“A korszerűtlen színházat szeretem” – Karinthy Mártont köszöntjük

2017 szeptember 01. péntek, 7:15

1949. szeptember 1-jén született Karinthy Márton Kossuth-díjas színházrendező, író, a Karinthy Színház alapító-igazgatója.

A fiatal Karinthy Márton

A fiatal Karinthy Márton

Karinthy Márton pályájáról:

Karinthy Márton Karinthy Ferenc író és Boros Ágnes gyermekeként született, Karinthy Frigyes unokájaként. Középiskolai tanulmányait a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban végezte. A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát 1973-ban végezte el Marton Endre és Kazán István, később Babarczy László osztályában. 1973–1975 között a Békéscsabai Jókai Színház, 1975–1977 között a Pécsi Nemzeti Színház, 1977–1980 között a Thália Színház, 1980–1982 között a Népszínház rendezője. 1978–1980 között a Gorsiumi Nyári Játékok vezetőjeként is dolgozott. Részt vett a Reflektor Színpad és a Játékszín létrehozásában. Ugyanekkor rendszeresen dolgozott tévérendezőként is.

1982-ben megalapította a Hököm Színpadot (1988-tól Karinthy Színház), a háború utáni első magánszínházat, amelynek rendezője és igazgatója. 2003-ban jelent meg nagy sikerű könyve, az Ördöggörcs – Utazás Karinthyába, ami elsősorban nagybátyjáról, Karinthy Gáborról szól. 2006-ban ötrészes rádiójáték készült a könyv alapján. 2007 végén jelent meg újabb kötete, A vihar kapuja címmel, mely Karinthy rendező osztályának (1968–1973) történetét meséli el. Máté Gábor a tanítványai számára beszédvizsgát készített a könyv alapján, amely több fesztiválon is sikert aratott. 2013-ban színházi és írói pályája elismeréseként Kossuth-díjat kapott. 2013. november 11-én Újbuda díszpolgára lett.

Boros Annas, Karinthy Ferenc és Karinthy Márton

Boros Annas, Karinthy Ferenc és Karinthy Márton

Karinthy Mártonról saját szavaival:

Elégtétel: Nem akartam beérni azzal, hogy vállveregetve csak azt mondják: „ez a Karinthy Marci”, létre akartam hozni valamit, ami csak az enyém, csak én vagyok, és mégis beilleszthető a családi panteonba. Ilyen szempontból a színház nagyon kapóra jött, mert erre aztán tényleg nem mondhatja senki, hogy apám csinálta helyettem, vagy, hogy a nevem miatt van. Ilyen szempontból ez nagy elégtétel. Az élet hozta.

Hasonlítgatás: Az elején még persze sikerült elkerülnöm az összehasonlítgatást, mert ha művészi pályára is, de azért egy másik területre merészkedtem, ez volt a színház. Bár apám annak idején erről is mindig le akart beszélni, mert hogy jobb lenne ezzel a névvel egy normális, polgári szakmát választani: lehetnék ügyvéd, orvos vagy tanár. Vagy nevet változtatni, ugye, azt is lehet, ez is felmerült… Bennem komolyan nem, mert úgyis tudták, ki vagyok. Színházi gyerek voltam, gyakorlatilag minden nap színházban ültem, úgyhogy minden színész ismert. Azt persze lehetett volna mondani, hogy a Kovács Ubul az a Karinthy Marci, de hát teljesen mindegy volt. Itt inkább arról volt szó, hogy az ember végre elkezdje a saját életét, és ne hasonlítgassák mindig, és mondogassák, hogy a kis Karinthy, a Marci, Marcika. Ez volt mindig, de hát ez hozzá tartozik a történethez.

Hadik: Tulajdonképpen Buda kulturális főutcája alakul a Bartók Béla úton, a Gellért tértől a Kosztolányi Dezső térig. De én ezt meghosszabbítom a Karinthy Színházig. Azt pedig nyugodtan mondhatnám, hogy a Hadikban születtem, ha nem zárt volna be a háború után, de szellemileg valóban ott születtem, mert a mindenfajta őseim ott élték a mindennapjaikat. Reggeltől estig ott időztek, haza csak aludni jártak, meg veszekedni. Igaz, ezt megtették a Hadikban is. Nagyapám ott írt, ott fogadta a hódolóit, a világmegváltóit, a pumpolóit. Apám, Karinthy Ferenc pedig azért ment le a kávéházba, hogy az apjától pénzt kérjen. Ezért is van nekem törzsasztalom ott. Gondolkodni, írni én is egyedül, itthon szeretek. De ezek az emberek egészen másképp éltek, csakis ebben a zűrzavaros nyüzsgésben tudtak dolgozni. Az egész Nyugat nemzedéke lényegében kávéházakban írt. Meg is van annak a legendája, hogy melyik nagy mű hol készült.

