“A színház szellemi muníciót, reményt ad” – Születésnapját ünnepli Kubik Anna

2017 január 08. vasárnap, 8:15

Január 8-án ünnepli 60. születésnapját Kubik Anna Jászai Mari- és Kossuth-díjas színésznő, a debreceni színház művésze. Ez alkalomból készült összeállításunk, melyben saját szavait idézzük.

Szélfútta levél – Debrecen

Kubik Anna pályájáról röviden:

Kubik Anna 1981-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kazimir Károly és Iglódi István tanítványaként. Diplomaszerzését követően a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1991-től a Budapesti Kamaraszínház, majd a Művész Színház, azután pedig a Thália Színház művésze volt. 1999-től ismét a Nemzeti Színház, illetve a 2000-ben bekövetkezett névváltoztatást követően egészen 2013-ig a Magyar Színház társulatának tagja. Vendégművészként játszott az új Nemzeti Színház, a kecskeméti Katona József Színház, a Kolibri Színház, a Szegedi Nemzeti Színház és a Soproni Petőfi Színház előadásaiban is. Jelenleg a debreceni színház tagja.

Jászai Mari-díjat 1986-ban kapott, 2002-ben érdemes művész lett, 2007-ben Kazinczy-díjjal, 2009-ben Alternatív Kossuth-díjjal, majd 2011-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát.

Kubik Annáról saját szavaival:

Drukkolós: Én alkatilag nagyon drukkos vagyok, a bemutató előtt különösen. Mikor a darab elindul, mindig kell öt perc, amíg felfogom, hogy aki a színpadon áll, tulajdonképpen már nem is én vagyok, hanem a szereplő, akit alakítok. Nem vagyok kitárulkozó személyiség, valójában nem szeretem, ha néznek. Az, amennyire nyitott vagyok, már a pályán eltöltött harminc évnek a hozadéka. Nagyon zárkózott ember voltam, az első félévben majdnem ki is vágtak emiatt a főiskoláról. Azt, hogy sikerült kilépnem ebből, biztos, hogy nem magamnak köszönhetem, és nem is a környezetemnek, a Jóistentől kaptam hozzá erőt. Néha az is eszembe jut, hátha a szüleim életét teljesítem be, akik amatőr színjátszók voltak. Az ő életük nem vehetett ilyen irányt, a háború után voltak nagyon fiatalok, akkor tanulhattak volna tovább, de dolgozni kellett. Esténként összegyűltek, és színházat játszottak, ebben merült ki az elhivatottságuk, ott is ismerkedtek össze, a színpadon.

Budapest: Már a pályakezdő éveimben is mentem volna vidékre, de úgy alakult, hogy mire végeztem a főiskolán, már játszottam három főszerepet a Várszínházban, a későbbi Nemzeti Színházban. Többszázas szériákkal ment a Csíksomlyói passió, aztán jött a Magyar Elektra, Júlia, Tünde, Melinda. Nagyon nehéz lett volna kiszállni. Aztán megszületett a kislányom és azért nem mozdultam.

Nemzeti: Először, amikor még nem találja az ember a maga hangját, másra akar hasonlítani, mindenkinek van egy színészideálja. Az enyém talán Ruttkaiból, Dayka Margitból, Szemes Mariból volt összegyúrva. Aztán eljött a pillanat, amikor nekem szegezte a kérdést Iglódi István: na, és hol a Kubik Anna hangja?

Advent a Hargitán: Nem tudom a Jóistennek megköszönni, hogy megtalált ez a szerep. Korábban soha nem jártam Erdélyben, de ezelőtt volt egy kirándulásunk. Meg akartam ismerni azt a vidéket és leginkább Sütő Andrást. Emlékszem, a házban nem tudtunk beszélgetni, mert tele volt lehallgatókészülékkel, így el kellett menni a kert végébe, de ő még ott is óvatosan fogalmazott. Akkoriban volt egy rendelet, amely megtiltotta, hogy házaknál lakjunk. Titokban aludtunk itt-ott, például Szélyes Imre kollégám szüleinél. Akkor aludtam – kint, a szabadban – először olyan ágyon, amely kukoricacsutkával volt töltve. Fantasztikus élmény volt az az út. Megtanultam általa, mi az a színházeszmény, amely változtatni tud, beleszól, belemar az életbe, és amely ma sajnos nincs már. (…)

Sütő: A tüntetésszámba menő estéről azt írják a jelentésben, hogy pontosan harminc percig szólt a taps, a színészek nem hajoltak meg, így tiltakoztak, hogy Sütő András nem lehetett jelen a bemutatón. Benne van, hogy Kubik Anna lement a nézőtérre, mintha keresné a szerzőt, a hárászkendőjét leterítette, az jelentette Sütőt. Tényleg így történt, valahogyan mi is tiltakozni akartunk, ami akkor azért bátor dolog volt.

