“A színészet varázslat, sámánkodás” – 45 éve hunyt el Pécsi Sándor

2017 november 07. kedd, 8:11

45 éve, 1972. november 4-én szerződött az égi társulatba Pécsi Sándor Kossuth-díjas színművész. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

Pécsi Sándor / Fotó: Keleti Éva

Pécsi Sándor / Fotó: Keleti Éva

Pécsi Sándor pályájáról:

Tizennégy éves koráig papnak készült, ekkor határozott úgy, hogy nem az egyház, hanem inkább Thália papja lesz. Az ötlet szülei részéről a lehető legteljesebb elutasításra talált, olyannyira, hogy előttük többé szóba sem hozta a témát, sőt érettségi után a kedvükért beiratkozott Budapesten a jogi karra. Csak két szemesztert bírt ki az intézményben, aztán jelentkezett a Színiakadémiára, ahová nyomban felvették.

1944-ben kapta meg a diplomáját, s először Sátoraljaújhelyre, majd Szombathelyre szerződött. Itt szinte azonnal megkapta a behívóparancsot, de a katonaságtól hamar megszökött és hónapokig tartó bujkálás után tért haza. Az 1945-46-os évadban Miskolchoz kötötte a szerződése, e rövid idő alatt mintegy ötven szerepet játszott el kiválóan. 1946-ban került fel Budapestre, Várkonyi Zoltán Művész Színházához, 1948-ban lett a Madách Színház tagja, e társulathoz korai haláláig hű maradt.

A Nagy Romulus – Pécsi Sándor, Ilosvay Katalin

Kortalan színész volt, huszonévesen öregember-szerepek sokaságát játszotta el nagy sikerrel. Drámai hősként, vérbő komikusként, karakterszínészként, táncos-komikusként egyaránt emlékezeteset alakított, legendás sokoldalúságával képes volt újra és újra meglepni a publikumot. Nemcsak kollégái és a közönség, hanem a kritikusok is imádták. Híres volt a gyűjtőszenvedélyéről: háza múzeumhoz volt hasonló, kertje tele volt régi kőedényekkel, oszloptöredékekkel. Megszerezte a Hősök terén ledöntött Sztálin-szobor egyik kezét is, amelyet szintén itt helyezett el.

Mindössze ötven évet élt. 1972. november 4-én szívroham okozta a halálát Budapesten. Művészetét 1951-ben és 1953-ban Kossuth-díjjal ismerték el, 1961-ben érdemes művészi, 1968-ban kiváló művészi címmel tüntették ki.

Pécsi Sándor

Pályatársak szavaival a művészről:

“Nagyon érdekes egyéniség volt, egy örök gyerek. Rettenetesen félt minden szereptől mindig, és próba előtt egy héttel mindig kitört rajta egy olyan pánik, hogy visszaadja a szerepet, ezt ő nem tudja megoldani, ő nem lesz jó. Mindig körülvettük őt és magyaráztuk, hogy jó lesz Sanyika. Sírt, tombolt, őrjöngött, hogy ő milyen tehetségtelen, aztán a premieren egyszerre csak kiderült, hogy mégiscsak nagy színész.” (Tolnay Klári)

“Színész és komédiás? A komédiás is színész, de nem minden színész komédiás. A színész lejátszik, eljátszik egy szerepet, hatnak rá művészi divatok, a komédiás azonban mindig önmaga zabolátlan játékkedvét, tetszenivágyását, gyermeki báját viszi színpadra. A színész lehet korszerű vagy modern, a komédiás azonban az örök ripacsság ősi, céhbeli, mesterségbeliségét, plebejus tiszteletlenségét képviseli. Pécsi Sándor nagy komédiás volt.” (Molnár Gál Péter)

