“Nem hiszek a tökéletesben” – Zsótér Sándort köszöntjük

2017 június 21. szerda, 9:47

Zsótér Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, dramaturg június 20-án 56 éves. Összeállításunkban az ő gondolatai köszönnek vissza.

Zsótér Sándor és ifj. Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházba / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Zsótér Sándor és ifj. Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházban / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Zsótér Sándor pályájáról:

Zsótér Sándor a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban. 1983-1985 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház dramaturgja volt, 1985-1986 között a szolnoki Szigligeti Színház, 1986-1990 között a Radnóti Miklós Színház, 1990-1992 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház dramaturgjaként dolgozott.

1992-1994 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője lett, 1994-1996 között pedig a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője volt.

1996 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola (2000-től Színház- és Filmművészeti Egyetem) oktatója. 1996-ban a Szegedi Nemzeti Színházhoz, 1999-ben a Radnóti Miklós Színházhoz, 2008-ban az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött, 2011 óta szabadúszó rendező.

Vendégként rendezett – többek között – a Nemzeti Színházban, Vígszínházban, a Magyar Állami Operaházban, a Budapesti Katona József Színházban, a Krétakörben, a Maladypében, a Kecskeméti Katona József Színházban.

Zsótér Sándor

Zsótér Sándorról saját szavaival:

Óriáskerék: Nem úgy gondolok magamra, mint rendezőre. Az életem nagy részét rendezéssel töltöm, mert úgy tűnik, hogy ebben tudok a legszabadabban, a legtöbbet adni. Nincs más, ami ezt az érzést kiváltaná. Azt hiszem, ez egy program bennem. Mint egy állat, nekifogok újra meg újra. Amikor nem megy, vagy valami nem jól sül el, kétségbeesem, aztán újra föl kell kerülni az óriáskerék tetejére.

Siker, kudarc: A sikerélmény elmúlik. A kudarc tönkretesz. Timur és csapata szintjén mondva: belül az számít, megtettél-e mindent. De mihez képest: magadért, a műért, amivel foglalkozol, az emberekért, akikkel dolgozol?

Gaál Erzsi: Gaál Erzsébet, akivel tíz évig, haláláig együtt éltem, Nyíregyházán volt rendező — ő hívott oda dramaturgnak. A színházzal kapcsolatos viszonyát, a színházról való gondolkodását illetően nála radikálisabb emberrel nem találkoztam. Ő biztatott, hogy írjak darabot — végzettségem szerint dramaturg vagyok —, és én megtettem. Az ő tanácsára kezdtem rendezni is. Minden tőle függött, én magamtól nem csináltam volna semmit. Nem éreztem ehhez magamban ambíciót, kellő agressziót.

A kaktusz virága: Egy zenés darabot rendeztem Nyíregyházán, A kaktusz virágát. Nagyon elégedett voltam vele. Bemegy egy hülye, aki sosem rendezett még, és teljesen elkápráztatja, hogy kér valamit, és megcsinálják. Sok időbe telik, amíg kigondolsz valamit, és az hirtelen ott tud lenni. Ezt eleven emberek csinálják: ez volt a varázsa. Sokkal később csapott meg az az érzés — amikor Budapesten kezdtem dolgozni —, hogy nézik, amit csinálok. Nem írt addig erről senki, nem volt kritikai visszhangja. Akkor meg hirtelen és sok embernek lett véleménye róla. (…)  Ez nagyon feszélyezetté tett, nem értettem, mi a baj. Gyakorlatilag ebben a libikókában vagyok húsz éve. És ez hol jobb egy picikét, hol rosszabb.

Zsótér Sándor és Trill Zsolt a Nemzeti Színházban / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Zsótér Sándor és Trill Zsolt a Nemzeti Színházban / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Mélye: A kérdés, hogy a veszteségeket, a csapásokat mire használod: szétosztod, szétszórod, vagy elveszíted magad. A Peer Gynt-ben, az ötödik felvonásban azt kérdi az akkor hetven éves főhős: „és akkor mi a dolgom?”. „Elveszíteni az életed” – mondja Ibsen. Elveszítheted, vagy odaadhatod, szétszórhatod másoknak. Hogy ez most a gyereked, vagy a többi ember, az nem érdekes: foglalkozz másokkal, ne csak önmagaddal. Ez a mélye ennek.

