110 éve született Dajka Margit – “Okmánybélyeg méretben is a tőlem telhető szinten játszom”

2017 október 13. péntek, 7:31

“Én még a csillárról is lelógatnám magam, ha ez a darab mondanivalóját szolgálja” – jelentette ki Dajka Margit. Ez a mondat sokat elárul arról, hogyan közelített egy szerephez és mit jelentett számára a színház, már gyerekkora óta.
“Nemrég el akarták velem játszatni egy gyerek filmben a sárkányt. Hogyisne! Én tündér akarok lenni, aki az emberek feje felett röpül, a gyerekeknek cukrot szór, a felnőtteknek pedig túrós rétest.” (Dajka Margit)

„Minden napom ajándék az Úristentől, hogy ne azon csodálkozzak: néha nehéz az életem, hanem inkább azon, hogy boldog perceim is vannak.” (Dajka Margit)

A nagymama – Dajka Margit

Mi az a bohócság?

Bár Greta Garbo nem az ő világa, drámaiságát, bohócságát szerette volna magába szippantani, pedig nem volt rá szüksége. Amit ő bohócságnak nevez – azt, amikor valakit nézel, és a megrendüléstől a könnyed folyik, de közben kipukkadsz a nevetéstől – birtokolta. Szerette az utca humorát, az embereket. “A szeretnitudás adottság. Mindenkiben fölfedezem a szeretnivalót és megértem a rosszaság, a kellemetlenkedés rugóit” – állította. Ebből merítkezett egy életen át.

110 éve, 1907. október 13-án, Nagyváradon született: Dajka Margit. Elegáns világfi apja, a helyi színház bohém balettmestere egy lakodalomban ismerkedett meg későbbi feleségével, egy egyszerű parasztlánnyal, aki házasságuk során csak hébe-hóba látta. Margit saját bevallása szerint kislánynak dundi volt, később már-már vézna. (“A sokat gondolkodó, magába süppedő ember, keveset mozog, azért is hízik. A testsúly azt hiszem lelkiállapot dolga. (…) Arra vagyok hiú, hogy mindenben helytálljak. Ahová kerülök, ott örömet szerezzek az embereknek” – mondta.)

Dajka Margit és Pécsi Sándor a Liliomfi c. filmben

Újságáruslányból színésznő

Sosem tudta elfelejteni a gyerekkorát, saját bevallása szerint onnan hozta a hitét. “Emlékszem az első áldozásra. Persze, nem volt semmink, én a 13. gyerek voltam, a teljesen fölösleges” – emlékezett egyszer. Mivel a családban nem jutott se ruhára, se cipőre, faragott fa-szandálban és függönynek való gézben járult a paphoz.

9 évesen újságáruslány lett, mezítláb ment kávéházról kávéházra, majd rikkancsként dolgozott. Az urak elbeszélgettek a “gyerekkel”, aki komoly családfenntartónak számított és színész vágyott lenni, amint egy színházi lapban elolvasta a Sztambul rózsája szövegét. A harmadik felvonásban akadt egy boy szerep: “Megyek már uram, sőt, röpülve szállok, uram, szolgálatára állok”. (Ez tetszett neki, szerette a verseket, bár mindig csak magának olvasott, pódiumon soha. Azt a fajta izgalmat nem bírta elviselni. Úgy hitte, “nem bír fennkölt lenni”.)

A Macskajáték c. filmben

Rohant a Szigligeti Színház pénztárosnőjéhez: “Néni kérem, lehet a direktor bácsival beszélni?”. Két hét múlva már boyként állt a színpadon, szerepét megtoldotta az “Ilyen tuli cicuska!” felkiálltással, ami akkoriban divatos jasszmondásnak számított. Nem sokkal azután, hogy kacagtak rajta és barackot nyomtak a fejére, Hetényi Elemér rendező színitanodájában tanulhatott. Erről az időről Dajka azt mesélte, nagy volt a terhelés, az órák fűtetlen szobákban zajlottak, ahol nem volt hajlandó levetni a nagykabátot, bár színházi bírsággal fenyegették.

1924-ben a Dajka-nézőbe érkező Janovics Jenő, a kolozsvári színigazgató elindította a pályán, szubrettnek szerződtette. “Az úgynevezett szerepköri váltás problémái számomra ismeretlenek. Nagyon fiatal színésznő voltam még, amikor a kolozsvári színház színpadán egy vígjátékban Neményi Lili nagynénjét, vagy mamáját játszottam, s hogy öregítsem magamat, fehérre púderoztam a hajamat. Ezen jól mulattam. Nem sokkal később Móricz Zsigmond darabjaiban már karakterszerepeket osztottak rám. Igen, a színészi pályán épp ezek a karakterszerepek a legtanulságosabbak, legfontosabbak” – idézte fel Dajka Margit.