Pécsi Sándor / Fotó: Keleti Éva

“Mindig nyugtatott és nevetett: “Nem kell felizgatni magad semmin és senkin, az emberek nem rosszak”” – és legyintett egyet. Ezt hallom azóta, hogy nincs többé… Csak derűs dolgok jutnak eszembe róla. És most, hogy elment, jövök rá, hogy az egyetlen ember volt eddigi pályámo, akivel soha nem vesztem össze, még csak nem is vitatkoztunk soha. Pedig hogy féltem tőle eleinte, amikor a Madách Színházhoz kerültem! Azt mondták nekem, hogy a színpadon nagyon szigorú és nem ismer tréfát. Aztán a legjobb partnerek lettünk. Bármit mondhattam neki, de bármelyik kolléga is, soha nem sértődött meg. Megköszönte és próbált javítani az alakításán, ha úgy érezte, az illetőnek van igaza. Ilyen és ennyire ragyogo színésszel nem találkoztam még! Úgy tudott örülni más sikerének, mint egy gyerek. Szinte megható volt, hogy egy ilyen nagy művész már zavarbaejtő módon tudott rajongani egy egy kollégája alakításáért. És ha az ember neki gratulált, legyintett: lesz ez még jobb is.” (Márkus László)

Dajka Margit és Pécsi Sándor a Liliomfiban

Pécsi Sándorról saját szavaival:

Komédiás: Jellegzetesen komédiás alkat vagyok, Arlecchino típus, aki a szabad ég alatt szeretne játszani. Bizonyára nagy hasznomat vették volna a reneszánsz piacokon.

Áldozat: A tehetségen kívül a művészet legfőbb kritériumának az áldozatot tartom. Milyen áldozatot tudsz hozni a művészetért? Ez a mi hivatásunk állandó nyílt kérdésre.

Tolnay Klári és Pécsi Sándorral A vágy villamosában

Miért lett színész?: Különb akartam lenni, mint mások. Tisztán emlékszem, hogy kilenc éves koromban drága jó nagyanyám egyszer igazságtalanul megpofozott. Sértettségemben két alternatíva állt előttem. Vagy öngyilkos leszek vagy megmutatom. Megmutatom, hogy nagy ember leszek és akkor majd szégyellni fogják ezt a pofont. Nem az öngyilkosságot választottam, a másik út praktikusabbnak tűnt. Esztendőkön keresztül papnak készültem. 14 éves voltam, határoztam; nem az egyház, hanem Thália papja leszek. Családom hallani sem akart erről. Mi igazi kispolgárok voltunk. Így érettségi után a jogra kellet iratkoznom, két szemeszter után azonban otthagytam. Rendezőgyakornok lettem a filmgyárban. Filmrendező! Ez már másképp hangzott a családban, hiszen azt mindenki tudta, hogy egy filmes száz meg száz embernek parancsol. Ez pedig a kispolgári élet ideálja volt. Innen már csak egy vargabetű és mégis csak színész lettem.

Elem: Én megőrülnék, elviselhetetlen lenne számomra az élet, ha bármi mással kéne foglalkoznom, mint a színészettel. Egyáltalán, a művészet az elemem. Nekem sajnos nincs máshoz kifejezési készségem, pedig az írásművészetet és a zenét tartom a legnagyszerűbb csodának a földön.

Szent péter esernyője / Törőcsik Mari, Pécsi Sándor

Szent péter esernyője / Törőcsik Mari, Pécsi Sándor

A színészet: Varázslat. Sámánkodás. Minden előadáson a színész meg a közönség együttesen teremt valami olyan soha-nem volt, soha-nem-lesz hangulatot, közeget, amelyben az író mondanivalója eljut az egyik résztvevőtől a másikig. A színész naponta szüli újjá a színpadi alakot. S bár ugyanaz a szöveg, ugyanaz a hangszerelés, az intonáció mindig a közönségtől függ.

Eddie Carbone: Eddie Carbone volt életem egyik legnagyobb győzelme. Hogy miért? Mert önmagamat sikerült legyűrnöm, a magam manírjaitól sikerült megszabadulnom. Persze mindezt főként Ádám Ottó rendezői segítségének köszönhetem leginkább. Én ugyanis afféle higanyember vagyok, és sokkal könnyebb feladat számomra, ha olyan figurát kell megformálnom, aki folytonosan izeg mozog, lármás, robbanó temperamentum. A Pillantás a hídról előadásain valósággal úgy éreztem, mintha keresztre feszítettek volna, főként az utolsó jelenetben, amikor a bennem dúló viharokat külső mozdulatlansággal kellett lepleznem. Mondanom sem kell, hogy rajongtam a darabért, a szerepért és talán el sem jutottam volna hozzá, ha ezt megelőzően nem játszom el.

