“Nálam a pohár félig teli” – Szinetár Miklós 85 éves

2017 február 08. szerda, 9:01

Február 8-án ünnepli 85. születésnapját Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező, a Magyar Állami Operaház címzetes főigazgatója és mesterművésze.

Szinetár Miklós pályájáról:

Egy sarokra a Nemzetitől

A pesti Bérkocsis utcában nőtt fel, ahogy ő fogalmazott: egy sarokra a Nemzetitől. Budapest ostroma alatt, 1944-ben az egyik csillagos házban laktak, onnan szökött át a fronton. Tizenhét éves korában úgy jelentkezett a színművészeti főiskolára, hogy nem volt még szakérettségije sem (az egyéves tanfolyamokon, két tárgyból megszerzett bizonyítvány képesített a megfelelő egyetemre való felvételre), de Gellért Endre, a felvételi bizottság elnöke tehetségét felismerve eltekintett ettől. A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakát 1953-ban végezte el, ez idő alatt zeneszerzést is tanult és énektanulmányokat is folytatott.

Szinetár Miklós

Művészi pályája töretlenül ívelt felfelé

Pályáját az egész életét meghatározó zenés műfajjal kezdte, a művészi rangját akkoriban visszanyerő Operettszínházban lett rendező, majd főrendező. Huszonnégy évesen, 1956-ban kapta első Jászai-díját a Csárdáskirálynő megrendezéséért. 1960-ban a Nagymező utca másik oldalán – Petrovics Emil zeneszerzővel – megalapította a rövid életű Petőfi Színházat, melynek művészeti vezetője volt. Itt állította színpadra az első magyar musicalt, az Egy szerelem három éjszakáját, amiért 1961-ben megkapta második Jászai-díját.

Művészi pályája töretlenül ívelt felfelé: 1962 és 1971 között a Magyar Televízió főrendezője, 1971-ben művészeti vezetője, 1974-ben már művészeti igazgatója, 1979-től 1986-ig elnökhelyettese volt. 1986 és 1990 között ismét a televízió főrendezőjeként dolgozott, 1987-től 1990-ig a Nemzeti Színház felépítésének kormánybiztosa volt. Az MTV-nek 1990-ben mondott búcsút, főállású tanár lett a Színművészeti Főiskolán, ahol már 1953 óta oktatott. 1993-ban igazgatóként tért vissza kezdeti sikereinek színterére, a Fővárosi Operettszínházba. 1996-tól 2001. május végéig, majd 2002 júniusától ismét a Magyar Állami Operaház főigazgatója volt, a tisztségről három év után az Operaházat érintő anyagi megszorítások miatt mondott le.

Színházi, opera-, tévé- és filmrendezőként is elismert

Szinetár Miklós színházi, opera-, tévé- és filmrendezőként is elismert művész, a tévénézők milliói a Ki mit tud? zsűrijének elnökeként is ismerték. Olyan tévéfilmeket rendezett, mint az Igéző, az Aranyborjú, a Trisztán, Az ember tragédiája, a Bánk bán, a Nagyúr – gróf Bánffy Miklós, valamint a Rózsa Sándor és Liszt Ferenc életét bemutató tévéfilmsorozat. Ismert mozifilmje Az erőd, és számtalan zenei alkotást vitt filmre, köztük Kodály Háry Jánosát, a Csárdáskirálynő és a Denevér című operettet. Színházi bemutatóinak száma 120-nál is több, olyan operákat rendezett meg, mint A sevillai borbély, a Hoffmann meséi, A kékszakállú herceg vára, a Carmen, a Cosí fan tutte, a Rigoletto, a Tannhäuser és a Macbeth.

Művészi pályafutásáért – többek között – érdemes művészi címet, Kossuth-díjat (1970), Balázs Béla-díjat (1974) és kiváló művészi címet (1978) kapott. Munkásságát külföldön is elismerték, jelzi ezt a monte-carlói Arany Nimfa-díj, az Unda-díj, a prágai tv-fesztivál legjobb rendezésért járó díja, a moszkvai filmfesztivál Béke-díja és a trieszti Ezüst Asteroid-díj. 2001-ben Pro Urbe Budapest díjat kapott, 2002-ben az Operaház örökös tagja lett, 2003 márciusában a Magyar Állami Operaház mesterművésze címet és Új Múzsa-díjat kapott, 2011-ben Hazám-díjban részesült.

