“Hát nem délibábos hab az ember élete?” – 50 éve hunyt el Füst Milán

2017 július 26. szerda, 6:40

Ötven éve, 1967. július 26-án halt meg Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta. 

“Füst világszínházat ácsol a nagy szecesszió mesestílusában sokkal későbbi koroknak, mert színész-költő és ebben az ősi értelmű színészségben találkozik össze, oldódik meg, személyének alanyi szuverenitása és lírájának álarcos-objektív jelenetsora.” (Nemes-Nagy Ágnes)

“Önmagát tápláló tűz, mely szikrákat szór a magasba, szikrákat szór a szeme, a szája és gesztikuláló karja, mellyel mint bűvészpálcával hadonászik és varázsolni akarna semmiből valamit…” (Szántó T. Gábor Füst Milán c. verséből) 

Füst Milán

Füst Milán

Füst Milán pályájáról:

Szenvedélyes pedagógus és jogász volt

Budapesten született 1888. július 17-én elszegényedett zsidó kispolgári családban, Fürst Milán Konstantin néven. Hivatalnok apja korán meghalt, anyja szűkös körülmények között nevelte. 1904-ben tüdővérzést kapott, utókezelésre Abbáziába került, itt kezdte írni naplóját, amelyet 1944-ig folytatott. Az anyag nagy része a második világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek azonban később megjelentek. 1912-ben fejezte be közgazdasági és jogi tanulmányait a budapesti egyetemen, majd felsőkereskedelmi iskolákban tanított, szenvedélyes pedagógus volt. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia, az őszirózsás forradalom idején alakult irodalmi társaság jogásza volt. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, bujkálni kényszerült.

Egyszerre lett szűcs és a szabadvers egyik megteremtője

1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, s életét az írásnak szentelte. 1908-ban lett a Nyugat munkatársa, ekkor kötött barátságot Osvát Ernővel, Kosztolányival és Karinthyval. Első írásai is ebben a folyóiratban jelentek meg, verseire az ószövetségi zsoltárok és Berzsenyi költeményei hatottak. Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője: 1914-ben megjelent Változtatnod nem lehet című első verseskötetében látványosan szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal. Nem verselt könnyen, aggályosan csiszolta, formálgatta méltóságteljesen komor sorait. 1934-ben tette közzé válogatott verseinek kötetét, amelyben az archaizáló stílus és a modernség egyéni ötvözetét hozta létre.

Színházi szerzőként és íróként is alapvető létélménye a magányosság

Színműíróként az Aggok a lakodalmon című 1910-es darabjával mutatkozott be. 1914-ben egy újsághír nyomán készítette el naturalista drámáját, a Boldogtalanokat, amelyet Osvát kora legjobb magyar darabjának tartott. A darab 1923-ban könyv alakban is megjelent, és ekkor mutatták be először az Írók Színpadán, majd közel négy évtizedre el is felejtették. 1962-ben, még az író életében aztán a Madách Színház “leporolta”, és műsorára tűzte Pártos Géza rendezésében. Szellemi önarcképét a Catullus című drámában és leghíresebb színművében, az 1931-ben írott IV. Henrik királyban rajzolta meg, amelynek shakespeare-i léptékű történelmi tablójában a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását festette meg.

Déry Tibor és Füst Milán (1933)

Déry Tibor és Füst Milán (1933)

A művet 1964-ben a Madách Színházban mutatták be óriási sikerrel, a darabot ismét Pártos Géza rendezte, és a címszerepet Gábor Miklósra osztotta. Már első kisregényeiben, amelyekben a 19. századi lélektani próza eszközeit alkalmazta (Advent, Az aranytál), kifejeződik alapvető létélménye, a magányosság és a hontalanság. Leghíresebb szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett különösebb feltűnést, az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. Füst egy szokványos féltékenységi történetből teremtett fausti művet az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.

Látomás és indulat a művészetben

A második világháború után ismét katedrára állhatott, szabadegyetemi előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg. Ebben az évben lett a budapesti egyetemen az esztétika magántanára, és ekkor kapott Kossuth-díjat is. A pesti bölcsészkaron tartott Shakespeare-kollégiumai máig legendásak, tanulmányt is írt az angol bárdról, és 1961-ben lefordította a Lear királyt. Kései kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd sorra láttak napvilágot emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette (Önvallomás a pálya végén, Ez mind én voltam egykor).

