“Az utolsó díszletelemig minden érdekelt” – Lukáts Andort köszöntjük

2017 március 11. szombat, 9:46

Március 11-én ünnepli 74.  születésnapját Lukáts Andor Kossuth-díjas színész, rendező, a Sanyi és Aranka Színház alapítója. Múltidéző összeállításunkkal köszöntjük a művészt.

Lukáts Andor pályájáról:

1943. március 11-én született Kaposvárott. Színi pályát messziről kezdte: középiskola után lakatosként dolgozott, majd a Pinceszínház amatőr színésze, díszletfestője és színpadmestere lett. 1972-ben került a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz mint segédszínész, öt év múlva már a társulat “rendes” tagja volt, s egyre fontosabb szerepek találták meg. A teátrumban mintegy két évtizedet töltött, az ottani szellemiség meghatározó volt számára (egy nyilatkozata szerint hasonlót azóta se tapasztalt), s itt ismerte meg azokat az embereket, akik egész életére nagyon erős hatással voltak.

1994-2008 között a budapesti Katona József Színház tagja, ahol a színészi munka mellett rendezéssel is foglalkozott. Ő állította színpadra a színház harmincéves történetének legjátszottabb darabját: Egressy Zoltán Portugálját 1998 októberében tűztek műsorra a Kamrában, 2003 óta a nagyszínpadon adják elő, változatlan sikerrel.

Lukáts Andor (Fotó: Pitrolffy Zoltán)

Lukáts Andor (Fotó: Pitrolffy Zoltán)

2008-ban színházat alapított Sanyi és Aranka Színház és Apropera néven, az elnevezést egy Halász Péterrel, a kísérleti színház legendás alakjával közös, egy hajléktalan házaspárról szóló improvizációs előadás ihlette. Lukáts Andor e társulat nélküli műhelyben próbálja megvalósítani mindazt, amit a színházról és a színészetről gondol, s afféle “mindenesként” viszi a színház dolgait: pályázatot ír, világít, játszik és rendez. Az elmúlt évtizedben több alkalommal is indult színházigazgatói pályázaton, így Szolnokon és a pályáján különleges helyet elfoglaló Kaposváron.

Több mint ötven filmet forgatott, többször is megkapta a filmkritikusok, illetve a Magyar Filmszemle díját – legutóbb 2009-ben nyerte el a legjobb férfi színésznek járó díjat a Mázli című vígjátékért és a Príma primavéra című filmdrámáért (érdekesség, hogy mindkét karaktert eredetileg másnak szánták). Egyik legemlékezetesebb alakítását a Xantus János által rendezett Eszkimó asszony fázik című filmben, egy süketnéma férj szerepében nyújtotta.

1980-ban rendezte első filmjét, az Alagútnak írója is volt. Napjainkba ültette át Csehov Három nővérét, s filmre vitte a színházban oly nagy sikert arató Portugált. Több operát is rendezett, dolgozott a Fischer Iván által vezetett Budapesti Fesztiválzenekarral is. Ő állította először színpadra a Franz Kafka Átváltozás című novellája alapján született új magyar operát, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Berlioz Faust elkárhozása című operáját rendezte. A kilencvenes évek második felében több alkalommal megszervezte a Világ Csendjének nevezett néma összejövetelt, hogy ráirányítsa a figyelmet korunk rohanó világára.

Munkássága elismeréseként megkapta a Jászai Mari-díjat (1985), az érdemes művész címet (1997), 2006-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki sokoldalú művészi pályája, film- és színművészeti alkotásokban nyújtott kiváló alakításai elismeréseként.