Bánk Bán – Nemzeti Színház / fotó: Kaiser Ottó

Szemlélet: A versmondáshoz hatalmas bátorság kell, mert ott még az a szerepálca sincsen, amelyik a színdarabban. Cserébe viszont, míg a színházban a rendező elképzelését valósítjuk meg, a versnél csak az van, amit mi szeretnénk. De kiveszett az a fajta színész is, aki, mint egykor Sinkovits, úgy érzi, hogy a színészet nemcsak a játékról szól, hanem egy kicsit nevelni is akar, gondolkodásra inspirál. Az a szemlélet, amelyben én a Nemzeti Színházon belül felnőttem, ma már nem nagyon működik a szakmánkban.

Bubik István: Az első perctől egészen a haláláig, sőt azon túl is lelki rokonság volt közöttünk. Egymásra épült az életünk, a szakmai pályafutásunk. (…) Bubik különleges ember, színész, személyiség volt. Meghatározta az életemet a vele eltöltött jó pár év, kiigazodási pont volt számomra, rengeteg bátorságot, útmutatást kaptam tőle. Mert élni, kérdezni, játszani, közel ment az emberekhez, s erre tanított engem is, aki jóval zárkózottabb voltam, mint ő, vagy amilyen ma vagyok.

Személyes: Bár az életem a versmondással kezdődött, utána teljesen szétszedtek minket a főiskolán, és aztán elfelejtettek összerakni, úgyhogy vagy húsz évig nem mertem utána verset mondani. Amikor Bubik István megcsinálta az önálló estjét, győzködni kezdett arról, higgyem el, ez semmihez nem fogható élmény. Ő öntött belém újra bátorságot, és végül összeállítottam én is a magamét. Mindig személyes verseket választok, amelyek számomra sokat jelentenek, és úgy veszem észre, ami nekem történet, az a közönségnek is az.

Vers: Nagy versnél biztos kell egy év, míg érlelődik, és csak amikor a véreddé válik, akkor lehet vele kiállni. A színházi szerepben ott vannak a többiek, az egész gépezet, óvnak-védenek, és ha nem vagyok észnél, akkor a partnerem lehetőleg igen. Közben pedig semmi nem ad olyan nagy örömöt, mint amikor önmagam legyőzve próbára teszem a bátorságomat. Másrészt csodálatos, hogy a versek nagy tömörséggel és szépséggel adják vissza az ember dadogását.

Az ajtó – Debrecen

Lélek: A mély, nagy érzelmek oda-vissza hatnak, ezért én is nagy végletekkel élem meg az életem. Lehetetlen, hogy ezek a karakterek, sorsok ne üljék meg a lelkedet. Az nem lehet, hogy az imént még lady Machbeth voltam, aztán meg Kubik Anna, hiszen még sokáig rezeg minden porcikám  két-három órán át esélyem sincs, hogy megszabaduljak a feszültségtől. Én ilyenkor olvasok, vagy verset mondok  – ez utóbbit gyakran művelem kertészkedés közben is. Jó elmegyakorlat is.

“Az akarat fal, nem pedig lépcső”: És tudja, honnan van ez a mondat? Egyszer, egy szép napon felhívtak, hogy Juliette Binoche Magyarországra jön, bemutat egy kötetet, és azt akarja, hogy én legyek a magyar hangja. Kiderült, hogy van egy könyv, amelyet minden forgatásra magával visz, mert nagyon sokat merít belőle. Egy magyar szerző, Mallász Gitta írta, a címe pedig: Az angyal válaszol. Miközben Franciaországban nagyon népszerű volt, itthon addig nem is ismerték. Négy fiatal zsidó pár beszélgetéseit tartalmazza, akik az üldöztetések idején Budakeszin jöttek össze időről időre, hogy megbeszéljék, hogyan tudják lelkileg túlélni, ami velük történik. Ebből a könyvből származik ez a mondat. Binoche-nak egyébként a magyar masszőrje tanácsolta, hogy engem keressenek meg, amikor megrendezték a hazai bemutatót. Nagyon szeretem Juliette-et, ő a kedvenc filmem, a Fatal (magyarul Végzet) főszereplője is. Amikor itt járt, éppen a Fatál nevezetű étterembe vittek el minket. Jót nevettünk, amikor észrevettük az egybeesést.

