“A belső humor a fontos” – 130 éve született Kabos Gyula

2017 március 20. hétfő, 14:26

1887. március 19-én született Kabos Gyula színész, humorista. a magyar hangosfilm egyik első sztárja.

 

Kabos Gyula

Kabos Gyula

Kann Gyula néven született 1887. március 19-én egy hatgyermekes budapesti zsidó családban. Szülei könyvelőnek szánták, kereskedelmi iskolába járatták, titokban, esténként látogatta Solymosi Elek színiiskoláját, melynek elvégzése után, 1905-ben táncoskomikusként kezdte pályáját. Szabadkán, majd Zomborban, Makón, Nagyváradon játszott. 1913-ban került Budapestre, ahol rengeteg színházban és kabaréban megfordult, ekkor vette fel a Kabos művésznevet. 1918-ban Nagyváradon színházalapítással is megpróbálkozott. 1919-ben feleségül vette a hadiözvegy Puhalag Máriát, akinek nyolcéves kislánya ettől fogva nevelt lánya lett, és hamarosan megszületett fia. Színészi munkája mellett 1929-1930-ban ő igazgatta a Fővárosi Művész Színház néven újjáalakított Operettet.

Kabost a harmincas években a hangosfilmek avatták az ország kedvencévé. Olyan, máig legendás produkciókban komédiázott, mint a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, az Ez a villa eladó, a Nászút fél áron, a Lovagias ügy. Ő volt a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott művésze, nyolc év alatt 45 szerepet játszott el a kamerák előtt, de ugyanakkor a főváros legjobb színházaiban is fellépett.

1938-ban az Andrássy úti Színházban lépett fel utoljára Magyarországon. A következő évben az erősödő antiszemitizmus elől az Egyesült Államokba emigrált, alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. Az Újvilágban nehezen barátkozott meg a hétköznapisággal: két évig bolyongott a messzi idegenben, majd megbetegedett, és 1941. október 6-án New Yorkban, alig 53 évesen elvitte a szívszélhűdés. Kobas néven temették el, sírjára csak jóval később akadtak rá. Földi maradványait 1996-ban hozták haza, helyezték végső nyugalomra a Farkasréti temetőben.

Kabos Gyula

Kabos Gyula

Boksz: “Az apám, Kann Zsigmond fiatal korában újságíró volt Amerikában, ahol kitűnően megtanult bokszolni is. Itthon, ahova a (ezernyolcszáz) nyolcvanas években jött vissza, nem sok hasznát vette újságírói gyakorlatának, annál inkább annak, hogy jól tudott bokszolni. New Yorkban egy kitömött, nehéz bőrlabda lógott apám szobájában a plafonról, ezen gyakorolta reggelenként a bokszolást. Itt Pesten – engem bokszolt. Eleinte azért, mert sehogy sem akartam tanulni, később azért, mert színész akartam lenni. Ha nagyon megerőltettem magam, a számtalan kisebb jelentőségű bokszgyakorlaton kívül két-három olyan esetre is emlékszem, amikor édesapám győzelme annyira nyilvánvaló volt, hogy a világ semmiféle kincséért sem tudtam volna a kötelező tíz másodperc alatt ismét talpra állni. Így történt, hogy amikor először jelentettem be apámnak, hogy színész akarok lenni, ezt az elhatározásomat a szó szoros értelmében kiverte a fejemből.”

Az első színpadi fellépés: Első színpadi fellépése még diákkorában, statisztaként történik 1902. április 17-én, a Népszínház színpadán. Mindjárt első fellépése színpadi balesettel zárul. Egy operettben, a kínai menyegző jelenete lámpavivőjeként, elvéti nagy izgalmában a lépést, és a zenekari árokban köt ki. A zene abbamarad, mert a brácsásra esik. “… így lett az én első fellépésem lelépés. Szóval mindjárt a pályakezdeten azt csináltam, ami később is megmaradt szerepkörömnek: tragikus figurát alakítottam. Komikus volt, mert nevettek az emberek – tragikus volt, mert úgy megütöttem magam, hogy utána két hétig nyomtam az ágyat” – néhány héttel a 15. születésnapja után kerül sor erre a rosszul sikerült helyzetgyakorlatra.