Nemzedék: Mivel apám társasága elég hangos és ismert emberekből állt Örkénytől Devecseriig, Zelktől Somlyóig, ezért ott nem nagyon rúghattam labdába. Tulajdonképpen én abba a nemzedékbe szerettem volna beletartozni. Apámnak ugyanis volt ez a híres, nagy baráti társasága, én gyerekként ültem közöttük, és hallgattam őket, hogy micsoda jó, okos, szellemes, tehetséges, sikeres emberek. És hát azért egy idő után kiderült, hogy ott én mindig csak egy kisfiú maradhatok. Kellett tehát egy saját hely. A sors aztán valahogy úgy hozta, hogy megpróbáltam a színházat. Ott már saját társulatom volt, ott én voltam a főnök, oda apámék is csak akkor jöhettek be, ha meghívtam őket, és ennek azután természetes folyománya lett, hogy a főiskolára jelentkeztem, hova máshova, hiszen nyolcéves korom óta csak a színház érdekelt. Pechemre fel is vettek, ami akkor nagy sikernek számított, hiszen nem kellett katonának menni akkor még. A pechet persze idézőjelben értem. De egy az egyben is, hiszen még nagyon gyerek voltam. A főiskolai évek arról szóltak, hogy gyerekből sikerül-e felnőtt, önálló, alkotó művésszé válni, és ez csak részben sikerült. Egyébként a második könyvem, A vihar kapuja pont erről szól, az osztálytársammal való emlékezés folytán.

Karinthy Márton (fotó: Tóth Tibor, mno.hu)

Karinthy Márton (fotó: Tóth Tibor, mno.hu)

Polgári darabok: Nem vagyunk kísérletezőek, bár időnként nagy kedvem lenne ehhez. De itt nem olyan a tér és a közeg. Itt jó szereplőkkel, jól megcsinált előadásokat kell létrehozni, és polgári darabokat bemutatni. Színpadtechnikánk és berendezésünk ma már megfelel egy jól felszerelt közepes színházénak. Bár voltak rendhagyó előadásaink is. A III. Richárdot például tizenkét férfi játszotta. Abban az évben Szacsvay László kapta meg a legjobb női alakítás díját, Margit királynő szerepéért. A Tanner John házasságát pedig forgó, mozgó viadukton játszottuk, amin szaladgáltak a színészek. De a legsikeresebb, a legjobb produkcióinkat polgári darabokból mutattuk be. Mindig a régi Madách Kamarát, vagy régi Katona József Színházat idézem vissza magamban, amikor a műsort tervezem. Aztán a sors iróniája, hogy sokszor egykori nagy, vígszínházi darabokat mutatok be. Ami valaha hatalmas nézőtér előtt jól működött, az ma egy kis színházban él meg igazán. Gondolok például Molnár Ferencre, Lengyel Menyhértre, Gábor Andorra, Szomory Dezsőre, Vaszary Gáborra. Ezek a darabok itt igen jól megszólalnak.

Ma: Ma be lehetne mutatni a politikai játszmákról is egy darabot, csak hol van az a darab? Ezért veszik elő újra és újra a Hamletet és más, régen jól megírt darabokat. Megpróbálják arra ráerőltetni az aktuális véleményüket. Ez most a “korszerű” és ez hovatovább színházi tendenciává vált, és nem csak Budapesten. Van, amikor ez bejön, van, amikor nem. Én viszont a “korszerűtlen” színházat szeretem és megpróbálok abban hinni, hogy a Karinthy Színházban jó és fontos színházat csinálunk. Nem szeretem a darabok megerőszakolását és a rendezői túltengést sem.  Bízzák rám, vagyis a nézőre, kihámozok-e egy előadásból a mának szóló üzenetet, avagy közöm sincs hozzá. Ne legyen kötelező sem ez, sem az. Színházban is szeretem a szabadságot.

Színház és hatalom: Az éppen aktuális hatalom mindig megpróbál beleszólni a színház működésébe. Talán pont azért, mert a színház funkcióját tekintve agóra, amely lehetőséget teremt a különböző vélemények megnyilatkozására. Olyan időszak sosem volt, hogy a kultúrpolitika kivonult volna a színházak életéből, sajnos ezzel a törekvéssel szemben nem sokat tehetünk. Ez a szándék néha erősebb, néha gyengébb, de mindig fennáll.

