“A színház boldog rabság” – Koltai Tamásra emlékezünk

2017 július 17. hétfő, 7:16

Két éve, 2015. július 18-án hunyt el Koltai Tamás, a színházi szakma egyik legkiemelkedőbb kritikusa. Összeállításunkkal Rá emlékezünk.

 Koltai Tamás pályájáról:

Koltai Tamás 1960–1965 között szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Hosszú pályafutása során a Színház című folyóirat munkatársa, majd főszerkesztője volt, a Magyar Televízió színházi és filmszerkesztőségét vezette, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Az Élet és Irodalom, illetve a 168 Óra című magazin kolumnistája, továbbá számos kötet szerzője is volt. Pályafutása során könyvet írt mások mellett Major Tamásról és Peter Brook angol rendezőről. Összesen csaknem harminc kötete jelent meg. Életművét 1987-ben Jászai Mari-díjjal, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2011-ben Pulitzer-emlékdíjjal ismerték el.

“Egyszerűen jobban értette a színházat, mint más. Gazdagabb érzéki élményt élt meg, és több intellektuális támpontot talált egy előadásban, mint a többiek, és képes volt mindezt a megélt élmény sűrűségével, kellő plaszticitással visszaadni” – nyilatkozta róla Ascher Tamás.

Koltai Tamás

„Koltai bámulatosan önazonos. Harcias és tudásszomjas egyszerre, ítélkezésében mindig tetten érhető értékrendszere, Salzburg, Bayreuth, Bécs rendszeres úti célja, tudja mérni a kintit az ittenihez, a világot a nemzethez, az operát a színházhoz, a mozgékonyt a megdermedthez; kereső ember, aki szubjektivitásának paramétereit nem rejti el az olvasó elől, konfliktusokat felvállaló ember, aki képes a mai egyszerre kényes és otromba helyzetben minden fontos színházi kérdéshez hangsúlyosan, irány-adóként hozzászólni, ily módon megnevezhetővé tesz problémákat, mert sorsként éli át a színházat, s nem hiszi magát tévedhetetlennek” – írta róla Forgách András.

Míg Tompa Andrea kritikus, akit Tamás utódjául nevezett a Színház folyóirat főszerkesztői posztján, úgy fogalmazott: “Mérlegnek, egyenlegnek szánt, két éve megjelent könyvében rablétnek nevezte saját habitusát – nem Pintér Béla Népi rabléte, hanem saját ontológiája okán, a könyv címe: Zsöllyerablét. Mert Koltai összeláncolta magát a színházzal, már-már az élet ellenében, s ez a “másodlagos valóság”, ahogy a szemiotikusok mondják, elsődleges lett számára, állította ő is e könyv bevezetőjében.
Benne mintha sosem hullámzott, versenyzett volna élet és színház, ezek a meccsek valahol az elején eldőltek – annak az elején, amiről olyan keveset mesélt, gyerekkorról, forpálódásról, szülőkről, zsidóságról. És sejteni vélem, hogy aki háború alatt született, Budapesten, annak az élethez való kapcsolódása valahogy bizonytalanabb, mert a valóság számára megbízhatatlan. Az ifjú, már első írásaiban is annyira szenvedélyes és valakivel mindig kardozó bíráló (ő a kritikus szót szerette) azt választotta, ami biztos: a műveket.
Ő a cáfolata és” igazolása annak a (Kosztolányinak tulajdonított, bár a Kosztolányi-szakértők által sehol fel nem lelt) közhelynek, hogy “a kritikus fiatal”. 73 évesen fiatal és energikus volt, mindig sok dolga, megnézni- és írnivalója akadt. A “kritikus fiatal” azt rejti, hogy az idősödő ember túlságosan megértővé válik, szenvedélye lankad, mindenre tud magyarázatot, felmentést, vagy épp beleun, belekeseredik. Tamás sem testben, sem kritikusi szenvedélyében nem öregedett. Ha bárhol valami érdekesről hallott, hogy két fiatal egy lakásban valami izgalmasat csinált, mindjárt látni akarta. Látni, hogy teljes ke”pe lehessen a magyar színházi életről, és mert minden színházi jóból részesíteni kívánta magát. Sosem fásult bele. (…)” – jegyezte le Koltai Tamásról Tompa Andrea az ÉS-ben.