Humor: “… fiatal színész koromban roppant irigyeltem azokat a komikus színészeket, akiknek nagy orruk vagy valami más torzságuk volt, mert amint beléptek a színpadra, az emberek már nevettek. Ez így nagyon könnyű lehetett, és én kétségbeestem, mert akkoriban egészen rendes, szabályos gyerek voltam. Ahol játszottam, a városok patikáiban nem maradt egy csepp deákflastrom sem, akkora orrokat ragasztottam. Azóta már megtanultam, hogy a színészetet nem a külsőségekben kell keresni, s hogy nem az orr, a szem és a száj fontos, hanem a belső humor, hogy meg kell találni az embert, és az ember igazi torzságát kell a színpadra vetíteni…”

Kabos Gyula - Hyppolit, a lakáj

Kabos Gyula – Hyppolit, a lakáj

Kabos és Dosztojevszkij: Az 1933-as évad kezdetén a Magyar Színházhoz szerződik váratlanul, mert a színház vezetői néhány komoly, drámai szerep lehetőségét kínálják számára. Első megmérettetése Dosztojevszkij “Bűn és bűnhődés” című drámájának orosz kishivatalnoka, egy bizonyos Marmeladov karakterszerepe. “Nagy meglepetés Kabos Marmeladovja – írja a “Nyugat” hasábjain Schöpflin Aladár, majd így folytatja -, ezt a kitűnő színészt eddig csak komikus, sokszor groteszk s majdnem mindig zsargonízű szerepekben láttuk, s most egyszerre kiderül róla, hogy tragikus aláfestésű groteszkben talán még kitűnőbb, olyan penetráns züllöttséggel, maszknak, mozgásnak, beszédnek olyan hitelességével, olyan félreismerhetetlenül orosz atmoszférában játszik, hogy az alak megnő, és epizódból főszereppé válik.” Törzs Jenő játékával, Hevesi Sándor rendezésében színre kerülő darabban őszinte büszkeséggel vesz részt. A kritika szinte egybehangzóan magasztalja alakítását. “Kabos Gyula már régen tudta, hogy mit tud. Csak éppen az igazgatók nem hitték el neki. Csehovtól Dosztojevszkijig pávatollal táncolt a fején. Most végre aranykoronát kapott” – (Reggeli Újság, 1933. október 1.)

Első filmfőszerep: 1938-ban hat filmet is forgat, ebből az utolsó előtti a “Papucshős” címet viseli. 43 filmnek kellett elkészülnie ahhoz, hogy ebben a filmben végre megkapja élete első abszolút főszerepét, igaz, élete utolsó előtti filmje is egyben ez, a magyar hangosfilm hetedik esztendejében. Kabos a filmben pedig filmszínészi pályája összehasonlíthatatlanul legnagyobb teljesítményét nyújtja. Egy ízig-vérig tragikomikus figurát alkot meg benne, aki már nem a kabarészerzők előre gyártott patronjait pufogtatja, nem is saját ötletforgácsaival kápráztatja el a nézőt, hanem egy jól felépített, feszes történet központi szereplője, igazi hőse. Filmtörténészek egybecsengően állítják, hogy a korszak egyik kiemelkedő, vagy sokak szerint, éppen a legkiemelkedőbb filmje ez. A közönség azonban sajnálatos módon ezt nem veszi tudomásul, igazi helyét és értékét máig sem ismeri föl igazán. Kabostól mulattatást várnak, jó tréfákat, bemondásokat, vicceket, nem ezt várják, nekik a tréfacsináló Kabos kell. Csalódnak benne, és később se tudják megbocsátani neki, hogy mit művelt, mibe ment bele…

Kabos Színpad New Yorkban: 1939 decemberére új ötlettel áll elő, Nagy Endre kabaréját megvalósítandó, egy hasonló megszervezésébe kezd itt New Yorkban, Knész Ferenc vendéglős vendéglőjében. Knész a vendéglőjét is átalakíttatja, színpadot helyez el benne, és létrehozzák a Modern Színpad amerikai folytatását, a Kabos Színpadot. Egyhónapos működéséről keveset tudni, de Kabos és Kabosné leveleiből arra lehet következtetni, hogy számos gáncsolója, ellenlábasa akadt a vállalkozásnak, akik nem segítik a sikeres működést. Kabosnak rá kell lassan ébrednie, hogy magán kívül senkire sem számíthat. Hetenként egyszer-kétszer fellép, ami arra éppen elég, hogy a minimális élelmiszert és a megélhetés anyagi alapjait összeszedjék, de többre nem futja. Eléggé egyhangúan telnek mindennapjaik, jobbára a Central Parkban sétálnak. “… a Central Park minden bokrát, padját úgy ismerjük, mint a tenyerünket, a környéket is bejártuk, szép-szép, de nem azért jöttünk ki, hogy botanizáljunk” – írja Kabosné 1940. március 7-én keltezett levelében.

