“Egész életemben a színház foglalkoztatott” – Marton Lászlót köszöntjük

2017 január 06. péntek, 7:21

Január 6-án ünnepli 74. születésnapját Marton László. A Vígszínház Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendezőjét összeállításunkkal köszöntjük.

Marton László pályájáról:

Marton László 1943. január 6-án született Budapesten. A Színház-és Filmművészeti Egyetem rendező tanszakának elvégzése után, 1968-ban kezdte el rendezői pályáját a Vígszínházban, ahol 1979-85 között főrendező, 1985-től 2009. január 31-ig igazgató-főrendező, 2009. február 1-től főrendező. Magyarországi előadásai mellett számos külföldi színház hívta vendégrendezőnek, így nagy sikerrel dolgozott Weimarban, Detmoldban, Helsinkiben, Dublinban, Tel Aviv-ban, Louisville-ben, Chicagóban, Torontóban, valamint Kanada és az USA több más városában is. Rendezéseit több mint 40 országban játszották világszerte, de legalább ennyire fontos magyar és külföldi professzori munkássága is. Osztályvezető tanár a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetemen.

1990-ben a londoni Guildhall School of Music and Drama „Honorary Membernek”, tiszteletbeli professzornak választotta, 1997 novemberétől pedig a Society of Stage Directors and Choreographers (USA) fogadta tagjai sorába, elsőként a magyar színházrendezők közül, de az évek során tanított, illetve mesterkurzust tartott Cambridge-ben, Oxfordban, a Yale Egyetemen, Knoxville-ben, Vancouverben, a North carolinai egyetemen, Torontóban, Chicagóban és Németország több városában is. Magyar és külföldi tanítványai között ma már nemcsak kiváló színészek, hanem színházigazgatók, rendezők is vannak. Rendezői munkásságáról két angol nyelvű kötet jelent meg.

1975-ben Jászai Mari-díjat kapott. 1982-ben a plovdivi Nemzetközi Tévéfesztivál díját, illetve a veszprémi Tévéfesztivál különdíját nyerte el. 1984-ben Érdemes Művész lett. 1985-ben a Gyermekekért Díjat ítélték neki. Ugyanebben az évben elnyerte a Magyar Építész Kamara Díját. 1990-ben Kiváló Művész kitüntetést kapott. 1992-ben torontói Három nővér rendezéséért a legjobb előadásnak járó Dora Mavor Moore-díjat nyerte. 1994-ben a Roboz Imre Művészeti Emlékdíjat, illetve a Podmaniczky-díjat ítélték neki. Ugyanebben az évben kapta meg a Pro Urbe Budapest Díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. 1998-ban Harsányi Zsolt-emlékdíjjal jutalmazták. Torontói Platonov rendezéséért a legjobb rendező és a legjobb előadás Dora Mavor Moore-díját kapta 2000-ben. 2002-ben a civil szférában betöltött vezető szerepéért Magyarországon elsőként TMI Hungary-díjat kapott, amely a nemzetközi The Most Inspiring Civil Leader Award (vagyis a „leginspirálóbb vezető a civil szférában”) kitüntetés hazai megfelelője. 2003-ban Kossuth-díjban részesült. 2004-ben az Irish Times legjobb rendezőnek járó díját nyerte el dublini Vadkacsa-rendezéséért. 2009 óta Budapest XIII. kerületének díszpolgára.

Páger Antallal

A rendezőről saját szavaival:

Valójában: Valójában egész életemben csak a színház foglalkoztatott.

Kezdetek a Vígben: “Természetesen nem volt könnyű, mert a színház tele volt óriási egyéniségekkel. Az akkori társulatban itt volt Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf, Bilicsi Tivadar, tehát mondhatni, az óriások szoborcsarnoka. Abban az időben nem volt könnyű idekerülni, az emberben elég sok szorongás volt. De Várkonyinak végtelen bizalma és türelme volt, és ezt én végig éreztem. Akkoriban főleg olyan darabokat rendeztem, amelyeket a színház adott nekem, tehát nem én választottam. Visszautasíthattam a darabot, de általában a színház javasolt, majd egyszer Várkonyi azt mondta nekem, hogy „a legközelebbi darab olyan legyen, amelyet maga javasol, a szereposztásban is mindenkit meg fog kapni, akit akar, most szeretném, ha csinálna egy olyan előadást, amely teljesen olyan, ahogy maga képzeli”. És akkor Radnóti Zsuzsa – aki a Vígszínház dramaturgja volt, és mint alkotótárs, meghatározó ember az életemben – a figyelmembe ajánlotta Déry Tibor új kisregényét, melynek az volt a címe, hogy Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról.”(kultura.hu)

Az igazgatásról: “Eleinte nyilván megbabonázott a feladat szépsége, felelőssége, izgalma. Aztán jött a rendszerváltás, és rengeteg minden, ami egyszerre jelentett gyakorlati és eszmei feladatot. Ez sokáig lekötött, ma is életem legnagyobb ajándékának tartom ezt a lehetőséget. Csak aztán múltak az évek, és most azt érzem, hogy váltanom kéne. Miközben nem búcsúzom semmitől, van bennem egy jóleső izgalom és várakozás, hogy mi jön most.” (magyarnarancs.hu)

