“Mindig hittem a függetlenségben” – Fodor Tamás 75 éves

2017 szeptember 03. vasárnap, 7:00

1942 szeptember harmadikán született Fodor Tamás, Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Stúdió K alapítója.

Fodor Tamás 1968-ban, az Egyetemi Színpadon

Fodor Tamás 1968-ban, az Egyetemi Színpadon

Fodor Tamás pályájáról:

Fodor Tamás az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett magyar-pedagógia szakon.

Az 1960-ban alakult Universitas együttes alapító tagja, színésze, rendezője volt. 1965-67 között a József Attila Színház, 1969-72 között az Irodalmi Színpad művésze. 1971-ben vezetésével alakult meg az Orfeo Stúdió, amely 1974-től Stúdió K néven működött.

Volt a Pannónia Filmstúdió szinkronrendezője, tanított a Zeneművészeti Egyetemen. 1986-tól a Szolnoki Szigligeti Színház tagja, 1987-90 között főrendezője volt. 1988-ban Jászai Mari-díjat kapott.

“Valahogy mindig a periférián, az erőtől, hatalomtól mentes széleken alkotott, ma is ott kell keresni” – írta róla Tompa Andrea kritikus, a Színház c. lap főszerkesztője.

Fodor Tamás és Nyakó Júlia / Shakespeare Vihar c. darabjában (Stúdió K)

Fodor Tamás és Nyakó Júlia / Shakespeare Vihar c. darabjában (Stúdió K)

Fodor Tamásról saját szavaival:

Az ember: Az ember arra született, hogy rácsodálkozzon bizonyos dolgokra: jé, ezt még nem láttam, ezt fel kell fedeznem, meg kellene ismernem. Mindig ez hajt.

Hit: Mindig hittem a függetlenségben, abban, hogy az integritásunk megőrzése a legfontosabb. És innentől kezdve az összes lépés ki volt jelölve számomra: csak arra mentem, amerre megalkuvás nélkül tudtam haladni. Ráadásul egy olyan közeg vett körül, ami nem hagyta, hogy eltunyuljak.

Véletlenek: Bizonyára jól vezet az ösztönöm, az intuícióm, a „kémiám”, mert sosem találtam magam rossz helyen. A véletlenek irányítják az életemet, kevésbé az elhatározások. Lehettem volna akár erdész is. Anyám ötlete volt, azt mondta, fiam, gyenge a szervezeted, válassz olyan pályát, hogy sokat lehess a levegőn, menj erdésznek. De hamar rájött, messzire kerülnék tőle is, végül azt javasolta, legyek pedagógus, minden nyaram szabad akkor. Középfokú tanítóképzőbe jártam. Negyedikben, az érettségi időszakában megnyertem egy pedagógiaversenyt. Ne nevessen, de az volt a címe az esszémnek: Hazafias nevelés az esztétikában. Ezzel aztán „beírtam” magam az ELTE-re, felvételi nélkül bejutottam 1960-ban. Első nap az idősebb egyetemisták fogadták a gólyákat, sorolták, milyen „körökbe” lehet jelentkezni, kérdeztek engem is, mi érdekelne, rávágtam, hogy a színjátszók.

Fodor Tamás és Tompa Andrea

Fodor Tamás és Tompa Andrea

Estek: Még akkor sem gondoltam, hogy színész leszek, amikor már felvett az Egyetemi Színpadhoz Pártos Géza. Ülve mondtam A grófi szérűn Ady-verset. Az apró Pártos előbb csak nézett rám, majd pattogtak a szavai: „Holnap kezdjük a próbákat, és ez a kisfiú játssza majd Pathelin mestert.” A következő évtől Ruszt József vezette az együttest Dobai Vilmossal. Ruszttól már meg lehetett tanulni a szakmát. De Dobainál nagyobb sikereim voltak, ő kevésbé fékezett, jobban engedte a személyiség megnyilvánulását. Surányi Ibolya is mentorom volt: rögtön bevett az irodalmi estekbe, amelyeket ő szerkesztett, s amelyek szenzációszámba mentek. Nem pusztán verset mondtunk. Egy autokratikus rendszerben, ahol nem látszanak világosan a meneküléshez, a kijárathoz vezető utak, viszont erősek az elhallgatások, a gyötrő lefojtások, minden vers mozgósít valamire. Már a második önálló estemre készültünk, amikor Surányi Ibolya lakásán megjelent a budapesti pártbizottság agitprop titkára, és azt mondta nekem: „Maga miatt napok óta nem alszunk, verseket lapozgatunk.” Büszke voltam: a pártbizottság végül is költőket olvas.

