“Huszonöt – az gombócból is sok” – Kaposi László a Kerekasztal 25 évéről

2016 december 28. szerda, 9:32

A Kerekasztal alapítójának személyes gondolatai egyben az ünnepi év bejelentkező alkotása.

A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ Kelet-Közép-Európa első színházi nevelési társulata. Küldetésük olyan színházi előadások megvalósítása, amelyek interaktív módon, a drámapedagógia eszköztárát is használva vetnek fel olyan társadalmi és erkölcsi kérdéseket, melyek életkortól függetlenül mindenki számára érdekesek. Előadásaink során a fiatalok nem egyszerűen nézői, hanem alkotó résztvevői a színházi eseménynek.

Kaposi László írása a Kerekasztal blogról:

Huszonöt – az gombócból is sok. Nagyon sok.

Évből még inkább. Régen ez volt az emberöltő, ma egy életút harmada, és ma is nagyjából ennyi egy generáció tündöklése és bukása (előtte-utána helycsere).

Jó, persze, számlálhat a színházi nevelés kishazánkban még több évet is. Ha mindent beleszámolunk, ami nem az, akkor százakat is. Mindent, aminek legfeljebb csak szegről-végről lehet hozzá köze, vagy még úgy sem: bele az iskolai színjátszást is a lecsóba, a középkorit is, meg azt, amikor megkérdezték a színpadról a lent ülőket, hogy merre ment a farkas, vagy merre van a söntés (vagy más bárgyúságot vélve érvényes interakciónak).

Ha nem ennyire mindenevőként nézzük az előzményeket, akkor egy folyóiratcikken és egy amatőr próbálkozáson kívül más nem igazán történt itthon, amit besorolhatnánk a színházi nevelés (azon belül a Theatre in Education) előzményei közé. Volt még egy közművelődési intézményből származó tervezet, aminek része lehetett volna a TIE, de az papíron maradt.

(Nevelés)történészek kedvelt tevékenységei közé tartozik (valamit csinálni kell), hogy ott is folyamatokat keresnek és vizionálnak, ahol ilyenek éppen nincsenek.

Persze, találkozhatott bennem a színházi indíttatás a nevelésivel, és akkor a kettőből… De nyilván nem erről volt szó. A múlt század kilencvenes éveinek elején volt körülöttem jó néhány olyan fiatal, mondjuk kb. másfél tucatnyi, akik a középiskola befejezése után nem mentek el, vagy éppen visszajöttek: mind az improvizációra épülő csoportmunkán nőttek fel. Olyanok, akik éppen bizonyítani is tudták A lovagserege éneke című előadással, hogy ez a módszer értékes színházi produktum létrehozására is alkalmas. Fiatal színjátszóim ettől el is hitték, hogy van a színház területén keresnivalójuk. Voltak közöttük olyanok is, akiktől soha nem állt távol az embernevelés és a színház együttese. Diplomájuk vagy szakmájuk már csak életkoruk miatt is nem igazán volt. Az a hívás, amit tőlem kaptak, hogy foglalkozzunk színházi neveléssel, hatott egy részükre. A másfél tucatnyinak a fele jött velem.

Én pedig eldöntöttem, hogy nem akarok vidéki alternatív színházat csinálni. Így kezdhettem (nem először) más által nem próbáltba. Az nagyon is érdekelt, hogy miként lehet ötvözni a színházat a drámapedagógiával – egy átlátható, bejárható méretű, emberléptékű városban, mint Gödöllő, még inkább. A gyerekszínház hazai állása gyorsan áttekinthető és értékelhető volt. A hetvenes-nyolcvanas évek drámapedagógiája pedig hamar átléphető volt: sok hívője akadt, mint egy divatos szektának, forradalmi lendülettel indult a hetvenes években, de értéke 20 év után egyre kevesebb: bezárta maga fölött az égboltot, kilátástalannak tűnt. A tréning szabályjátékos gyakorlatain és a színházi célokra felhasználható improvizáción nem látott túl, de ebben jól érezte magát, és azt hitte, hogy az a teljesség. A Kerekasztal 1992-es létrejöttét csak kb. fél évvel előzte meg az a kurzus, aminek szervezője voltam: David Davis fóti tanfolyama. Amit Davis kurzusán kaptunk, az jelentős volt sokunk számára. Azt mutatta fel, hogy van tovább, van más is, mint amit addig mifelénk sokan látni véltek. Ez a képzés csak a kaput nyitotta meg, nem csak résnyire(!), de innen önerőből csináltunk mindent. Sokan mentünk át ezen a kapun. Ki rögtön tette ezt, ilyen volt a Kerekasztal csapata is, aminek alapítója lehettem, és voltak, akik később jöttek, de jöttek. És nyilván maradtak kívül, nem kevesen (életkor kérdése is, hogy ki meddig képes a megszokott szakmai gyakorlatához képest nagyon újat értékelni, vagy éppen alázattal tanulni).