A Nobel-díj várományosaként emlegették

1958-ban készült el bölcseleti műve, filozófiai naplója Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve címmel, amelynek “szépségben és humorban fürdetett” történetei az Ezeregyéjszaka meséit idézik. 1961-ben született utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé, és ekkor jelentette meg összegyűjtött elbeszéléseit is Öröktüzek címmel. 1965-ben a Nobel-díj várományosaként emlegették, de a díjat nem kapta meg. 1967. július 26-án halt meg Budapesten, utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak halála után, 1970-ben Párizsban adták ki először. Füst Milán mélyen szkeptikus alkat, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. Schöpflin Aladár írta róla: “Erős, független költői egyéniség, nem hasonlít senkihez, egyedül áll a világban…”

Füst Milán

Füst Milán

Füst Milánról saját szavaival:

Munka: A munka foglya voltam, a szürke pokol legaljáé. Ennélfogva életrajzom nincs is, csak munkarajzom van.

Művészet: A művészet célja: szórakoztat, mulattat, tükröz. (…) Valamikor felírtam magamnak ezt a szót, hogy: mi mind, akik vagyunk, lenni akarunk és tükröződni – e kettő együtt, úgy látszik, az élet telje.

Különös:  Mintha a történelem is úgy mutatná, hogy inkább a sérülteknek adja Isten a költők koszorúját: a bárdok és kóbor regösök, énekesek szegény emberek voltak, tudjuk. Homérosznak az a hire, hogy vak volt, Milton is az volt, Byron kacskalábú, Leopardi púpos, Dosztojevszkij epilepsziás, Blake és Hölderlin és valószínűleg Gogol is monomániások, a többi nagyobbrészt szegény – kellemes életű nagyurat alig néhányat találok köztük. Vagyis hát sérült lelkek a költők valahányan, úgy látszik: a valóságos élet élvezetére így vagy úgy képtelenek. Par excellence ők azok, akik képzeletükkel akarják kárpótolni magukat minden veszteségeikért – e tekintetben tehát teljesen egyetértek e nemzedék egyik írójával, mikor azt mondja: az ember sorsát lehet szánni, de a művészét soha. Ami annyit jelent, hogy szenvedéseiből csakugyan gyöngyök fakadnak, minthogy képzeletét azok serkentik legjobban. Legritkábban a boldogság, leggyakrabban a szenvedés. A világ nemde sürög-forog, nem akar odafigyelni panaszainkra – ravaszok vagyunk tehát: elbájoljuk őt azok szépségével, hogy hajlandó legyen a fülével odahajolni felénk. Ennyi minden melankóliából eredő eleme van a művészetnek. És mégis – s ez a legkülönösebb! – jókedv kell az alkotáshoz mindenekelőtt.

Füst Milán feleségével

Füst Milán feleségével

Néha: Néha kijár az emberből a költő, és néha visszatalál a költészethez az ember. Úgyhogy általában a lírának periódusai vannak. Rendesen egyféle mondanivalója van a költőknek. Éspedig ez az egy fiatalkorban indul meg. A líra az, amely fiatalkorban érik meg, az a bámulatos dolog a lírában, hogy fiatalkorban kiérik egy lírai periódus. Na most a legtöbb lírikus miután az első lírai periódus lezajlott, tovább is lírikus akar lenni, csakhogy nem tud. Tehát utánozza saját magát. Ez még Adynál is fennforgott ez a dolog. Nálam körülbelül 20 évig, az első lírai periódus lezajlása után húsz évig, nem jött semmiféle vershez ihletem. Tehát hallgattam, nem úgy, mint más, hogy imitálja magát, hanem hallgattam.

Szavak: Vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet.

Öröm: Minél jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd. Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly boldogítók némely véletlen események (…). Egyszóval: az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.

Szerelem: Az egyesülés egyszerű, a szerelem bonyolult, azért is csodálkozik úgy az ember, mikor ebben az egyszerűségben az összes bonyolultságok, ha csak egy pillanatra is, de feloldódnak. (…) A szerelemről most azt gondolom: – Hogy mihelyt az ember a bensőségnek, meghittségnek eddig a stádiumáig jutott el… mihelyt valakivel úgy tud beszélni, mintha saját magával beszélne… nem is mintha saját anyjával volna együtt, hanem anyjáról képzelt ideáljával… – szóval lélek és lélek között semmi idegenség, semmi akadály, hamisság, alakoskodás… mikor nincs szükség ravaszkodásra: – mert szív szívhez szól… szívtől szívig egyenes az út: ez éppen, a legtisztább szerelem!

Füst Milán (1915)

Füst Milán (1915)

Lemondás: Azt hiszem; az ember részéről a legnagyobb lemondás az, hogy a dolgok megfejtéséről végképpen le tud mondani s mégis hajlandó arra, hogy tovább gondolkozzék.