Miért nem akart színészdiplomát?: Rettegtem attól, hogy belemerevedjek valamiféle saját sablonba. Nem akartam „fodorság” lenni. Nem akartam, hogy kivasaljanak. Én gyűrött vagyok, így érzem jól magam.

 

Az Emberszag c. előadásban

Az Emberszag c. előadásban, a Szkénében

És: Sémaellenes vagyok. Akár a Stúdió K is példa rá. Különböző időszakaink ellenére ugyanaz jellemezte az alkotásainkat: mi sosem ábrázoltunk, sosem interpretáltunk, hanem léteztünk. Utáltuk, ma is utáljuk a kategorikus fogalmakat meg a tolerancia hiányát. A művészetben és az emberi viszonyokban is.

Létrehozni: Létrehozni – önmagunkat, a helyünket, a művészetünket – saját magunknak kell. Amikor valaminek a bezárásáról beszélünk, nem gondolunk arra, hogy azt valamikor valakik létrehozták. Létrehozni nekünk muszáj, nem másnak.

 

Pathelin mester (rendező: Pártos Géza) / Fodor Tamás Kertész Péter társaságában.

Pathelin mester (rendező: Pártos Géza) / Fodor Tamás Kertész Péter társaságában.

Viszony: A viszonyom egy alkotással nagyon hasonlít az emberi kapcsolatra. Megváltoztatom és ő is megváltoztat engem, majd újra megváltoztatjuk egymást, és már nem is ismerünk magunkra.

Kiélesedik: A köznapi ébrenlétben elhessegetett gondolatok felszínre kerülése, a még magunk előtt is eltitkolt vágyak manifesztálódása a játéktérben, más emberek létezésében, cselekedeteiben, hangjaiban – mindez ahhoz az érzéshez hasonlítható, mint amikor, levegőnk fogytán, felbukunk a víz alól. Még kisgyermekként boldogsággal tölt el a kukucskálás izgalma, később a leselkedés borzongása. A színházi pillanat hatására a szemlélőben benne rejtező, mindaddig homályos, életlen kép kiélesedik.

Caligula helytartója / Fodor Tamás és Nagypál Gábor

Caligula helytartója / Fodor Tamás és Nagypál Gábor

Maradandó: Ami megmarad, beég az ember agyába, mint reflektor elé helyezett színfólia. Költőibben: akkor születik meg a színházi pillanat – már bocsánat az elkerülhetetlen profanizálásért –, ha a néző úgy érzi, mint J. A. az Ódában, szintén egyszeri élmény kapcsán: „Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak…”

Ott kezdődik: Én konzervatív vagyok, Sztanyiszlavszkijon nőttem föl, ezért tudom, hogy a színház ott kezdődik, ahol belépünk az ajtón. Én nem a színpadon történő eseményekre megyek el valahová, hanem azért, hogy az estémet jól töltsem el. Nekem a hely szelleme a szellem helye.

Az a mese:
Fontos nekem a történt szó. De nemcsak egy verbálisan elmondható mesére gondolok, hanem mindarra, amit esetleg nem is lehet elmondani. Ha megkérdezném a nézőket, hogy mit láttak, akkor azt gondolom, hogy az előadásban levő mozzanatoknak mindössze a töredékére tudnának emlékezni. Ha elmegyek én is megnézni egy filmet vagy egy színházi előadást – de lehet szó egy olvasmányélményről is -, akkor én sem tudok felidézni belőle mindent. Azért nem, mert azok az élmények, amelyeket az adott mű megindított bennem, fontosabbak, mint az, amit láttam. Sokszor már nem is tudom, hogy az én mesém szól-e belülről vagy az, amit tényleg láttam. Tehát arra kellett rájönnöm, hogy a legfontosabb az a mese, ami a nézőben megszólal.

Fodor Tamás az Emberszag c. előadásban

Színész: Őt azért tartják, hogy a színház legyen az élete. Ha létezik számára valamiféle menekülési út, akkor már nem jó színész. Akkor már nem az életével játszik. És mivel egyszerre két életem nincs, következésképp ha az életemmel játszom, akkor én azt színházban teszem. A kettőt együtt nem lehet bírni.

