Az emberi kapcsolatokba szerettem bele. Abba, hogy tíz percem van arra, hogy az alanyomhoz közel kerüljek, és tizenöt arra, hogy kiismerjem emberileg. Igazából erről szól ez a szakma, nem a technikáról” – hangsúlyozta Keleti Éva a Nők Lapjának.

A Magyar Narancs felvetésére, miszerint, a munka elengedhetetlen feltétele volt, hogy a fényképezőgép mögött jó közönség legyen, a fotóművész úgy felelt: “Pontosabb úgy: ez egy társasjáték volt művész és fotós között, egyenrangú felekkel és korrekt játékszabályokkal. A kiindulási alapja a kölcsönös tisztelet, de a megbecsülést ki kellett érdemelni. Ma már nemigen létezik az a műfaj, amit anno én űztem: újra és újra visszajártam a próbákra, többször végignéztem és fejben kijegyzeteltem a darabot, mielőtt megörökítettem a vizuálisan fontos pillanatokat. Napjainkban nincs idő elmélyülni egy témában, pláne nincs idő kapcsolatokat ápolni, figyelni egymásra. Például Ruttkai Éva lánya egyidős a fiammal, mindig tudtunk miről beszélgetni az öltözőben, közel kerültünk egymáshoz, ezért engedett be fotografálni az otthonába is. Kálmán György a futballbíró barátjával a Gellértbe járt kávézni; egyszer elkísértem őket és oldott környezetben kérdeztem meg tőle: mi lenne, ha egy fotón fára mászna? Ez afféle védjegyemmé vált, Törőcsik Maritól Kállai Ferencig sokakat felküldtem a fára – tudtam, hogy aki megteszi, az más bolondságokra is képes a kedvemért. Persze olyan is akadt, akiről jó képek születtek, de az a pici plusz nem jött létre köztünk. A fényképek szereplőinek többsége sajnos nincs már köztünk. Ezzel a kiállítással emléket akartam állítani az égi társulat tagjainak, akik közül nagyon sokan a barátaim voltak, Margitai Ági, Bessenyei Ferenc, Tímár Béla, Ferenczy Krisztina… Egy nagy színészgeneráció ment el, a színpadon szakadék tátong utánuk”.

Forrás: Nők Lapja, Magyar Narancs, Színház.org