Muráti Lili, Dajka Margit, Lázár Mária

“Valósággal eszméletlenül játszottam”

1927-ben került Magyarországra, karrierjének első állomásai, Hódmezővásárhely, Miskolc és Szeged voltak, de a fővárosba vágyott. Éjszakánként mindig a szerepről álmodott, nappal koplalt, hogy ki tudja fizetni az albérletét, hiszen a két háború közötti időben nem működtek még színészházak. Egyszer egy előadás szünetében egy budapesti újságíró kopogtatott be hozzá: “Engedje meg művésznő, hogy elsőnek gratuláljak önnek, mint a budapesti Vígszínház tagjának.” Dayka ugratásnak vette amit hallott, de megfeleltek neki: “Egy páholyban ülök Jób Dániellel és Roboz Imrével. Ők döntötték el a szerződtetését!” Mire a darab véget ért, már aláírta a megállapodást.

Kezdetben naivaszerepeket kapott, és már bemutatkozáskor meghódította a közönséget, a szakmát. 1933-tól nem tartozott állandó társulathoz, egyes szerepekre szerződött, mert mindig féltette a függetlenségét. Ha bizonytalan volt, inkább nem játszott. “Az én számomra nincs más lehetőség, csak úgy tudok játszani, ha szerepem minden mozzanatát szívvel lélekkel átélem. Fiatal koromban annyira ösztönös voltam, valósággal eszméletlenül játszottam, olykor még azt sem tudtam, hogyan is fejeztem be az első felvonást. Régi módszerem szerint a rendelkező próbára teljes szövegtudással jelentem meg, de jó sokáig csak szürkén mormoltam a szavakat, mindaddig, amíg a szerepem véremmé nem vált, s csak azután vetettem bele magamat teljes szenvedéllyel az alakításba. (…) Egyébként én csak az együttes munkában hiszek, a színház társasjáték, s egy disszonáns hang, egy rossz gondolat mindent felborít. (…) Nagyon sok boldogtalan és megalázott embert látok a színházaknál, mindig csak három-négy boldog embert találok. Ez engem mindig nagyon zavart” – vallotta Dajka Margit.

Luigi Pirandello: Az ember, az állat és az erény / Művész Színház / Dajka Margit (Perelláné), Várkonyi Zoltán (Paolino).

Na, és ha meghalok?

Azt, hogy mekkora sikert aratott jól mutatja, hogy a második világháború alatt ezrével kapta a leveleket a frontról: “Ha mégegyszer láthatnám játszani…” 1943-ban meghallgatta a kéréseket Kiss Manyival, Szeleczky Zitával, Karády Katalinnal együtt. “Vannak, akik szegénysorból jönnek fel, és aztán kuporgatók lesznek, mindenféle vagyoni tárgyakat vásárolnak. Megértem őket, mert védtelennek érzik magukat, s ezzel mintha megvédenék a saját meztelenségüket, gyanakszanak továbbra, örökké… Én meg ilyen lettem.. Csak mások érdekelnek. Az az igazság. Sose gondoltam arra, hogy mi lesz velem: a háborúban sem. Ki akartam menni mindenáron a frontra a katonák közé… Idehaza féltettek, elítéltek, hogy megyek. Hogy meghalok. Na, és ha meghalok? Ők nem halnak meg? Azt mondták félre fogják érteni, azt hiszik a háborút dicsőítem. Én? Kórházakban játszottam, haslövések…a repülősök szeme kiégve, karjuk nem volt… Segíteni akartam” – szögezte le egy interjúban Dajka Margit.

Tolnay Klári szerint nem bocsátották meg neki, hogy a fronton énekelt a magyar katonáknak, csak azért játszhatott tovább, mert nagy név volt. “Margit mindig megmondta a magáét, még a saját kárára is. Ha valamiért elkiáltotta magát, bizony félelmetes volt. Ő nem félt senkitől. Pedig a háború után legszívesebben eltiltották volna a színpadtól” – nyilatkozta Tolnay, aki mellé, a Magyar Színházból átalakult “új Madách Színházba” helyezték Dayka Margitot is az államosítást követő központosítás során. Menni kellett Horvai István csapatába, aki úgy hallotta, Margit makacs és ösztönös.

Latinovits Zoltán és Dajka Margit / Szindbád

“Dajka egyszerűen nem tud hazudni”

A gördülékeny közös munkát rendre viharos veszekedések tarkították, de Dayka őrizni próbálta öniróniáját. “Sok a hibánk, s amikor megpróbáljuk leküzdeni, korrigálni, hirtelen nevetségessé válunk önmagunk számára. Az öniróniát én is fontos elemnek érzem a művészetben, még a legnagyobb drámában is különleges fényeket villant föl. Ezt a légkört persze mesterségesen is meg lehet teremteni a színpadon, de ha a legmélyebb, benső világunkból fakad, akkor alighanem magával ragadóbban hat” – vélte.