Diktátor: Egy jó ötlet hatására rögtön száz másikkal válaszolok. Ilyenkor persze előbújik belőlem a diktátor. Mert ha kapok egy jó impulzust, akkor elkezdem ontani az ötleteket, és rátelepszem a kapott impulzusra, holott inkább az eredeti ötlet kibontását kellene segítenem.

Nélkülözhetetlen: A struktúrán kívül másképp lehet dolgozni. Csak szabadon formálódó közösségekben lehet alkotó emberek hihetetlenül intim, személyes viszonyát megteremteni, ami szerintem nélkülözhetetlen a színházhoz. Az a hülye, elmaradott fickó vagyok, aki még mindig ebben hisz. Enélkül a csoportos alkotás nélkül én nem tudok a színházban létezni. Ez terelt vissza a Stúdió „K” irányába. Annak az érzelmi és indulati kötődésnek a vágya, ami embereket szabadon hoz össze, hogy önként nagyobb kényszert vállaljanak, mint ha „bérmunkában” dolgoznának.

Major Melinda és Fodor Tamás az Imposztorban : Fotó- Tatabányai Jászai Mari Színház

Stúdió K: A korai Stúdió K-ban az volt az újdonság, hogy a színészek nem ábrázoltak, hanem léteztek. Ez nem mindig sikerült, mert figyelniük kellett magukat, célszerű volt ezért az alkotó és tárgya közé egy médiumot helyezni, például bábot, amibe a színész belevetítheti az emócióit és indulatait. Ha elég érzékenyen nyúlnak a báb testéhez, aprólékosan kidolgozott testrészeihez, akkor az kifejezhet bonyolult emberi minőségeket. Ha azt mondanám egy színésznek, játszd el a boldogságot, elkezdene sémákban gondolkozni. Boldog? Akkor nevet? Mit csinál? Segít a nyelv, mert metaforákat kínál: aki boldog azzal madarat lehet fogatni. A színész elképzelhet egy madarat, és nyomába eredve, megjelenítheti a gravitáció legyőzését, amit boldogságnak érzékel a néző. Nem az arcán jelenik ez meg, hanem a báb mozgásában, a történésben, amire lefordította a drámai helyzetet.

Hősök: Hiszen Chaplin óta tudjuk, hogy a hősnek nem muszáj nagyszerű embernek lennie. Mi, gyerekek, inkább a kis lúdtalpas, csetlő-botló emberkéknek drukkolunk, mert mi is ilyenek vagyunk. Tehát valamennyire a gyerekelőadásokban is megőrizhető az az ambivalencia, amit én a felnőtt előadásokban is szeretnék létrehozni. Ebben az írói, képzőművészeti és színészi figurateremtés is sokat segíthet, hogy elgondolkodtató, azaz művészi legyen a végeredmény. Művészinek azt tartom, amikor nem egyértelmű valami, hanem a történet éppen érzékisége következtében többféle értéket tud képviselni. Ami olyan sűrű, hogy robbanásra kész energiákat tartalmaz.

Rosencrantz és Guildenstern halott - Fodor Tamás és Király Attila

Rosencrantz és Guildenstern halott – Fodor Tamás és Király Attila

Szabadság: Először a színháznak kellene lemondania bizonyos kiváltságairól. Ameddig a kiváltságokat elfogadja, addig szerződést kötött az ördöggel. Ez így van. A szabadság – Petőfi óta tudjuk – nem a kutyáknak adatik meg. Az a farkasok kiváltsága. Ameddig a színház a kutyája valakinek, addig nem lehet igazán szabad. Nem gondolkodott túlságosan bonyolultan szegény fiatal Petőfi, de azért mégiscsak igaza volt.

