A nőnek a színpadon szépnek kell lennie? – Gajdó Tamás írásából

2017 július 22. szombat, 7:46

A szépségideál változása a magyar színházban Laborfalvi Rózától Fedák Sáriig. A színháztörténész írása a Színház folyóiratban jelent meg.

A Színház folyóirat cikkéből:

A tökéletes színésznő szép és tehetséges – fogalmazta meg Kazinczy, s nézetét hosszú ideig elfogadták a magyar színházi élet alkotói. Színháztörténetünkben mégis csak néhány olyan művésznőre találunk, akinek szépsége és tehetsége egyaránt elkápráztatta a kortársakat. A Nemzeti Színház első generációjából Laborfalvi Rózáról nemcsak azok írtak rajongó szavakkal, akik virágkorában látták, hanem a nála harminc évvel fiatalabb Újházi Ede is. Újházi írásából kiderül, hogy a művésznő kivételes testi adottságai meghatározták színészi játékát: „Igazi magyar szépség volt: sasorr, a legszebb metszésű sötét pillájú szem, melybül szelídség és királynői parancsolás sugárzott; tiszta, eszes homlok és kegyet osztó száj, melynek nyíltával szívet rezdítő, csodás varázsú harmónia hangzott.”

Laborfalvi Róza

Laborfalvi Róza

(…)

Az 1875-ben megalakult Népszínházban Blaha Lujza mellett szebbnél szebb operettprimadonnák léptek színpadra: Pálmay Ilka, Hegyi Aranka, Küry Klára, Bárdi Gabi, Kopácsy Juliska, Tóth Ilka. Küry a korszak szépségideálját testesítette meg: kerek arca, szép, kifejező szeme, a milói Vénusz arányait követő vonalai elbűvölték a férfiakat. A francia operettek primadonnaszerepeit iskolázott hanggal, diszkrét, visszafogott játékkal alakította. Kivételes pályájának Fedák Sári megjelenése vetett véget. A kezdő színésznő sikeres bemutatkozásában nem nagyon bíztak a kortársak. Elsősorban azért, mert nem volt primadonna alkat: „Hosszú, nyurga alak, semmitmondón egyszerű öltözetben; szöszke haj, színtelen arc, apró, bizonytalan nézésű szemek a kinyúló orr felett” – így festette le Verő György a Népszínház próbájára érkező Fedákot. A bemutatkozó előadásra azonban – kifestve, parókában, kosztümben – teljesen átváltozott. A primadonnajelölt különösen „termetével” hozta lázba a közönséget. „A vélt nyurgaság helyén lányosan gömbölyű valóság ül: formás idomokban, kerek hajlásokban, karcsú teltségben. […] mikor táncba kezd: ezer ördög, ennek a fele se tréfa! Izeg-mozog a nézőtér…” – lelkesedett Verő.

Jászai Mari Elektra szerepében (Fotó: Janko János)

Jászai Mari Elektra szerepében (Fotó: Janko János)

(…)

Emlékezetes kísérlet fűződik Jászai Mari nevéhez, aki 1890-ben a Nemzeti Színházban Szophoklész Elektra című darabjának címszerepét különös felfogásban játszotta. Az előadás „bátor, bár öntudatlan kezdeményezés egy új színpadi stílus megteremtésére” – írta Rédey Mária. S arra is ő hívta fel a figyelmet, hogy „egészen más szemmel nézte ezt Spectator, a Budapesti Szemle kitűnő munkatársa; inkább váratlan kizökkenésnek Jászai eddigi méltóságteljes művészeti modorából”. Spectator, azaz – ahogyan jóval később kiderült – Arany László felháborodásának szokatlan modorú írásban adott hangot: „a művésznő, különben is túlságos számú földreomlásai közben, keresve keresi az olyan helyzetet, melyben a fej és a felsőtest a földre lapul, a hátsó testrész pedig a magasba emelkedik. Az a rész, mely nála már ilyen mesterséges helyzet nélkül sem éppen a legplasztikaibb. Milyen nem esztétikai hatású idomtalan tömeg az, ami ott a földön hentereg.”

A nemtelen támadás nyomán Rakodczay Pál Jászai Mari mint Elektra címmel tanulmányt adott közre. Az értékes, részletes mimográfiai elemzésből csak azt a gondolatot idézzük, mely a hazai színházi szakirodalomban addig nem fordult elő: „Az embert nem annyira hangjában, hanem egész külső magatartásában képzeljük el. Az ember jelleme a test. Aki a szenvedélyeket testileg elképzelni nem tudja, vagy nem akarja, az nem színész, csak afféle muzsikus, ki minden előzmény nélkül belefúj a trombitájába, s úgy zenél. Beszél, mielőtt mozogna, illetőleg mimikai magatartást öltene.” Sajnos ezzel a tétellel hosszú ideig nem barátkozott meg a magyar színházművészet.

Blaha Lujza

Blaha Lujza

(…)

Márai Sándor álláspontjának ellenére még évtizedekig szép színésznőket követelt a közönség. Az 1960-as évek elején Törőcsik Mari színpadi pályafutása ezért fulladt csaknem kudarcba: „Akkor jelentkezett filmen és színpadon, amikor világszerte a női és színésznői ideál átértékelésének idejét éltük. Különösség, intellektus, feszültség, ezek léptek a hagyományos ideálok helyére” – írta rádiójegyzetében Sándor Iván. A kritikus mintha csak témánkhoz akart volna adalékokkal szolgálni, amikor megírta, hogy „Törőcsikből hiányzott a biedermeier lágyság, nem volt azonban különc módra különös sem, és nem hozta magával a nőnek mint intellektusnak sajátságos típusát.” Vajon ma is érdekesek ezek a zsánerek? Úgy tűnik, hogy az ezredforduló színházi nézőjét már nem zavarja, ha a drámai művek női főszerepét nem szépséges színésznő játssza. A tehetség, a szorgalom, az elhivatottság vált művészi erénnyé. A kortárs szerzők nem éteri lényként ábrázolják a női alakokat, szívesebben foglalkoznak azzal, hogyan alakul át szerepük a modern társadalomban. S a klasszikusokat sem az évszázados hagyomány szellemében állítják színpadra. A rendezők nem az írói szándék tökéletes reprodukálására törekednek, az előző korok színműveiben az egyre bonyolultabbá váló emberi kapcsolatok értelmezéséhez keresnek útmutatást.

Gajdó Tamás teljes írása itt olvasható.