Emerenc: Csoda és titok Emerenc. Ismerek ilyen embert, aki csupa tüske kívül, és közben a világ legszerethetőbb lénye. Emerenc is cipeli a páncélját, és abban találja meg élete értelmét, hogy másokat kiszolgál. (…) Van köztünk rokonság. Nekem is sok történetem van, és ha nem is vettem magamra ilyen hatalmas páncélt, azért néha én is úgy érzem, hogy elfogytak a könnyek belőlem. Van mögöttem egy olyan élet, ami ugyan tele volt hatalmas amplitúdójú érzelmekkel, elképesztő dolgok történtek velem, akár a szakmai életemet nézem, akár a magánéletemet, de tudom, hogy milyen az, amikor valaki mást mutat már, mint ami benne van. Minden héten érkezik meghívás televíziós beszélgetős műsorokba, de nem vagyok hajlandó elfogadni. Dolgozni nem hívnak, csak magamról beszélgetni, s ezért haragszom a médiára. Megszűntek a versműsorok, nincs tévé- és rádiójáték, anyanyelvi műsor, és én nem celebnek születtem. Az átélt dolgokat absztrahálnom kell, azért vagyok színész, művész, mert ezeket másképp tudom színpadra vinni, és az talán érdekes lehet. Ilyen módon én is viselem ezt a páncélt.


Budapestről Debrecenbe, Szegedre, Székesfehérvárra: Itt találok még olyan ünnepi közönséget, amely azt várja a színháztól, amit én. Nagyon eluntam azt a vicsorgást, ami Budapesten ment. Azt, hogy minden emberi, szakmai kapcsolatra rányomja a bélyegét a politikai hovatartozás. Itt még ki lehet zárni a politikát. Előadás után, ha összegyűlünk, a darabról beszélgetünk, vagy ünnepelünk valamit, de nem kerül elő a politika. Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy csak azzal foglalkozzak, amit igazán fontosnak tartok. A lányom felnőtt, most már nem azt kérdezi, mikor jössz haza, hanem hogy mikor mész el, és mivel vidéki vagyok, egyáltalán nem okozott gondot otthagyni Budapestet, sőt… Már nem vállalok el minden szinkront, a felesleges dolgok kiesnek a rostán. Anyagilag persze nem engedhetné meg magának az ember, de bennem nincs gyűjtögető hajlam, a lányom már többet keres, mint én a Kossuth-díjas közalkalmazotti fizetésemmel, ami egyébként vicc, de legalább őmiatta sem kell aggódnom.

Hiteles arcot: Sok vérrel, szenvedéssel szerez az ember hiteles arcot magának, azt nem pocsékolja el szappanoperában. Hívtak, többször is, de mindig nemet tudtam mondani. Nem értettem, mit kellene eljátszanom, mi lenne a feladatom: nincsenek figurák, nincsenek jellemek, a megírt mondatok bárki szájába beleadhatók. Ma közszolgálatiság címén bugyuta sorozatokat adnak, amik úgy ócskák, ahogy vannak. Én ebből inkább kimaradnék. Nem lettem gazdag, viszont enyémek a világirodalom nagy drámai nőalakjai. Én ettől érzem gazdagnak magamat.

Segítsd a királyt – Debrecen

Mindenki érzi: Mindenki érzi, hogy véges az a mondandó, ami az anyagiakról szól. A pénzhajhászás gyűlölködéssel jár együtt, s ebbe belefáradtak az emberek. Most már arra vágynak, hogy valami megmelengesse a szívüket. Hihetetlenül jó érzés a közönséggel szemben állni: csillognak felém a tekintetek.

Muníció: Régen még fontos volt, hogy kik játszanak egy előadásban, és milyen bemutatók vannak. Mára sok lett a lila köd. Átveszik a szerepünket a celebek meg a politikusok, ők vannak a címlapokon – eldobható papírfigurák, teljesítmény nélkül. A színház pedig, melynek mondanivalója van, reményt ad és szellemi muníciót, rangját vesztette. Magánemberként nem szeretek reflektorfényben lenni, de az érdekel, hogy mit és kit állítunk értékként az emberek elé.

Forrás: Színház.org, Magyar Nemzet, muvesz-vilag.hu, feol.hu, zaol.hu, Debreceni Csokonai Színház, valasz.hu

 
 

Kapcsolódó anyagok