Operán innen, operán túl

2012-ben Prima-díjat vehetett át, és neki ítélték az Operettszínház operettnagydíját a magyar operett hazai és külföldi megismertetéséért és népszerűsítéséért folytatott több évtizedes munkásságáért. Több könyve is megjelent: az Operán innen, operán túl 2007-ben, 2012-ben Pályázat című levélregénye, amelyet egy év múlva A második pályázat, majd 2016-ban a harmadik kötet, Senki többet? Pályázat harmadszor című könyve követett. Felesége Hámori Ildikó színművész, első házasságából való fia, Gábor szintén a filmes-televíziós szakmát választotta, Dóra lányuk pedig sikeres színésznő.

Szinetár Miklósról saját szavaival:

Pohár: Nálam a pohár nem félig üres, hanem félig teli. Egészen pontosan azt mondhatnám, hogy nekem háromnegyed pohárnyi vizem van, de az egynegyed hiányáról évekig tudnék mesélni. Rengeteg buktató volt. Összeszámoltam: tizenháromszor voltam a padlón. Padló után fölálltam, kisétáltam az utcára, és ha mondjuk sütött a nap, kellemesen fújdogált a szellő,és én vettem egy parizeres zsömlét, rám nézett egy csinos lány….és az akkor az már fontosabb volt a sérelmeimnél.

Szabadság: Számomra a legfontosabb a szabadság. Szeretek hetente elszívni egy szivart, de ha nincs, akkor nincs! Mindig féltem attól, hogy bárminek a rabja legyek. A buddhizmus nem áll túl közel hozzám, de egy dolog nagyon tetszik benne. Buddha olyan vallásalapító, aki egy adott kérdésre akár azt is képes felelni: „Nem tudom!.”– Akik mindenre tudják a választ, azokat nem szeretem.

Kor: Tartottam már magam forradalmárnak, meg sok minden másnak, de öregnek, vagy fiatalnak sohasem! Fiatalon nem éreztem azt, hogy a fiatalság a legfontosabb és most kikérem magamnak az öregséget! Szerintem nincs olyan, hogy valaki fiatal, vagy öreg; emberek vannak, akik változnak, ahogyan a világ is változik.

Mindig: Nekem mindig egyszerűen csak az volt a fontos, hogy a körülöttem lévők jól érezzék magukat: a munkahelyemen éppúgy, mint a családomban. Azt mondják, hogy ez sikerült: hatvan év alatt több mint 190 darabot rendeztem úgy, hogy a közös munka általában mindenkinek örömöt okozott. (…) Én nem játszottam el soha a rendezőt vagy a direktort – azt hiszem, az volt az egyik nagy titkom, hogy mindig tisztában voltam azzal, hogy ezeket a funkciókat csak mérsékelten szabad komolyan venni.

Pálya: A művészetet körülvevő társadalom szélső részein soha nem voltam népszerű. Nem tartoztam sehova, s ezt a mindenkori két tábor soha nem tolerálta. Nem voltam soha igazán modern, és nem voltam soha igazán konzervatív.

Volt egyszer egy színház: Ifjú kedvenc voltam, s emiatt sokan irigykedtek rám. Közben pedig a színházamat éhkoppon tartották. Mert ahol szól a zene, az mindig gyanús. Hiába játszottuk Brecht Koldusoperáját, lekezelték a színházat, mert zenés volt. Mintha csak ma lenne!

Tévé: Vezető tévésként, színházak irányítójaként mindig az volt az elvem: tehetséges emberek vesznek körül, hagyom őket dolgozni. Egyszer ki is rúgtak emiatt. Amikor mint televíziós elnökhelyettest leváltottak, a pártközpont azzal indokolta döntését, hogy nem vagyok hajlandó cenzúrázni.

Szinetár Miklós

Pályázat: Az emberben mindig benne él a vágy, hogy átadja, amit tud. Megjelent két kötet a Pályázat és a A második pályázat: ennek a kerete az, hogy kitaláltam egy nálam negyven évvel fiatalabb tanítványt, akit arra biztatnak, hogy pályázzon meg egy nagyszínházi direktori állást. Ezt a figurát elég sok tanítványból gyúrtam össze. Amit én írok, az valós, reális tapasztalat. Amit viszont ő ír, az fikció, de olyasmi, ami jellemző a mai színházi életre. (…) Most, hogy a 3. kötetet írom – még sok anekdota maradt bennem – rájöttem, hogy azt kell elmondanom, ami az alap világnézetem. Amíg a televíziónál voltam vezető, azt mondtam, ennek az intézménynek a címerében az szerepel: „is”. Ez is, meg az is. Vannak emberek, akiknek az élete az is-ről, és vannak, akiknek az élete a „csakról” szól. Ez utóbbi tőlem idegen. Számomra mindennek két arca van. Nem én találtam ki, Shakespeare-től, Mozarttól, Csehovtól tanultam. Mindenben egyszerre van jó és rossz, hideg és meleg. A dolgunk a világban az, számunkra, akik művészetekkel dolgozunk, hogy vegyük észre ezt is, azt is, amazt is.