“Meg kellett tanulnom, hogy Dajka egyszerűen nem tud hazudni, és hogy nem bírja, ha valaki hazugul oldja meg a szerepét. Amíg ez a vulkanikus művész nem birkózik meg önmagával valaminek a hiteles kifejezésére, csupa belső bizonytalanság, belső remegés ” – fogalmazott Horvai Daykáról, aki sokat szenvedett a rákényszerítette szerepkörben. Másának szánták a Három nővérben, kulák asszonynak a “Szeptember” című Sarkadi Imre műben, Dadának a Rómeó és Júliában. Osztrovszkij Farkasok és bárányok című drámájában Murzaveckajat, egy csúf vénkisasszonyt osztották rá, de ő előkelően jelent meg. “Teljesen felháborodtam, hogy így meg akarta szépíteni a figurát, persze neki mindig is fontos volt, hogy tessék a színpadon. Az az érdekes, ha valaki szép, de belül csúf! – mondta, s ezzel elintézettnek látta a dolgot” – emlékezett Horvai, akivel 1956 októberében dolgoztak együtt utoljára. A rendezőt kirúgták, mert sztálinistának bélyegezték. Tolnay Klári tanúsága szerint Daykának sem kedvezett a rákosista, sztálinista politika, “hiszen lénye mindazzal ellentétes volt, ami az elmúlt negyven évben történt. Baj volt vele 1956 előtt is, és 1956 után is”. Le akarták tiltani a színpadról, ugyanis részt vett abban a menetben, amely ledöntötte a Sztálin-szobrot.

Dajka Margit és Novák János a Bors néni című előadásban

“Valami anyásat akartam, anyait…”

1957-től azonban már a megalakuló Petőfi, illetve Jókai Színházba került, majd a jogutód Thália tagja volt. 1968-as nyugdíjba vonulása után ő szorult segítségre. “Mondjuk inkább úgy, hogy nem tudtak velem mit kezdeni. S akkor idegileg és lelkileg hirtelen elfáradtam, már-már valósággal tehetségtelennek éreztem magamat. Mintha kiapadt volna a fantáziám. Az ilyesmi megesik akkor is, amikor túlságosan sokat dolgozom. Egy időre eltűntem az emberek szeme elől” – majd szegedi vendégként tért vissza több előadásban. “Eljátszottam Giraudoux Chaillot bolondját. Én akartam, régi álmom volt. Jól éreztem magam a szerepben, mégsem sikerült. Tévedtem. Már-már összeomlottam, amikor Latinovits Zoltán telefonált, s hívott, hogy játsszak vele a Szindbád-filmben. Megrémültem az ajánlattól. Hátha csalódnak bennem? Aztán mégis elmentem a filmgyárba, s ott a három nagy művész: Latinovits Zoltán, Huszárik Zoltán és Sára Sándor a szeretet légkörében feltámasztották szunnyadó önbizalmamat” – állította a Krúdy rajongó Dajka, aki úgy érezte, vén Majmunkához. Félt egy “olyan szép férfival együtt mutatkozni”, mint Latinovits. “Szindbád végtelenül gyönyörű és romlott. Mindnyájunk romlottsága benne van. (…) Valami anyásat akartam, anyait… Nem párharcot, hanem, végül is minden férfi számára való anyai békét” – így regélt a Szindbádról.

A képen Dajka Margit és Krencsey Marianne

Okmánybélyeg méretben is

Bár szíve mindig a színházé maradt, a filmezést is nagyon komolyan vette: akár csipkeverést is tanult, hogy mozdulatai “illúziót keltsenek, hitelesnek látszódjanak” a Ballagó időkben. “Engem nem érdekel, hogy közelebbről, vagy távolabbról fényképeznek-e, nekem mindegy, mennyi látszik belőlem a képeken. Okmánybélyeg méretben is a tőlem telhető szinten játszom” – állította Dajka Margit. Minden film, minden fennmaradt kritika bizonyítja, szavát nem szegte meg.

Dajka Margit

A magyar színházművészet nagysága 1951-ben érdemes művész, 1953-ban kiváló művész lett, a Kossuth-díjat 1952-ben kapta. 1986. május 24-én halt meg Budapesten.

Az interjúrészletek forrása: OSZMI
Egyéb forrás: Színészkönyvtár
A cikket írta, de főleg szerkesztette: Tóth Berta

 

 
 

Kapcsolódó anyagok