Lukáts Andor

Lukáts Andor

Lukáts Andorról saját szavaival:

Kezdet: “Azt sem döntöttem el határozottan, hogy színész leszek. Azt hiszem, ez tudatalatti út volt. Három évig a Pinceszínházban dolgoztam, mert vonzott a “bohóckodás”. Egy kolléganőm játszott ott és megkértem, hogy vigyen el engem is. Huszonhat éves voltam és nagyon szerettem a színház közelében lenni. Aztán három hónap után befogadtak a társulatba. Három évvel később pedig lementem a kaposvári színházba. Amikor onnan eljöttem, egy pillanatra felmerült, hogy az Új Színházhoz szerződöm, de végül a Katona József Színház mellett döntöttem, akik szintén hívtak. (…) Az egész izgatott mindig, nem csak a színészet. Az utolsó díszletelemig minden érdekelt – hogy hogyan készül el valami. Kijártam a műhelybe díszletet festeni, néztem, hogy csinálják. A Pinceszínházban színpadmester is voltam, miközben játszottam – abból éltem és közben ott laktam a színházban. Ott aludtam a széksorokon, hónapokig szinte ki se mentem az utcára. Lekötött, ami odabent volt. Máig is így van ez, minden érdekel, ami a szakmához tartozik.”

Kaposvár: “Úgy hozta jósorsom, hogy kaposváriként Kaposváron tölthettem el 22 esztendőt, előbb segédszínészként, majd egyre komolyabb feladatokat megvalósító, ha úgy tetszik országosan is elismert színészként. Csodálatos korszak volt, amolyan nagy családként emlékszem vissza a társulatra. A művészi munka mellett gyakorta összeültünk esténként, éttermekbe is beültünk, sokszor hajnalig beszélgetve az élet nagy és kis dolgairól. Eszembe jut például, hogy Pogány Judittal és Koltay Róberttel sokszor pirkadatig diskuráltunk – tea mellett”.

Lukáts Andor

Lukáts Andor

Abszurd: “Az abszurd csak egy bizonyos igényszint fölött értékelhető. A legtöbben, ha azt látják, hogy egy előadás abszurd, mélyet sóhajtanak és a világért sem vesznek rá jegyet. Pedig minden attól függ, hogy az ember mennyire nyitott és mennyire vesz tudomás a világról, ami körülveszi. Ha elég nyitott, elég érzékeny, elég jók az ‘antennái’, fölfedezheti az abszurditás élményét. Ez nincs életkorhoz kötve. Van két fiam, a kisebbik, aki most tizenhárom éves, nagyon érzékeny azokra a furcsaságokra, amelyek megjelennek például a beszédben. Amikor fölfedezi a szavak mögött elszabadult irracionális, önjáró jelentéseket, felragyog az arca. Mintha kinyílna egy ablak, amelyen át rálát a tudatalattira, ahol azok a dolgok történnek, melyeket a cselekvő, beszélő ember nem lát, nem érzékel, mert elvonja a figyelmét saját aktivitása és cselekvési szándéka. Pedig ebben a ‘félárnyékban’ van a lényeg. Itt érhető tetten kiszolgáltatottságunk és aszinkronitásunk saját megnyilvánulásainkban. Ez az ‘elmozdulás’ egyszerre rendkívül mulatságos és drámai. Talán ez az abszurditás fészke.”

Sanyi és Aranka Színház: “Egyrészt Halász Péter és a vele való közös előadás miatt lett a színház neve Sanyi és Aranka, másrészt mindig eszembe jut erről a két névről a századelő és a két világháború közötti korszak. Meg a névtelen sanyik és arankák, akik a tanyákon, eldugott falvakban laknak. Elképesztő emberek, kevesen tudnak róluk, pedig ők minden tudnak, ami fontos… Ezen kívül sajátos ‘íze’ is van az elnevezésnek: színház, kicsit sem színházi névvel. Felkapja rá az ember a fejét. Aztán, persze, lehet, hogy le is ejti. (…) Azt, hogy sok színház van Budapesten, mindannyian tudjuk. A hangsúly azonban nem lehet a mennyiségen. Ezek a színházak különböző minőségűek. Nem is az tehát a legfontosabb, hogy hiányzik-e az a fajta színház, amit én szeretnék, hanem az, hogy milyen színvonalon tud majd teljesíteni. Természetesen most úgy gondolom, nincs még egy olyan hely a városban, amilyen a miénk lesz. De alighanem mindenki így indul neki: olyat szeretne csinálni, ami máshol nincs.”