Élni: Ez állandóan veszélyeztetett harmónia, s hogy veszélyeztetve van: ez a szépsége.

Természet: A természet durva adagokban lökte belénk indulatainkat, vágyainkat, s mintha kíváncsian figyelné, hogy mire megyünk vele segítség nélkül.

Szépség, tetszés: Maga a tetszés ugyanis, mint a léleknek minden jelensége vagy folyamata, szintén rendkívül bonyolult valami. Mert affélét például már most megállapíthatunk azért, fogjuk is tenni, hogy például: úgy látszik, az emberi szervezetnek jólesnek a változó ingerek, sőt, az élettan megállapítása szerint valószínűleg csak ezek tudják életben tartani – az egyforma ingerek kezdetben unalmat, aztán undort keltenek benne, végül azok még meg is ölhetik (Távol-Keleten ez még kivégzési mód is – képzeljük el: ha két napon át egyfolytában simogatják valakinek az arcát) –, nos, ilyesmit kell majd megállapítanunk a szépség területein is: hogy a lélek ebben is azt szereti, ami változatos. Vagy: úgy látszik, hogy ahol nagy a gyorsaság, ott akadályozó, lassító, fékező erőre is szükség van a szervezetben – e tekintetben is a fiziológia tanítását fogjuk majd magunkévá tenni: ahogy a szívünket s minden egyéb szervünk működését kell hogy gyorsítsa s ugyanakkor lassítsa is valami (vagus és accelerans) – ugyanúgy csak az hat ránk jól a szépség területein is, ami gyorsaságában akadályozva van, ami nem teljesen sima futású, amiben ellentmondás is van.

Erő: Ugyanaz az erő teremti a rosszat és jót s innen van az, hogy amit mi rossznak nevezünk, abból jó is fakad számunkra s amit jónak érzünk, abból megannyi rossz. A nap érleli a kendert s ugyanakkor porlasztja a kenderkötelet. A nap élteti a bárányt, de a tigrist is. Ami fejleszti az értelmet, sorvasztja az ösztönöket. Ugyanaz a szél hajtja malmaidat s hordja el termőföldedet. A tudás fejleszti értelmedet s teszi tönkre eredendő, ártatlan és szép naivitásodat. A poklok kínjai tanítanak élettapasztalatra.

Füst Milán

Füst Milán

Lélek: Az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyűglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélysége és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él.

Az idő múlása: Igazán olyan jó-e a fiatalság? Akkor mért olyan keserűek a fiatalok? Mert azok keserűek csak igazán és nem az öregség. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya, az öregség viszont mégis inkább derűre hajló, ez a tapasztalatom. Mert totyog és azt mondja: – átúsztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: – jaj, ezt kell átúsznom, hisz tele van örvénnyel.

Kívül is, belül is: Még a lelkemben végbemenő dolgokat sem veszem fel teljesen, még ezek egy része is alaktalanul suhan át rajtam, sejtelmek és villanások formájában, amelyeket alig is tudok tettenérni magamban. Pedig az ember hajlandó volna azt hinni, hogy ami benne megy végbe, az aztán igazán az övé. S még ezt se mondhatja magáról. Az élet álom – mondották a régiek s alkalmasint a létnek ezt a birtokolhatatlanságát értették ezen. (…) S nyilván ezért is van, hogy egyesek a fájdalomnak annyira hívei, mert azt érzik róla, hogy az éles fájdalom mégiscsak inkább és pozitívabban győzi meg őket az életük felől. Vagy a külvilágba menekül az ember, mert annak tényeitől vár biztosabb talajt, s hogy kilépjen végre átkozottul zárt és áthatolhatatlan börtönéből, amelyet énjének nevez, amelyben semmi egyebe nincs, csak ez a kétes fény, hogy még csak jól szemügyre se veheti azt, ami e fényben felmerül eléje… s hogy mit kap eztán a külvilágtól is? …mi oly anyag vagyunk, Mint álmaink s kis életünk Álmok szövik körül… – mondja erről az isteni Shakespeare. Vagyis azt, hogy bennünk is álom gomolyog és kívülünk is, tehát ami kintről hatol felénk, az is szinte olyan csupán, mint az álmaink.

Lehetőség: Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk. (…) Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében. (…) Rövid az élet, – nincs sokféle lehetőség. Amit művelni akarsz, – annak neki kell ugranod.

Forrás: Színház.org, MTI, Látomás és indulat a művészetben