Koltai Tamásról saját szavaival:

Ember: A művészetek az emberi viszonyokat ábrázolják ugyan, de ebből többnyire kimarad maga az ember: a szoborban nincs benne a modell, csak addig, amíg modellt ül, aztán utána marad egy szobor – amiről persze a világért sem mondanám, hogy dehumanizált műalkotás, de mégsem élő ember, hanem megkövült. A színház „hiper-humanizált” tevékenység, maximálisan ember centrikus. Bármi történhet, csak egy valami nem: hogy nem jön be egy ember.

Ey történet: Peter Brook mesélte annak idején, hogy első rendezése előtt rettenetesen ideges volt. Annak érdekében, hogy felkészülten menjen a próbára, papírszínházat csinált magának: kivágta a szereplőket és minden jelenetet beállított. Persze öt perc után az egészet félresöpörte, mert rájött, pont az a lényeg, hogy emberek hozzák létre az előadást. A dehumanizált színház nem színház.

A színház: Ez boldog rabság, amelytől sosem akartam szabadulni. (…) A színház mindig egyszeri és megismételhetetlen élmény, amit az éltet, hogy közösségben történik.

Igazi: Kizárólag az a kis hely – a színház – a világ, az igazi világ, az egyedül létező világ. Ami a színházon kívül van, az hamisság, hazugság, látszat. A színház a valóság, amelyben élni lehet, minden más csak álság, utánzat, pszeudo. (…) Minél több hazugsággal találkozom az úgynevezett való világban, és minél inkább el kell tűrnöm az összest, annál kevésbé vagyok hajlandó elviselni ugyanezt a színházban. Megírom.

Kritika: Mert az, hogy valakinek nem tetszünk, hogy bajjal kell küzdeni, magában nem elég ok az elhallgatásra.

Vélemény: Ragaszkodom a saját, különbejáratú véleményemhez, ítéljék azt helyesnek vagy helytelennek, kövezzenek meg érte, nem érdekel. Nem azért, mert hős vagyok, inkább gyáva vagyok, csak azért kiabálok, mert félek a sötétben, és minél sötétebb van, annál hangosabban.

Személyiség: Nem az a baj, ha a kritika szubjektív, nem is lehet más, hanem az, ha hiányzik a személyiség fedezete. A személyiség nem vonható ki a bírálatból, mindegy, hogy napi zsurnalisztáról vagy tudományos elméletek érvényesítőjéről van szó.

Kritika: A színikritika nagykorúságát az jelentené, ha… felnőnének a valódi kritikusegyéniségek, akiket első pillantásra föl lehet ismerni jellemük és értékrendjük szilárdsága, esztétikai és világnézeti álláspontjuk világosságáról, szemléletük következetességéről és nem utolsó sorban stilisztikai erényeikről.

Küzdeni: A színház eredendő érzelmi-intellektuális közvetlenségének, emberi intimitásának meg kell küzdenie az érvényesülésért.

Kor: A rendezők legifjabb generációja a színházról egészében másképp gondolkozik, mint a régiek, de ez részükről sem elhatározás kérdése. Nem kell egyik napról a másikra új művészetet kitalálni – mint ahogy azt Trepljov mondja a Sirály-ban –, a kor alakítja a művészeket: a rendezőket, a díszlettervezőket, a színészeket is. (…) Egyébként mielőtt elkezdtünk volna információs forradalomról beszélni, a magyar színházi szakma egy bizonyos részében már régen megszületett az igény, hogy a Cserhalmi György által „lefúrt lábú” színjátszásnak nevezett stílus helyett valami eltérő, szabadabb, frissebb jöjjön létre; így a szcenikai, dramaturgiai újításokra hagyományosan nyitott színházak törekvései találkoztak az ezredvégi formakultúrával, médianyelvvel.