Kultúrkincs: “Fontos és izgalmas, hogy amiként a világ változik, mi színházi emberek arra kényszerülünk, hogy azt a kultúrkincset, amit eleink teremtettek, időről időre újra átadjuk saját korunk közönségének. Ez a mi legfontosabb kötelességünk. Hogy ezeket a ránk hagyott történeteket újra és újra elmeséljük, úgy, hogy ők ezekben magukra ismerjenek, ám a történet egyben a rendező saját története is legyen. Egy rendező sem tud minden darabot megrendezni. Sok gyönyörű darabja van a világirodalomnak, amely nem megközelíthető a számunkra, mert nem alakult ki érzelmi és intellektuális kötődés, vagy nem áll rendelkezésre az az élményanyag, amely a rendezői munkához szükséges. Egy izgalmas és szép előadás az emberi viszonyokról tud úgy feltenni kérdéseket, hogy ezek a darabok másképp hangzanak el, és más nézőpontból látszódnak, mint az előző korokban.” (szombat.org)

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Szakma és morál: “Két szempontot érdemes mérlegelni: a morálist és a szakmait. Morális szempontból helyesnek tartom, ha egy kiemelkedően tehetséges művész ambicionálja, hogy színházat vezessen, mert szeretné megvalósítani a saját elképzeléseit. Szakmai szempontból pedig azt gondolom, hogy ezt a színházat az tudja folytatni, aki ezt a társulatot és ezt az épületet belülről ismeri, és tudja azt is, mi a dolga itt és most ennek a színháznak. Vagyis az, hogy végül Eszenyi Enikő döntött úgy, hogy megpályázza ennek a színháznak a vezetését, éppúgy logikus, mint annak idején az én történetem.”

“Belerendezés”: “Ha láttam, hogy a rendező vagy a színészek elakadtak, akkor segítettem. Ha fölkérek valakit rendezésre, az én felelősségem, hogy felkértem; de ő tegye azt, amit elképzelt, szabadon, öntörvényűen. Viszont van néhány rendező barátom, aki szívesen veszi, ha elemzéssel vagy gyakorlati tanáccsal segítek. És ha azt látjuk, hogy a bemutató időpontjához képest nem áll elég jól az előadás, akkor sor kerülhet ilyesmire, mert ez a hatalmas színházi üzem nem engedheti meg magának a csúszást. Ha a Házi Színpadon nem áll elég jól egy előadás, akkor nem izgatom magam, legföljebb eltoljuk a bemutatót. De ugyanez nem megy sem a Pestiben, sem a Vígben.”

Felújítás és sátor a Nyugatinál: “Egyszer mindenki felújítja a saját otthonát. De ez az elképesztő lehetőség mindannyiunkat fanatikussá tett. Egy éven keresztül tartott a színház felújítása és miután reggel az építkezésen végeztem, utána minden nap átmentem a Nyugati téren felállított sátor színházba, ahol a színház átmenetileg otthonra lelt, s amelyet a MÁV akkori színházbarát vezetősége biztosított számunkra. Az, hogy ez sikerült, ebben Presser Gábor oroszlánrészt vállalt. Az irodánk egy vasúti kocsiban volt. Hogy a közönség tudja, hogy hol játszunk, nyilak vezettek a Vígszínháztól a sátorig. A Vígszínház Sátor számomra több szempontból is jelképpé vált. Egyrészt a közönség szeretetét szimbolizálta, hiszen minden este zsúfolásig tele volt. Hogy miért akartunk viszontagságosan kényelmetlen körülmények között, egy sátorban játszani, rosszul fűtött vasúti kocsikban öltözni? Azt gondolom, a Vígszínház társulata ezzel a tettével megpróbálta kifejezni azt a ragaszkodást, hálát, kötelesség- és hivatástudatot, amit a közönségével szemben érzett. Ez a gesztus a mi nézőinkkel szembeni kötelezettségeinket próbálta kifejezni. És a budapestiek megértették és értékelték ezt az erőfeszítést. Ennek a korszaknak a különössége és kalandossága fontos emlékem.”

Várkonyi Zoltánnal

Rendezés: “Egy időben művészettörténész akartam lenni. A Tátrában nyaraltunk a szüleimmel, amikor találkoztunk Oláh Gusztávval, aki az Operaház főrendezője volt. Néha átjött hozzánk látogatóba, egyszer pedig elmentünk kirándulni Késmárkra, bementünk a templomba, ahol elkezdett beszélni a freskóról, aztán az oltárról, mesélt valamit egy szoborról, engem meg teljesen lenyűgözött a tudása. Arra gondoltam, hogy én is olyan szeretnék lenni, aki ennyit tud a dolgokról. Lehet, hogy valahogy így indult. Tizennégy éves voltam, mikor eljöttem a Vígbe, megnéztem az Ilyen nagy szerelem című előadást, amiben Ruttkai Éva játszotta a főszerepet, és halálosan beleszerettem. Többször is megnéztem, csak hogy lássam, halljam a hangját. Egyre többet jártam színházba. Voltak kedvenc előadásaim, még ma is nagyon sok minden a fülemben van. A mai napig emlékszem arra, hogy mondott Bessenyei egy bizonyos részt az Othellóból és Gábor Miklóssal a Hamletet huszonhatszor láttam.”

Színház: A színház egy kicsit olyan, mint az élet maga, időutazás az egész.

Forrás: Színház.org, MTI, Kultura.hu, szombat.org, Nol.hu

 
 

Kapcsolódó anyagok