Operett: Az operettben van valami kis „linkség”, ami egész Kelet-Európában, de főleg ránk nagyon jellemző, hogy a dolgokat nem lehet nagyon komolyan venni. Hogy mindenben, ami itt történik, van egy kis komolytalanság, egy kis abszurd, és még a legtragikusabb dolgokat is lehet némi iróniával szemlélni. Itt Mohács óta arra van szocializálva az egész társadalom, hogy a kiskapukon kell közlekedni, mert akik a nagykapun mennek be, azok többnyire beverik a fejüket. Az operett maga a kiskapu.

Opera: Az operán nevelkedtem. A Magyar Állami Operaháznak már hatvankét éve vagyok a munkatársa. 19 éves koromban kerültem oda ösztöndíjas rendezőnek. Házy Erzsébet, Melis György, Gáncs Edit és én voltunk az első ösztöndíjas csapat. Az opera az otthonom, a műfajom.  (…) Arra vagyok a legbüszkébb, hogy humánus légkör volt a színházban. Az emberek nem szorongtak, féltek, otthon érezték magukat.

Belgák: Az Operában is folyamatosan kétoldali nyomás ellen kellett küzdenem: sem a “német”, sem az “olasz” tábor híveit nem akartam kiszolgálni. Nem akartam, hogy botrányelőadások legyenek a krisztuspapucsos heccértelmiségnek, ahol minden csak a rendezőről és a közönségelborzasztásról szól, vagy hogy egy szörnyű múmiacsapatnak csináljunk ócska, poros múzeumot, ahol mindenfajta gondolat nélküli hangnagybirtokosok ordítanak egy képeskönyv előtt. Egész életemben utáltam a nyájakat, és mindig volt belőle kettő: egy populista és egy intellektuális nyáj. Ugyanazokkal a nyájszabályokkal, ugyanolyan kötelező véd- és dacszövetséggel. És amikor változás van, és az egyik nyáj váltja a másikat, mindig azt kérdem, igen, de mi, belgák hova álljunk?

Hit: Ennek a kapitalista társadalomnak a kultúrára gyakorolt legnegatívabb hatása az, hogy kialakított gettókat. Van egy gettó a populáris műfajoknak, ez a kereskedelmi tévék való világa, ahol tetovált prolik, végső esetben jósnők osztják az észt a köznépnek. (…) Én mindig abban a kultúrában hittem, és azt képviseltem a televíziózás során főleg, ami majdnem mindenkihez szól.

Ez nagyon fontos!: A remekművek mind politizálnak. A Don Carlos arról szól, hogy milyen szörnyű, amikor az egyház teljhatalmat kap az állam felett. A Rigoletto arról, milyen rémes, amikor egy kényúr uralkodik. Az igazán jó darabok kivétel nélkül politizálnak, de nem napi politizálnak. Ez nagyon fontos! Én a színházban elvárom a politikát, pontosabban szólva a társadalmi érdeklődést, hogy valamiről szóljon a darab, és kikérem magamnak a napi politikát.

Kultúra: Számomra nagyon fontos az örömelv. Nem szeretem azokat a rendezéseket, amelyek vérrel és verejtékkel készültek. Eddig, hatvan év alatt több mint 190 darabot rendeztem. Általában az emberek ezek alatt a munkák alatt örömet okoztak, és a munka is örömet okozott számukra. A dolog lényege nem ez, hanem az, hogy a kultúra a bozótharcot nem bírja el. Azért nem, mert megalázott helyzetben van. A teljes költségvetésből csak nagyon kis százalék jut. Borzasztó fontos lenne ezért a kultúra egyesülése és egysége.

Forrás: www.erdelyiriport.ro, Hetek.hu, jbsz.hu, MTI, 168 óra,
www.pannonhirnok.com, Művész Világ, Nol.hu, Színház.org