Színházi közvetítés: Amikor még feladataim között volt színházi előadások kiválasztása televíziós közvetítésre, egy évben néha harminc, vagy annál is több ilyen műsort csináltunk; és a fölmérések bizonyították: néha két, két és félmillióan is ültek a képernyő előtt. Ez visszahozhatatlan! Nem csak azért, mert a színház társadalmi szerepe – főleg a rendszerváltás miatt – komolyan lecsökkent, hanem mert a televíziók választéka a kereskedelmi és külföldi tévék megjelenésével rendkívül kibővült. Akik annak idején kínálat hiányában, mint egyfajta kulturális szórakoztató programot nézték a színházi közvetítést, most biztos nem azt nézik. Ebből a szempontból tehát a színházi kultúra szerepe mindenképpen lecsökkent, de ugyanakkor bővültek is a lehetőségek, hiszen egyrészt ma már bárki szabadon alakíthat társulatot, másrészt az információs forradalom adta új formákat a színháznak is fel kell tudni használni. A számítógép még kedvet is csinálhat a színházba járáshoz, hiszen minden információ önmagában rendelkezik egyfajta vonzerővel, ami által esetleg felkelti a néző figyelmét.

Semmi sem: Azt hiszem, az élő színháznak igazából semmi sem árt, pontosan azért, mert az élő mivolta az, ami érdekessé, pótolhatatlanná teszi.

Koltai Tamás / Fotó: Móricz Simon, NOL.hu

Koltai Tamás / Fotó: Móricz Simon, NOL.hu

Művész: A művészi ambíciót a körülmények korlátozhatják, de nem semmisíthetik meg. Még ürügyet sem szolgáltathatnak a megalkuvásra. Az elkötelezett színházi ember – színész, rendező, igazgató – arról ismerszik meg, hogy nem adja eleve alább, hanem kiáll amellett, amiben hisz, és igyekszik elfogadtatni másokkal is, beleértve a közönséget.

Jövő: A politikai klienseknek átjátszott színházak szakmai züllése egyelőre kezdeti stádiumában tart, de az eddigi “eredményeket” nézve nem lehetnek kétségeink a jövőt illetően. Ha ez a folyamat folytatódik – s minden jel erre vall –, akkor a magyar színház nagyon rövid időn belül elveszti jelenlegi pozícióját is, ahová az elmúlt negyven év folyamatos küszködésével néhány jelentős művésznek és társulatnak köszönhetően fölkapaszkodott (ez még mindig messze van Európa élvonalától), és visszasüllyed a provincializmusba.

Tehetség: Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a struktúra a hibás. Ez túl egyszerű volna. Még azt hihetné valaki, hogy újraosztott lapokból és több pénzből jobb színház születne. Szerintem ez tévedés. A jobb színházhoz több tehetség kellene – a struktúra arra jó, hogy a tehetséget menedzselje. Ezért lenne szükség változásra. Több a pénz, mint a tehetség, csakhogy nem jut el hozzájuk; nem hozzájuk jut el.

Csak akkor: Csak akkor újulhat meg a magyar színház, ha elszakad a szakmai beltenyészet önmarcangoló torzsalkodásaitól, és megpróbál feljutni társadalmi feladatainak magaslatára. A kritika is akkor tölti be hivatását, ha ebben segíti.

Morál: Nem hiszem, hogy morál nélkül lehet művészetet csinálni.

Forrás: Színház.org, Ellenfény, Színház, Színház.net, Jelenkor, Terasz.hu, ÉS

 

 
 

Kapcsolódó anyagok