Képek: Én legtöbbször nagyon untam, amit láttam a színházban, és nem gondolkodtam azon, mi a lélektan meg a realizmus; az ilyesmi egyáltalán nem érdekelt. Rám nem az iskola, hanem Gaál Erzsi színháza hatott; a testek képszerűsége foglalkoztatott, a testek közötti kapcsolat, ennek az erotikája. Képeket láttam; a nyelv másodlagos volt. Később fordult a kocka, és pont a nyelv kezdett érdekelni; a képi nyelv helyett a nyelvi kép. Az, hogy megtestesítsem a nyelvet.

Paradoxon: Szégyenszemre van olyan, hogy az ember szeretné, hogy tessen. Elsősorban azoknak akarok megfelelni, akik az előadásaimat nézik. Paradox dolog, hogy egyrészt szeretném, hogy tessen, amit csinálok, másrészt az agyam tudja, hogy nem fog tetszeni, mégsem tudom másképp csinálni.

Életveszélyes: Nem tudok kibékülni azzal, hogy előre el kell kezdenem manipulálni a drámai anyagot úgy, hogy lecsússzon a nézők torkán. Nem tudok kibékülni azzal, hogy egy Elfriede Jelinek darab csak egy stúdióban lehet érdekes. Persze nem biztos, hogy jó előadást csinálok belőle, de azt is tudom, hogy ez érdekel, és a színháznak is dolga lenne bemutatni az említett kortárs szerzőt, tehát ezzel próbálkozom. Az is igaz, hogy nem nyavalyoghatok az emberek befogadókészsége, a színházak bulvárosodása miatt akkor, amikor Mohácsi János különböző darabokból érvényes, kortárs előadást varázsol. Én ehhez nem értek, lehet, hogy hiányzik belőlem valami. Ez néha fáj, ez a fájdalom a hiúságról is szól, a hiúság pedig életveszélyes dolog, de szerencsére nálam elmúlik. Meg kellett volna tanulni a szakmámat úgy, hogy ennek a nagy része manipuláció. Ezt nagyon magas szinten lehet űzni. Gyakorlatilag ügyetlen maradtam.

Tér: Én akkor szembesültem azzal is, hogy mi a tér, mi a színpadon a díszlet, és miután én egy építészmérnökkel kezdtem el együtt dolgozni, akinek semmiféle kliséje nem volt a színházi díszletekről, érdekes párbeszéd alakult ki közöttünk, és abból született egy csomó minden. Ki kellett eszelnem olyan mozgásokat, amiket én elhiszek, vagy olyan rendszert, ami szerintem elhitető tud lenni. Tagadhatatlan, hogy azt mondja a színész: a kertben sétálok és éjszaka van, de úgy éreztem, hogy a szöveg és a mozdulat nem feltétlenül kell illusztrálja egymást, az eltérés feszültségéből valami komplexebb hatás jöhet létre. Meghökkentő lesz talán, és rámutat a színdarab más törvényeire. És az talán közelebb vezet a lényegéhez.

Zsótér Sándor az Aranjuezi szép napok c. előadásban

Kíváncsiság: Azt tapasztalom, hogy akik szeretik, amit csinálnak, kíváncsiak. Akik nem boldogok benne, nem érdeklődnek annyira a másik ember iránt. Mostanában arra vagyok kíváncsi, hogy a színész meg tudja-e csinálni, amit gondolok. Közben szeretném, hogy ő is gondoljon valamit. Figyelem, amit csinál, ha figyelmet kap, ő is többet ad magából. Az a kérdés, vérét adja-e az előadásért vagy se. Nem hiszek a rendezői varázsban, a manipulálásban.

Módszer: Magyarázok, nem tudok ülve maradni, ordibálok, túl gyorsan beléjük akarom táplálni a szöveg összes ellentmondását. Mindig kérem a színészeket, hogy kérdezzenek vissza, ha valamit nem értenek. Sok minden arról jut eszembe, amit a színészek csinálnak. Ha jó darabbal foglalkozol, újra és újra egy csomó új dologra jössz rá.