Élvonal: Én úgy szeretnék igazat mondani, érdekeset csinálni, hogy ez mások számára is elérhető legyen. Ezért nem is vagyok a színházművészet élvonalában. Ezt én pontosan tudom. Nagyon nagy szabadság és szemtelenség kellene ahhoz – és zárójelben hozzáteszem, hogy nagyobb tehetség és őrület is –, hogy az első vonalban legyek. Tudom, hogy nem vagyok az első vonalban… Bizonyos dolgaimban ugyan van már őrület, de valahogy mindig győz bennem valamifajta józanság. És sok lépéssel közeledtem már egy szemtelen ember képmása felé, de valami tisztelet mégis mindig visszatart. Tisztelet a közönség nagy része iránt. Talán nem kéne annyit köztük lenni, jegyet szednem, a szünetben beszélgetni… Egy igazi művész – ahogy egy igazi művész képe az emberekben él – az fütyül a közönségre. Az szabad és szemtelen. Én meg nem igazán tudok ilyen lenni, miközben állandóan ezt szeretném elérni. Tehát van egyfajta skizofrénia a létezésemben, de ezt a skizofréniát igazából szeretem, mert mégiscsak képessé tesz arra, hogy a színházrendezők között a középmezőny tetején legyek.

Fodor Tamás és Simkó Katalin az Emberszag c. előadás bábjaival, amelyeket Németh Ilona készített

Fodor Tamás és Simkó Katalin az Emberszag c. előadás bábjaival, amelyeket Németh Ilona készített

Madár: Furcsa tollazattal vagyok felruházva, gyakran emlékeztetek egy ésszel működő állatra, de nem vagyok madár. És irigylem a madarakat, akik képesek szárnyalni. El-elrugaszkodtam a talajtól, de talán rendezőként hiányzott belőlem a bátorság a röpüléshez.

Megéri: Se a szép hang, se a jó megjelenés, se a szakmai tudás, se a színházi rutin nem ér semmit, ha azokban a viszonyokban, amelyeket a színész megél a színpadon, nem próbál meg mélyen kitárulkozni és új eszközöket keresni a belső tartalmak tolmácsolására. Ezért bennem egy állandó, élő konfliktust okoz a kérdés, hogy tudok-e még adni valamit a közönségnek és azoknak a kollégáknak, akikkel egy vendégjáték két hónapja alatt összehoz a sors. És vajon felelőtlenség-e belemenni egy ilyen gyors szakmai viszonyba, ami rövidségénél és intimitásánál fogva nagyon emlékeztet egy fellángoló szerelemre? Tehát még mindig az foglalkoztat, hogy milyen színháznak van értelme, egyáltalán van-e értelme bármiféle színháznak. A válaszom valahogy úgy hangzik, hogy ha a partnereimmel elgondolkodtatjuk egymást és a közönséget is, akkor nem éri meg feladni a mesterséget.

Fodor Tamás

“De, persze”: Szeretnék már egy kicsit élni vagy legalább kimenni a kertbe. Ugyanakkor, ha valaki felveti, nem akarok-e például utazgatni, rávágom, hogy nem! Régen minden egyes előadásom előtt elmentem külföldre, hogy szívjak egy kis inspiráló levegőt. Ha Gorkijt rendeztem, Moszkvában sétáltam a boulevardon – szerettem azt várost a pufajkával, az olcsó fúrógéppel együtt, amit ott vásároltam. Képes voltam egy hétig sátrazni a tenger partján, hogy megtudjam, mit jelent az, amikor nincs szél és nem lehet Trójába elindulni. Talán a Catullus idején jutottam ki Rómába, ahol senki nem kérdezi, a kora keresztény bazilika miért épül rá az antik romra, annyira természetes a kultúrák keveredése. Jártam Dél-Amerikában, ahol a legnagyobb élményt az a sokféleség jelentette, ami az ott élő embereket jellemezte. Szóval ezek a csodák, amelyek megtermelik az ember személyiségét, már megtörténtek velem. Most annak is örülnék, ha nemet tudnék mondani valamire. De jobbnál jobb felkérésekkel találnak meg, és egyfolytában azt kérdezik tőlem: „pont ezt nem vállalod el?!” És akkor azt válaszolom, hogy „de, persze”.

Fodor Tamás az I. Erzsébet c. előadásban

Paprika: Én most már nem szakács, hanem zöldpaprika vagyok. De annak jó! És nem panaszkodom, mert tényleg élvezem, hogy erős vagyok, húsos vagyok, no meg egy kicsit csípős.

Forrás: Színház, Színház.org, Ellenfény,
Népszava, Magyar Narancs, Népszabadság,
168 óra, Fidelio, Kultura.hu, Jurányi