“Semmi mást nem akart, csak játszani!” – Latabár Kálmánra emlékezünk

2018 január 11. csütörtök, 17:49

48 éve, 1970. január 11-én halt meg Latabár Kálmán, a legnagyobb magyar komikusok egyike. Mindmáig tartó népszerűsége vasszorgalmának, kivételes művészi fegyelmének, valamint annak köszönhető, hogy egész életében megőrizte emberségét, a humánumba vetett hitét.

Akikre világkarrier várt

1902. november 24-én Kecskeméten született, híres színészdinasztiában: dédapja, Latabár Endre Magyarország egyik legismertebb színésze, színész-pedagógusa és színigazgatója volt. Az ifjú Kálmán 1921-ben végzett Rákosi Szidi színésziskolájában, 1923-ban szerződtette táncos-komikusként a Fővárosi Operettszínház. 1928-1931 között Árpád öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal, a kritikusok már akkor a legnagyobbakhoz, Buster Keatonhoz, Chaplinhez hasonlították őket. Max Reinhardt Európa fiatal színésznemzedéke legjobbjainak tartotta a testvérpárt, akikre világkarrier várt, ők mégis hazajöttek, mert magyar színészek akartak lenni.

Latabárok

Egyéni humorú, kiváló tánctudás

Latabár a fővárosi színházakban szerepekre szerződött: fellépett a Budai Színkörben, az Operettszínházban, a Pesti Színházban, a Művész Színházban, a Royal Orfeumban, majd 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított mint Mujkó (Huszka: Gül Baba), Meneláosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy). Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus „ügyetlensége”.

Latabár Kálmán

 „Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt”

Filmezni 1937-ben kezdett, itt is kamatoztatta egyedülálló tehetségét. Néhány emlékezetes cím: Fizessen, nagysád (1937), Egy bolond százat csinál (1942), Egy szoknya, egy nadrág (1942), Mágnás Miska (1948), Fel a fejjel (1954). Személye miatt ezek a filmek annyira időtállóak, hogy még ma is próbára teszik a rekeszizmokat. Az emigráns magyarok is számtalanszor hívták vendégszereplésre, szinte minden földrészen megfordult. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpadra: „Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt” – mondta, és kiengedte a lufi tartalmát. A poén ült, de a közönség ezúttal nem a nevetéstől könnyezett.

Mágnás Miska / ifj. Latabár Árpád, Mészáros Ági, Latabár Kálmán (1949)

Órákon át gyakorolt

Minden szerepére úgy készült, mint az első fellépésére és mintha utoljára lépne a közönség elé. Lánya, Latabár Katalin úgy nyilatkozott róla: “Apu itthon készült fel a szerepeire. Órákon át gyakorolt a tükör előtt. Figyelte a mimikáját, grimaszokat vágott. Aprólékosan, percre pontosan kidolgozta a jeleneteit. Bezárkózott a szobájába szerepet tanulni, ilyenkor nem zavarhattuk. Mindig vitt valami újat az előadásba, sohasem játszott semmit kétszer ugyanúgy. Nem bízott a rutinban, pedig volt neki, azt elhiheti. Ha nem szerepet tanult, akkor az aláírását gyakorolta. Aztán amikor kidolgozott egy új számot, bement a színházba, odament a kellékesekhez, a vécés nénikhez, a jegyszedőkhöz, és bemutatta nekik. Ha ők nevettek rajta, akkor megtartotta a produkciót, ha nem, kivette. Ilyen volt mindig: az egyszerű embereket viccelte meg először.”

Egy szoknya, egy nadrág / Latabár Kálmán és Mihályi Ernő

“Istenadta komikus fazonja volt”

Hogy miben rejlett Latabár Kálmán vonzereje? Mi volt az a különleges plusz, amitől sikerült a mindenkori közönségét a kisujja köré csavarni? „Istenadta komikus fazonja volt, erről nem tehetett! Még semmit nem csinált, csak kijött a színpadra, és már nevettek rajta. Megállt, a nézőtér pedig tombolva tapsolt. Nevetni kellett rajta, olyan volt a fizimiskája. (…) Apuka semmi mást nem akart, csak játszani!” – mondta róla a leánya.

Latabár Kálmán

A siker soha nem szédítette meg

Méltó folytatója volt a dédapa által elkezdett családi hagyományoknak, az egyetemes színjátszás kiemelkedő alakja lett. Szerette az embereket, és ha komédiázásán felszabadultan nevetnek. Képes volt a legközvetlenebb kapcsolatot megteremteni a nézők millióival. Mindmáig tartó népszerűsége vasszorgalmának, kivételes művészi fegyelmének, valamint annak köszönhető, hogy egész életében megőrizte emberségét, a humánumba vetett hitét.

A siker soha nem szédítette meg, sőt felelősségérzetét növelte, mert mindig meg akart felelni a várakozásoknak. Művészi munkáját 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanebben az évben lett érdemes művész, a kiváló művészi címet 1953-ban kapta. Súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, 1970. január 11-én hunyt el Budapesten.

 
 

Kapcsolódó anyagok