Igaz beszéd: “Az a színház, amelyik lemond az igaz beszédről, bátran engedje le a függönyt, ha lehet örökre, de akkor is tegye ezt, ha a mindenkori hatalom szolgálatába állt. A színház, de úgy is fogalmazhatok, hogy a művész, a művészet nem mondhat le a demokráciáról. Persze, ha bemutatunk egy Shakespeare-művet, akkor azt mutatjuk be, milyen szörnyű az ember. De, és ez nagyon fontos, mindegyikben van valaki, aki a jót, a másik végletet képviseli. Nem úgy van, hogy kijelentjük, rossz a világ, az ember meg szörnyeteg, hanem kijelentjük, hogy az ember szörnyeteg is tud lenni.”

Lukáts Andor Budaörsön próbál (fotó: Borovi Dániel)

Lukáts Andor Budaörsön próbál (fotó: Borovi Dániel)

Fiatalok: Sokat dolgoztam és dolgozom fiatalokkal, és a célunk mindig közös: jól eljátszani a szerepet. Nincs közöttünk konfliktus, de a koromnak szóló álságos tisztelet sem, amivel nem is tudnék mit kezdeni. Könnyű lenne azt mondani, hogy nem elég komolyak vagy elhivatottak, de egyik sem lenne igaz. Mindent úgy csinálnak, ahogy kell. (…) Nem ők változtak, hanem a körülmények. Nem a fiatalokra nem ismerek rá, hanem a világra. Nem vagyok optimista. Ami most történik, a Római Birodalom bukására emlékeztet. Róma végül annyira elzüllött, hogy elvesztette potenciális erejét arra, hogy megvédje magát. Alapvető dolgok tűntek el mára. A kommunikáció satnya és vacak lett, tőmondatokban beszélünk, nem írunk. A lehetetlen körülmények ellenére a fiatal színészek fantasztikusan dolgoznak, és amikor rendezőként olyan műhelyekben találkozom velük, mint a szombathelyi vagy a miskolci színház, felfedezni vélem rajtuk az egykori kaposvári „tüneteket”, ami nagyszerű érzés.

Tanítás: “Székely Gábor kért fel Jordán Tamást és engem 2002-ben, hogy indítsunk osztályt. A munkát egy „fordított” évvel kezdtem, amikor nem volt szó közvetlen módon a színészetről, hanem annak összetevőivel ismerkedett a huszonkét fős osztály. Amit elvártam tőlük, az egyszerűbb és bonyolultabb is volt annál, amit a színházról sokan gondolnak. Bevittem őket például a tornaterembe, ahol egy óra alatt kellett megtenniük tizenöt métert. Maguknak kellett beosztani az időt, odafigyelni a távra és magukra. Izgalmas volt nézni, ahogy sokaknak sikerült ez a komoly összpontosítást igénylő feladat. Volt olyan alkalom is, amikor Hamlet monológját „ellenszélben”, zavaró és akadályozó tényezők között kellett végigmondaniuk. Olyan feladatokat adtam, amiket élvezet volt elvégezni, de közben azt is megtanulták, hogy a színház nehéz terep.”

Csend: “A legtöbben csak néznek, hogy mit akarok ezzel az egésszel? Csend? Minek az? Mi lesz abból? Ülünk és hallgatunk? Az mire jó? Nem fogják föl a lényegét. Amit persze nagyon nehéz is megmagyarázni. Csehov beszél arról, hogy majd sok idő múlva, mondjuk háromszáz év elteltével milyen más lesz a világ, mennyire másként gondolkodnak majd az emberek. Ha megpróbálok ebből fogalmazni, azt mondanám, körülbelül ennyi idő kellene ahhoz is, hogy a közös csend jelentőségét megértsük. Amit én is akkor kezdtem megérteni, amikor a fiam születésekor egyszer csak úgy éreztem, hogy nem stimmel a világ, minden olyan zavaros, háborúk, békétlenség, baj mindenütt. És hogy valamit tennem kellene ez ellen, megpróbálni, hátha csatlakoznak hozzám mások is: így született meg ez a csendgondolat, hogy legalább egy kis időre az egész világ elhallgat”.

Forrás: Színház.org, OSZMI, MTI

 
 

Kapcsolódó anyagok