Bródy Sándor- A medikus / Madách Színház, 1959 / Pécsi Sándor és Gábor Miklós

Tyetyerev: Mit mondjak Tyetyerevről? Én összerombolom magamban régi szerepeimet. SzerettemTyetyerevet, mert ki élhettem benne az anarchizmusomat és a szabadságvágyamat. Azt hiszem az ember minden szerepében ráismer önmagára.

Idő: Szerintem nagyon fontos, hogy a lejátszott szerepet elfelejtsük és helyet adjunk az újnak – így lehet például ugyanazt eljátszani kétféleképpen. Ez nem a megtagadását jelenti az elsőnek, hanem azt, hogy más irányból, más összetevők segítségével közelíti meg a színész a szerepet. Így voltam én Lukával, az Éjjeli menedékhely öreg csavargójával, egészen más elképzeléseim voltak az életről, az emberekről, amikor fiatal színész koromban először játszottam. Az emberi lélek az öregedéssel nemcsak kérgesedik. A kéreg csak látszólag mind keményebb, valójában hajszálrepedésekkel telik meg, differenciáltabb, érzékenyebb lesz, minden gondolatnak, hangsúlynak új értelme lett most.

Sirály – Huszti Péter, Pécsi Sándor, Tolnay Klári

103: A Pillantás a hídról televíziós közvetítése láttán kétségbeestem. Idegesítettek a televízióba semmiképpen sem illő színpadi gesztusok, és általában a pécsisándoros manírjaim, amelyeket mások is kifogásoltak már. A hadarásra. Például arra is. Csaknem lehetetlen önmagunkat megváltoztatni. Ha leírom azt a számot, hogy 103, akkor előbb a hármast írom, s csak azután az első két jegyet, mert gondolatban rendszerint már rég túl vagyok azon, amit kimondok vagy papírra vetek.

Homo ludens: Nem szeretem a premiert, sem a protokollt. Legteljesebb értékű énemnek a homo ludenst, a játékos embert tartom. Sokféle figurát alakítottam. … Minden nap újabb és újabb harcot vívunk az ezerfejű cézárral, a közönséggel, a kifejezéssel, a sikerrel, az elégedettséggel. Leginkább ezért önmagamnak játszom.

Átlényegülés: Az átlényegülés problémája számomra életfontosságú, mert hiszen kétféle alkatú színész van: az egyik mindenképpen arra törekszik, hogy teljességgel azonosuljon azzal a figurával, akit az író megírt. A másik típus mindig a maga testére alakítja a szerepet, akármit játszik is, megmarad önmagának. Én az előbbi módszer híve vagyok.

A Hamis Izabella / Kovács Kati, Pécsi Sándor

Különösen jó: Végül is mindazért, ami az életben történik, engem a színház, a játék kárpótol. Sokak szerint az életben vidám ember vagyok. Pedig valójában nagyon ritkán vagyok jókedvű. Azt is sokszor kérdezték már tőlem, hogy játék közben érzek-e igazi megnyugvást. Megnyugvást nem érzek, de az a három óra, amit a színpadon töltök egy nap, a legboldogabb három óra az életemben. Akkor vagyok leginkább otthon. Pedig az én törekvéseim nem koncentrálódnak csak a játékra, nem irányul minden célom arra, hogy játszak a színpadon. Szeretek “lazítva élni”. Sohasem jelentkeztem például egy igazgatónál azért, hogy egy szerepet mindenképpen szeretnék eljátszani. Mindig magányos voltam már gyerekkoromban, fiatalember koromban is, ezért különösen jó, hogy színész lehettem, hogy találtam egy pályát, ahol a kapcsolatteremtés a társadalommal és az emberekkel a pálya lényegéből fakad.

Forrás: Színház.org, Cserje Zsuzsa: Pécsi Sándor – Múzsák Közművelődési Kiadó