Rendszerváltás: Volt egy ki nem mondott megegyezés, hogy a színház nem mondja ki, de mégis üzeni, hogy menjenek ki az orosz csapatok, legyen demokrácia és ne mondják meg, hogy mit lehet gondolni és mit nem. A színháztól félt a hatalom, ezért nagyon odafigyeltek, hogy mi jelenik meg a színpadon. Sokkal nagyobb hatást tulajdonítottak a színháznak, mint ami valójában volt neki. Ma a fordítottja van, sokkal kisebbnek hiszik a hatását, mint amekkora valójában. Nem fontos a kultúrpolitikának, és a társadalomba sincs annyira beágyazódva, mint például a kereskedelmi csatornák műsorai. Ennek ellenére minőséget kell létrehozni, mert ha fogyatkozva is, de megvan még az az értelmiségi réteg, meg a színházrajongók köre, aki rendületlenül akar színházba járni.

Hajtóerő: Azt hiszem, ha a saját mélyembe nézek, azt mondhatnám, hogy az én hajtóerőm mindig is egyfajta bizonyítási vágy volt. Egyrészt a hozott nevemmel szemben akartam bizonyítani. Sok kaján és gúnyos mosolyt, megjegyzést kaptam egész életemben erről, gyerekkoromban, a főiskolán és később is, olykor még ma is előfordul, tehát elsősorban a bírálóim felé van elszámolni valóm. Másrészt persze a családom felé is hajt valami szembesülési kényszer, a Karinthy-ősök felé. Ma már apám szemébe tudnék nézni – ez is egy nagyon fontos dolog.

Karinthy Márton

Karinthy Márton

Ördöggörcs: Egyrészt mindig örül az ember, ha újabb dokumentumokat talál az őseiről, és örömmel látom, hogy az Ördöggörcs tulajdonképpen beépült a köztudatba, mondhatni a mitológiába, sokszor idézik. Ebből a szempontból tehát egyfajta összefoglalója az eddig tudottaknak. Sokszor kérdezik az író-olvasó találkozókon, hogy sikerült-e az ördöggörcsből kigyógyulni. Azt szoktam erre mondani, hogy a tíz évvel ezelőtti állapotokig természetesen, de az ördög az olyan, hogy a hét fejét levágja, akkor hét újabb nő. De azért ezek a görcsök most már oldódnak, és ebben az Ördöggörcs nagyon sokat segített, valamint abban is, hogy a színházi tevékenységem is magasabb szintre kerüljön. Szerencse egy alkotó életében, ha két területen is párhuzamosan működhet, egy rendező ugyanis az általában csak rendező, egy író az csak író, de ezek itt most egymásba folynak.

Karinthyak: A Karinthyaknak azon túl, hogy mindig nagy családot akartak, azért elég sok problémájuk adódott a családfenntartói szereppel. Apám legalábbis úgy emlékezett a szüleire, hogy állandóan jöttek-mentek, nem voltak otthon, a Hadik-kávéházban éltek, ott zajlott a családi élet. Talán épp ennek ellentéteként apám mindig egy komoly családot akart, ahol családi ebédek vannak, összetartás, ahol családi megbeszéléseket tartanak, de azért nem olyan komolyan, hanem félig viccbe és hülyéskedésbe oltva. Apám ezenkívül még arra is ügyelt, hogy elkerülje azt az állandó pénzügyi összeomlást, ami Friciéket mindig fenyegette, tehát ő mindig vigyázott, hogy legyen valami pénzügyi tartaléka. Én pedig megpróbáltam mind a kettejükből kiszedni azt, ami jó. És hát aztán sok rosszat is sikerült, mert én se voltam nagyon türelmes apa, hiszen a pályámmal voltam kezdetben elfoglalva, önmegvalósítottam, mint minden fiatal rendező. A lányom kiskorában nem nagyon voltam figyelmes, bár nagy szeretet vette körül, de most utólag úgy látom, hogy többet is lehetett volna tenni. Most viszont ezt az unokámmal visszamenőleg kiélem. Azt hiszem, hogy jó nagypapa vagyok.

Forrás: Színház.org, Nextland.hu, Népszava, HVG, Fidelio, konyves.blog.hu

 
 

Kapcsolódó anyagok