Nagyon hamar lett a Kerekasztal Színházi Nevelési Központból, a hazai színházi nevelés úttörőjéből, színész-drámatanárként dolgozók munkacsoportjából a hazai drámapedagógia képzések állandó szereplője. Azok, akik évente minimum 150 idegen csoportnak tartott foglalkozáson edződtek (mellette táborok, tanfolyamok), azok ki mertek és ki tudtak állni bemutató foglalkozásokat tartani akár a náluk sokkal rutinosabb, más szempontokból képzettebb pedagógusok elé is. Bár soha nem válogattam a gyerek- vagy diákszínjátszóimat, nálam nem volt ’kaszting’, de valahogy úgy alakult, hogy mindenkiről az derült ki, hogy tehetséges valamiben… Olyanok voltak körülöttem, akiknek érdemes volt egyengetni az útját az első bemutató foglalkozások felé, és néha lökdösni-taszigálni őket az első publikációk felé: hamar a tanítási dráma élcsapatának, ennek a nem zárt, nem formális klubnak a tagjai lettek. Azok, akiket bármikor meg lehetett, és érdemes is volt megnézni éles bevetésen, gyerekek, fiatalok között…

Sok minden kezdődött akkor, ami ma is tart: 1992-ben újraindult az országos gyermekszínjátszó találkozók sorozata, 1993-ban volt az első 120 órás drámapedagógiai tanfolyam, ami már a tanítási drámával (is) foglalkozott, 1994-ben az első Színház-Dráma-Nevelés módszertani hétvége, országos gyermek- és diákszínjátszó táborok voltak minden nyáron, szakkönyvek sora jelent meg (sajnos annyi azóta sem). 1994-ben már országos merítésű tanácskozást szerveztünk a Kerekasztal tapasztalatainak felmutatása, a módszerátadás érdekében…

Az utóbbi negyed században nem sok jelentős innováció volt a magyar színházi életben (gondolta és írta ezt már más is): a színházi nevelés mindenképpen annak számít. A drámapedagógiában – hatásában – robbanásszerű volt a tanítási dráma és a színházi nevelés megjelenése, de a kőszínházak falát ezzel még nem tudtuk bevenni. Ez a végvár egy ideig teljesen érinthetetlen, később bevehetetlen volt.

Legalábbis nekem nem sikerült ezt az akciót levezényelni.

Amikor ez végre megtörtént, én addigra már hátra léptem a színházi nevelés területén – ekkoriban vált számomra ismét fontosabbá a drámapedagógia (addig ez a kettő jól megfért bennem egymás mellett).

Gyorsan ki is szorultam néhány területről. A pozíciójukhoz görcsösen ragaszkodó színházi vezetők soha nem jelentettek vonzó példát számomra, na, az ilyesmit legalább megúsztam. Az, mondjuk, nem esett jól, amikor olyan tanulmányt olvastam, ahol a hazai színházi nevelés kezdeteiről írtak hosszan, és jól látható igyekezettel kihagytak belőle (naiv módon nem gondoltam, hogy a mi területünkön is formálható lesz a történelem).

Ma a falakon belül van a tanítási dráma és az annak elméletére épülő színházi nevelés: az oktatási és a színházi világban egyaránt. Ezért sokat kell nyelni: ha például ma minden esetben megmondanánk a kevésbé tehetséges vagy éppen határozottan tehetségtelen produktumokra (és gyártóikra), szakmailag félműveltekre és az általuk létrehozottakra, hogy az, ami, akkor lehet, hogy újabb falak emelkednének. Talán emiatt is erősebben van jelen a színházi nevelés (és annak szűkített eszköztárát, gondolatilag is csak töredékét használó színházpedagógia) világában az elhallgatás, mint ahogy az etikusan megélhető lenne. Nem kizárt, hogy ezért sincs ezen a területen rendes szakmai kritika, el lehet ringatózni a felszínen, nincsenek nagyobb hullámverések, a viharok pedig kizárva.

De az idő majd elrendez mindent, feltehetőleg a helyükre kerülnek közös dolgaink – más reményteljesnek tűnő közhely most nem jut eszembe.

Persze, jó lenne, ha nem kellene hozzá újabb huszonöt év.

Kaposi László

További személyes hangvételű írásokat olvashat a Kerekasztal oldalán.