Érzékileg: Sokkal fontosabbnak tartom, hogy érzékileg legyen ott a színpadon a véleményem egy darabról, egy szerepről, mert akkor ezt a nézők is érzékien, zsigerileg tapasztalják meg. De ezeknek a próbálkozásaimnak kevés nyoma maradt az előadások fogadtatásában. Egy szót le nem írtak arról, hogy például Orosz Ákos mit csinál Don Juannal vagy Rába Roland hogyan játssza el Jagót. Magyarán magáról a színészi alkotó munkáról semmiféle beszéd nincs. Pedig ez engem százszor jobban érdekel, mint a többi fecsegés. Mert ebben van az igazi kulcs, mert ennek révén történhet meg az előadás.

Blöff: Egyik munkámat sem blöffből csináltam. Ezek döntések voltak. Nagyon hosszan elbeszélgethetnénk arról, hogy mi volt velem Nyíregyházán, Miskolcon, aztán harminchárom évesen, főrendezőként Szolnokon. Nem ismertem én igazából ezeket a közegeket. Nem fogtam fel, hol vagyok és egyáltalán, kinek kellek. Semmilyen értelemben nem akartam igazodni semmihez. Négy-öt évvel ezelőtt hirtelen úgy éreztem: már nem merném megtenni azt, amit akkor. Akkor azt gondoltam: baj van. Most pont ott van a csapda, hogy azt észleled: hűha, itt igazodni kell.

Zsótér Sándor a Nemzeti Színházban / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ambrus Mari: Nem akartam mással dolgozni és nem akartam, hogy mással dolgozzon. Annyi árulást láttam azelőtt! Láttam közeli munkatársakat egymást cserbenhagyni, hátbadöfni. Szerettem volna, ha valakivel úgy beszélgethetnék, mintha magammal beszélgetnék. Szerettem volna, ha ő nem valamihez képest szemlél, miközben elér hozzám másik három munkájából. Azt képzeltem, hogy az, aki még kilencvenhat darabot tervez egy évben, és hatvankét színházba be van kötve, csak a „mihezképestet” fogja mondani, nem lesz őszinte. Akartam ezt a szövetséget. Még féltékeny is voltam!

Tanítás: A tanítást pont úgy csinálom, mint a rendezést. Nem feltétlenül megfogható dolgokat tudok tanítani, hanem gondolkodásmódot, etikát a színházzal kapcsolatban. Egy nagyon fogékony, ám félős nemzedéket tanítok arra, hogy merje elképzelni: amit nem ismer, az is létezik.

Szenvedélyes: Szenvedélyes ember vagyok, át akarom adni azt, amiben én hiszek. Hazudnék, hogyha konkrét, pedagógiailag felépített tantervről beszélnék. Sajnos, ezért szégyellem is magam, és átkozom a szubjektivitásomat. A szubjektivitásom miatt viszont nagyon sok mindenre hajlandó vagyok, tehát jóval többre, szerintem. Ez vagy jó, vagy rossz.

Lehetőség: Nekem arra van lehetőségem, hogy azokkal, akikkel dolgozom, terepet találjunk a kutatásainknak – ha engedik még. Hogy azokban a szobákban, termekben vagy operaházakban – bárhol, ahova beengednek minket – a saját tudásunknál, a valóságos tapasztalatainknál messzebbre előremutató dolgokat próbáljunk megkeresni. A többi nagy részét lyukas fecsegésnek tartom.

Brecht: Brecht azt mondja, hogy a gondolkodás az emberiség legnagyobb élvezetei közé tartozik. Nem valami szomorú dolog. Rájönni valamire ugyanolyan érzéki öröm, mint meginni egy jó pohár sört.

Tökéletes: Nem hiszek a tökéletesben. Emberek vannak benne.


Források: magyarnarancs.hu, www.szinhaz.hu, Ellenfény, boon.hu, Színház.org, Nemzeti Magazin, Nol.hu,www.muut.hu, HVG, stb.