Haraszti Mici, Kabos Gyula - Hyppolit, a lakáj

Haraszti Mici, Kabos Gyula – Hyppolit, a lakáj

A végső turné: 1940 tavaszán-kora nyarán kis könyvecskét ír (10 000 példányban kerül kiadásra) “Pesten kezdődött” címmel, nyolcíves, vékony papírkötésű könyvecskében mesél a hazáról, nagyváradi és pesti élményeiről. Öt centért árusítja előadásait követően, a dedikált példányokat 1 dollárért. (3,50 dollár egy premier mozijegy árának alsó határa!) Egy filmszkeccset (félig mozi, félig élő előadás) készít, amatőr körülmények között leforgatva annak filmes részét, ez év őszére (a hangosfilm hazájában egy akkoriban már lejátszott műfaj a filmszkeccs), majd körültekintés nélkül turnéra indul vele 1940. október 20-án. Kabos egy Ohióból keltezett levelében beszél erről, a könyvárusítás kapcsán: “… mindennap utazunk, sokszor egész éjjel is, mert egyik állomás a másikig 200-300 mérföld, sokszor több is. Anya van a pénztárban, és nagyszerűen dolgozik…” A turné egybeesik az amerikai elnökválasztási kampány végső finisével, így jószerivel senki sem figyel Kabos utazó előadásaira. Két hét múlva végül is leáll az egész turné. Ha csak valamivel előbb, vagy épp későbbre időzíti ezt, még tán sikerre is fordulhatott volna az ügy, így azonban újabb anyagi veszteség éri. (…) Lengyel Menyhért, “A waterlooi csata” szerzőjének ajánlására egy nyúlfarknyi szerep eljátszására van lehetősége a Broadway egyik színházában, ahol épp egy Lengyel Menyhért-bemutatóra készülnek. A darabot Kabos még 1924-ben játssza Budapesten, az ősbemutatón. A szerepet most angolul kell előadni, az angol ekkorra már egész színpadképesen megy neki. Egy napon azonban a kis brooklyni színházban előadás közben Kabos a szívéhez kap, és összeesik. Állapota javul, de orvosai tanácsára nem léphet fel az esti előadásokon, és a próbákon sem vehet részt, ezzel azonban ő nem törődve továbbra is bejár a délelőtti próbákra. A második rosszulléte az egyik próbán történik, amelyet rövidesen egy harmadik követ, ám ehhez akkor egy tüdőgyulladás is társul. Kórházba szállítják, és oxigénsátorban tartják. Két héten keresztül fekszik az oxigénsátorban, míg végül feladja. Hogy ebből a 14 napból mennyit van eszméleténél, mennyit sem, nem tudjuk. Tisztában volt-e helyzetével, felkészülten, avagy megadóan készült a halálára? Mennyit érzékelhetett a külvilágból, felfogott-e bármit maga körül? Ezt a titkot magával vitte az örök némaság birodalmába. 1941. október 6-án – az aradi vértanúk évfordulójának napján – arcvonásai mozdulatlanná merevedtek. Örökre lezárult előtte a világ, amely az ő számára késhegyig menő küzdelem színtere volt, s amelyből – viszonzásképpen – alig tudott valamit is kicsiholni. Amiben soha, még a legínségesebb pillanatokban sem szenvedett hiányt: az emberek mosolya. Ezt az egyet – a legfontosabbat – sohasem volt kénytelen nélkülözni. Ha kiment az utcára, az emberek közé, máris felderültek az arcok. Mosolyvarázsló volt. Ez kárpótlást jelentett sok-sok elmaradt, és beteljesületlen vágya és kívánsága fejében. Végső – nem túlságosan kedvező – mérleg így vonható meg: rengeteget adott, s közben aránytalanul keveset kapott.

Színház.org, Színészkönyvtár.hu

 
 

Kapcsolódó anyagok